képzavar

 

sok szó, mit ontok,

mit sem ér,

de leírom, hisz

enni egy se kér.

 

képzavar. tudom.

az én zavarom,

csengő a nyakamban,

azt kongatom.

 

üres sorok közt

ürül az értelem,

a józan ész lepihent,

CSENDET (!), ha kérhetem.

 

félelmem?!

a vakablakba mászott,

míg a nyelőcsövem

száraz bortól ázott.

 

meghaltam volna?

igazán csak most érzem, hogy élek.

penge− pengetővel

a börtönrácson zenélek.

 

hagyd házad, hazád,

higgy hitetlennek,

karolj belém, s ne gondold

magunkat kevesebbnek!

 

sokszor volt a poklom

veled közel a mennyhez,

sablon duma, tudom,

csak, mert nekem kedvez.

 

hallottad a jó hírt?

mind meghalunk egyszer,

s akkor majd nem számít,

hogy kinek hogyan tetszel…

 

hát teszem, mit a világ elvár,

s megkövetel tőlem:

veszem a levegőt,

ha kifogyna belőlem.

 

 

Visszapillantó

 

belebámulok a visszapillantóba,

magamat látom, fiatalnak, szépnek,

csak a hajam kócos kicsit még,

az aszfalt csöndje jól megtépett.

 

és ajkam száraz, szóra éhes,

s hogy mélyről nézem magam,

legkevésbé érdekel

most a kusza hajam.

 

láttad a kígyó smaragd szemét?

gonoszan, szűken villan,

akár enyém: beleveszel

és megfulladsz a kínban.

 

szőke vagyok,

ha a hajnal rám vetül,

de sápadt, mert megcsillant,

aztán elkerül.

 

most anyám jegyei

mind a testemről szólnak,

térképet adnak rólam.

rólad.

 

mert nem vagyok,

ha nem említelek,

−  maradj!−  kértelek.

féltelek.

 

kék a combom,

az utat sóval szórják,

gőze csípi a szemem,

alak öntött bennük formát.

 

mi vagyok én?!

−  hogy a kárhozattól mentselek−

kimondom, hogy ezerszer

elcseszett.

 

azt hittem part vagyok

tenger s ég között,

egy vándor a botjával

odaköltözött.

 

most már tudom, szikla voltam,

most is az vagyok,

csak összetört, finomított a víz,

utána eldobott.

 

homok vagyok.

s talán századok jönnek még,

súlyuk alatt gyémánt leszek,

mint az égbolt, tiszta, kék.

 

és számat a bor csókjával fedem be,

úgy megyek felemelt fejjel a verembe.

verembe? fenét!

veszedelembe.

 

de nem bánom,

mert szememben nincsen már smaragd,

csak a csésze alján

ami a teából maradt.

 

szép vagyok.

langyos nyárutó,

csak hamis képet tükröz rólam

a visszapillantó.