Táltosok, koboldok, csélcsapságok
Amikor az Irodalmi Jelen korábbi számaiban olvashattam néhány részletet Gáspár Ferenc készülő regényéből, úgy tűnt, egy újabb Mátyás királyra emlékező mű születik. De amint sorról sorra, részletről részletre haladtam, világossá vált előttem, hogy ez a történet mégis inkább a címadó személyről, Galeottóról szól.
Később megjelent a könyv, s mint a hátoldalán olvashatjuk: „Csélcsap természetével, a titkos tanok keresésével akár ma is köztünk élhetne Galeotto Marzio, Mátyás király könyvtárosa, Janus Pannonius hű barátja, eretnek nézetei miatt a velencei inkvizíció üldözöttje. Róla szól ez a könyv, ám megjelenik egy új szereplő is, Kampó, Mátyás király táltosa, akiről Ipolyi Arnold úgy ír, mintha valóságosan létezett volna. Ez a hol valóságos, hol misztikus történet az első oldalaktól kezdve úgy vonzza be az olvasót, lapjain úgy elevenedik meg a XV. század reneszánsz forgataga, hogy szinte sajnálja, amikor véget ér, amikor be kell csuknia a könyvet. Régi ismerősökről olvas, Vlad Draculról, Mátyás királyról, Beatrix királynéról, s mégis mintha először tenné mindezt. Galeotto pedig, bármilyen kalandos utat is jár be hosszú élete során, mindig úgy ír, mintha az élete utolsó pillanata volna. Hű marad jelmondatához: »Halandónak születtünk, és a vég már kezdettől ott lebegett a fejünk felett«.”
A közel sem könnyed hangvételű mű olvasása közben bizony néha elkalandozom. Az író alakja rémlik fel képzeletemben. Súlyos könyvek alatt roskadozó polcok között látom, egyik-másik kötet tanulmányozásába órákra belefeledkezik. Heves mozdulatokkal veti katalóguscédulákra hirtelen támadt gondolatait. Kering a nehezen meghatározható térben. Dolgozószoba talán? Annál sokkal impozánsabb, tágasabb. Jákobi lajtorja tör a szédítő magasban szinte láthatatlan kötetek felé. Díszes, gazdagon festett mennyezet. S alant, egy tágasabb térben zöld olvasólámpás asztal, faragott karosszékek, zsúrkocsin a használaton kívüli, visszavitelre váró példányok. S igen, némi doh- és porszag. Ugrik a képzelet, immár tényleg egy nagy ablak derítette dolgozószoba belsejét látom. Szél lengeti a virágmintás függönyt, a nyitott ablaktáblákba is bele-belekap. Az író dolgozik, hosszu méla lesben, majd a cédulákra vetett mozaikokat idő- és logikai rendbe sorolja. Dobozolja. Új adalékokat szúr be a megfelelő helyekre. Precíz, kimért mozdulatok. Magában beszél, minden cédulával halk üzenetet küld a helyüket már rég megtaláltaknak. Mintegy biztatásul, ismerkedjenek össze, barátkozzanak, viseljék gondját az újonnan érkezőnek. Katonás rendben a történelmi dokumentumokra épülő mű alapanyaga. Ám egy viharos széllökéssel a ház angóramacskája az ablakpárkányról az íróasztal felé lendül. Egy rossz mozdulat, és elsodorja a kartotékdobozt. A feljegyzések szerteszét szállnak, a huzat is besegít, s a cédulákat bizony csak a Jóisten tudná újból az eredeti sorrendbe rakni. Jeles szerzőnk, Gáspár Ferenc a sziszifuszi helyreállítási munka közben egy táltosoktól, koboldoktól ellesett ötlettől vezérelve inkább megkeveri a lapokat, mint egy pakli tarokk-kártyát.
