250 éve született Friedrich Hölderlin – 1.

Harmadfél évszázada, 1770. március 20-án született Johann Christian Friedrich Hölderlin. Főművének, Hyperion című lírai regényének egy részletével indul a minden idők egyik legnagyobb költőjére emlékező sorozatunk.

Hüperión Bellarminhez

Nincs semmi, amiről azt mondhatnám, sajátom.

         Távol és holtan szeretteim, és semmi hang nem hoz nékem többé hírt felőlük.

         Semmi dolgom immár a földön. Csupa akarással láttam munkához, véremet adtam hozzá, s árva garassal sem gazdagítottam a világot.

         Dicstelenül és magányosan térek vissza, és járom be hazámat, mely, mint halottas kert, hatalmasan vesz körül, s talán vár rám kése a vadásznak, ki bennünket, görögöket, mint a vadon vadját, mulatságára tart.

         De fénylesz még, égbolt napja! Zöldellsz még, szent föld! Ömlenek még zúgva a folyók a tengerbe, és árnyas fák susognak déltájt. A tavasz öröméneke álomba dalolja halandó gondolataim. Az eleven világ bősége táplál, és itatja mámorral romlandó lényem.

         Ó, üdvös természet! Nem tudom, mi lel, midőn szépségedre vetem tekintetem, de a mennyek minden öröme benne van ama könnyekben, melyeket előtted hullatok, szerelmes a szerelme előtt.

Fordította: Hudy Árpád

Hyperion an Bellarmin.

Ich habe nichts, wovon ich sagen möchte, es sey mein eigen.

Fern und tod sind meine Geliebten, und ich vernehme durch keine Stimme von ihnen nichts mehr.

Mein Geschäft auf Erden ist aus. Ich bin voll Willens an die Arbeit gegangen, habe geblutet darüber, und die Welt um keinen Pfenning reicher gemacht.

Ruhmlos und einsam kehr’ ich zurük und wandre durch mein Vaterland, das, wie ein Todtengarten, weit umher liegt, und mich erwartet vielleicht das Messer des Jägers, der uns Griechen, wie das Wild des Waldes, sich zur Lust hält.

Aber du scheinst noch, Sonne des Himmels! Du grünst noch, heilige Erde! Noch rauschen die Ströme in’s Meer, und schattige Bäume säuseln im Mittag. Der Wonnegesang des Frühlings singt meine sterblichen Gedanken in Schlaf. Die Fülle der alllebendigen Welt ernährt und sättiget mit Trunkenheit mein darbend Wesen.

O seelige Natur! Ich weiss nicht, wie mir geschiehet, wenn ich mein Auge erhebe vor deiner Schöne, aber alle Lust des Himmels ist in den Thränen, die ich weine vor dir, der Geliebte vor der Geliebten.

(Friedrich Hölderlin: Hyperion. Erster Band. Tübingen, 1797. p. 9–10.)