Folytatom az olvasást. Kis idő múltán az antik műveltség iránti nosztalgia támad fel bennem. Latinos osztályba jártam. Akkoriban fel nem foghattam, mennyit köszönhetek majd e kezdőlöketeknek. Elbűvölő, művelt, sokoldalú tanárunk buzgó közreműködésével régészkedtünk, kerékpárral jártuk a feledésre ítélt, hagyományhordozó csodahelyeket. Bújtam a Boronkay – Trencsényi Waldapfel-féle Római regék és mondák című, salátásra koptatott, akkoriban elég nehezen beszerezhető művet.
A Galeotto végtelenül bonyolult. Ugrál időben, térben. Felkap, majd faképnél hagy fontos szereplőket, hogy néhány oldallal odébb újra előhalássza őket. Lassan, komótosan kell haladni a képben maradáshoz. Ha mégis elragadna a hév, oldalakat kell visszalapozni, hogy újra felvegyük az elveszett szálakat. Felcsigázza a képzeletet, ugyanakkor elbizonytalanít, hogy fel tudunk-e nőni hozzá. Sajnáljam-e, hogy a végére értem? Annyi bizonyos, hogy amíg vele feküdtem és keltem, számtalan gondolat támadt, röppent, viharzott, száguldott, kalandozott bennem. Kell-e több?
*
– Egy valós történelmi alakokra épített könyv megírásához nem lehet elegendő az iskolapadban, az egyetemi tanulmányok alatt megszerzett tudás. Alaposabban utána kell járni minden részletnek, apróságnak. Milyen forrásokból dolgoztál? Mennyi időt fordítottál a megírás előkészítésére?
– Az előzmény, a Janus című regényem, amit két évvel korábban írtam, sokat segített. Ugyanaz a kor, Galeotto és Janus ráadásul barátok voltak, s ez utóbbi regény egy kicsit annak a másiknak, a Janus Pannoniusról szólónak a tükörregénye. A ráfordított időt nem tudom megítélni, és nem csupán előtte készülök, hanem írás közben is folyamatosan olvasom a forrásokat. Galeotto Marziótól sajnos sok minden nincs lefordítva, viszont megjelent Békés Enikő Asztrológia, orvoslás és fiziognómia Galeotto Marzio műveiben című könyve, ebből sok érdekesség derül ki róla, többek között a velencei inkvizíció ellene irányuló támadása, melynek következtében börtönbe is zárták. Ezenkívül természetesen ott van Galeotto magyarra lefordított Mátyás királynak kiváló, bölcs, tréfás mondásairól és tetteiről szóló könyve, aztán Janus egy egész csomó verset ír róla. A kort Bonfinitől kezdve egészen jó barátomig, Diószegi Szabó Pálig rengetegen feldolgozták – ő nem csupán kiváló költő, hanem remek történész is. Mátyás király levelezését szintén felhasználtam, különösen azt a levelet, amelyben beszámol a pápának boszniai háborújáról a török ellen. De akad történelmi munka Vlad Draculról is, és Hóman Bálint – Szekfű Gyula Magyar történetét szintén érdemes ilyenkor lapozgatni. Kampóról, Mátyás király táltosáról viszont csak Ipolyi Arnoldnál találtam forrást.
– A kötetbe beemelt sok-sok versidézet szokatlan, nem általános a „tisztán” irodalmi, fikciós művekben. Itt a könyv szerves részének érzem. Habár felmerül bennem a kérdés, hogy írás közben mi lehetett a szerző fejében előbb: a vers vagy a cselekmény? Egy-egy Janus Pannonius-verssor ihletett meg, s kerekítettél köré vélt vagy képzelt valóságot? Vagy pont a fordítottja történt? Esetleg mindkettő vegyesen?
– Vegyesen. A Janus esetében fokozattan így volt, mert abba a regénybe a verseket a már említett barátom, Diószegi Szabó Pali írta, és így egymást inspiráltuk: ő a verssel, én a prózával. Sőt, előfordult, hogy ő elutazott az akkori kedvesével Mohácsra, megtekinteni a busójárást, írt róla verset, és én beleépítettem a regénybe, oly módon, hogy nem Pali utazik Mohácsra, hanem Janus Pannonius. A Galeotto esetében ez egy kicsit másképpen történt, kevesebb a modern vers, több az egykori, viszont van egy igazi, most először olvasható Galeotto-epigramma, amelyet Pali ültetett át magyar nyelvre.
– Nos, ami nekem különösen tetszik a kötetedből, azok a gyönyörű sorok. Vannak furfangosak, nehezen megfejthetők, arcpirítóan zavarba ejtők. Meghökkentő fordulatok. Néhol mintha a legifjabb olvasók kegyét is keresnéd. Például amikor Kampó, a táltos a maga elé képzelt tájban összecsippentett két ujjával rámutat egy pontra, majd ujjait széthúzva kinagyítja azt, mintegy előrevetítve a ma szokásos képernyő-zoomolás lehetőségét. Milyen korosztálynak szánod ezt a kötetet?
– Elsősorban felnőtt regény a Galeotto, de nem tagadom, számítottam a felsőbb osztályú gimnazisták érdeklődésére is.
– Olvasás közben egy percig sem kételkedtem a személyek, a történetek hitelességében. Tényleg! Mennyi benne a fikció, a fantázia?
– A történelmi tények hitelesek, viszont Galeottóról kitaláltam egyet s mást. Például nem utazott el Erdélybe, legalábbis erről nem tudunk, mint ahogy a Nápolytól délre tett kirándulás szintén fikció. A Guarino iskolájában játszódó jelenetek ugyanígy az én képzeletem művei, ám az alakokról Janus Pannonius írt verseket, tehát ők feltehetően valódiak. A főhősnő, aki egyszer Piroska, máskor Domenica, illetve Szabina néven szerepel, szintén kitalált figura (bár Janusnak van Piroska-verse!), és személyiségének változása mintegy leképezi Galeotto hitének formálódását. Ez nálam nem volt tudatos, talán a szerencse vagy a Jóisten segített ebben, hogy így alakult, mert ez lett a regény fő mondanivalója, vagyis hogy jöhet tél vagy nyár, eshet hó, fújhat szél, Galeotto Marzio akkor is megírja nagy filozófiai műveit. Tehát látszólag a felszínen fut egy sokszálú kalandregény, nőkkel, szerelmekkel, párviadalokkal, várostromokkal, börtönnel és szabadulással, s ki tudja, még mennyi mindennel, a mélyben pedig a „hardverben” Galeotto folyamatosan és keményen dolgozik. Könyveivel messze megelőzi a korát, hiszen – csak egy példát említve – Lutherhez hasonlóan állítja, hogy mindenki üdvözülhet, aki tisztességes életet él, ehhez nincs szükség közvetítőkre.
– Nem bánsz kesztyűs kézzel a regényhőseiddel. Mondhatnám, illúziókat rombolsz. Mátyással ugyan keveset foglalkozol, ott sem a szokásos, ismert oldalát mutatod fel. Főleg Janus Pannonius jellemében csalódhatunk, de alaposan. Róla többnyire csak azt tudjuk, hogy humanista költő, akinél megjelenik a reneszánsz gondolkodás és életérzés. Nálad ifjúkorában parázna, összeférhetetlen, kibírhatatlan, békétlen. Püspöksége alatt pedig istentelen, korántsem feddhetetlen erényű, királya ellen lázadó. Volt konkrét célod e nimbuszrombolással?
– Nem volt célom a nimbuszok lerombolása. A jellemek szinte maguktól alakulnak nálam, egy idő után sajnos vagy szerencsére önálló életre kelnek, nincs hatalmam felettük. Szerintem az előző regényemben Janus Pannonius pozitívabbra sikerült, ám a költőket nem a személyiségükért, hanem a verseikért szeretjük. Petőfi, Ady, József Attila sem volt könnyű természet, embert próbáló lehetett velük együtt élni. (Arany János lehetett a ritka kivételek egyike.) A költeményeik viszont zseniálisak, ma is élnek.
Gáspár Ferenc: Galeotto. Coldwell Art, Budapest, 2019
