Ars amatoria – Turczi István erotikus költészete

„Nem tudok szerelmes verset írni”, kezdi egyik versét Turczi István (Túl a rögzíthető időn), mégis külön két gyűjteményt is szán a nemi kapcsolódás tematikájának, és egy hosszú verset, a szeretkezés eposzi és szakrális tapasztalatainak összegezését, a Káprázat ciklus életrajzi vívódásának, a Fairy Spring szakralitásának és A halott feketerigó férfierejének, a szeretkezésben a létezéshez felnövés számbavételének összekapcsolását, a több kiadást is megért Venus Vulgivagát. A Jung Zseni fotóalbumába beosztott versei, majd Eifert Jánosnak a Turczi verseihez társított aktfotói (A nők és a költészet, illetőleg Erotikon) meggyőznek arról, hogy a nemiség nemcsak alapvető tematikai hozadéka a Turczi-lírának, de állandó poétikai viaskodást is jelent költészetében.

A kamaszfiú számára a nagy példaképek tépettsége csak a zavart jelenthette. Hiszen az ő számára a nemi viszony már nem valamilyen siralomvölgyi megkötöttséget jelent, akár keresztény, akár haszid oldalról. Őbenne a langyosan szerveződő, „viszony”-szerelmek emléke nem tud összehangolódni a tragikus válságokat átélő elődök tépett kétségbeesésével. De biztatólag tud számára hangzani a felszabadulás visszakötő (az Ószövetség gyönyörelvéhez kapcsoló) poétikája.

A mindennapiságtól, a rutintól, az egyszerű érzékiségtől a felelősen elvállalt és kikeresett kapcsolódásig. A „málnakrém mögül” felsejlő imáig ível a keresés – mondjuk ki merészen a szót: – ihlete. Azt keresi, ahol ez a megkötött oldás még szenvedéllyé nemesedhetett:

A szerelem kegyetlen mint a Nílus
Mondták az ókori bölcsek

Ezt a „törvénykönyvet” keresik a versei, ahol átfordul a szabadosság a szabadság mámorába:

ahol a civilizált hordalékaitól
megszabadítva
túl a rögzíthető időn
folyik tovább és megtisztul a nyelv

A „végül nem ugyanaz” keresése hitelesíti Turczi erotikus verseit. És azt, hogy mégiscsak sikerül „szerelmes verset írni”. Méghozzá imává emelve a lelkek egységévé váló testek egységét. Ami egész pályáján az állandóan változó tudati és érzékelő állapotokat fogja a versben végigéletni: költőjével és olvasójával egyaránt. Mert ebben a költészetben éppen ezt jelenti a jelzett „többes szám”: aki olvasni kezdi ezeket a megnyilvánulásokat, azokat éppúgy összezavarja a vers, ahogy menetét végigvezetve, kikövetelve maga a vers teszi magával a költővel is. Számvetésre kényszeríti: válságról válságra sodorja hullámzásával. Mint minden mai embert a szexuális forradalom utáni világban.

Turczi erotikus verseiben irodalomtörténészként sohasem az aktualizálódó életrajziságot keresem, bárha minden egyes versjelenet valóságélménye sajátosan személyes jellegűnek tűnik fel számomra. Mert a Turczi-versben az erotika sohasem valamilyen életrajzisággal kapcsolódik össze. Az élmény utánérzéseként tűnik fel mindegyik verse. Hogyan értem ezt? Minden szexuális eseménybe teljes komolysággal, felelősséggel lép be, de a legtöbből a mulandóság élményének átélésével távozik is. Amikor verssé alakul a pillanat, akkor már minden jól-hangoltsága ellenére az elmúlt jelenet tanulsága válik fontossá a versben. Verseinek tétje a kérdés: a jól-hangoltság ellenére miért szakadt meg?

A keresztény hagyomány bűntudatát ezért nem hordozzák ezek a versek. Mert egyik sem az elmúlás, az elhagyás, a percnyi kéj ingerével indít. Amit verssé alakulni méltóvá választ életéből, az mind olyan pillanat, amelyben a „hatnék” ingere sokkal inkább meditációból serken ki, mintsem ő maga is kezdetben hihette volna. A jól-hangoltsághoz nemcsak az ars ismerete (a szexé és a poézisé) szükségeltetik ezekben a versekben, hanem valamiféle összehangoltság. Az előzmény megléte. Annak az előzménynek, amely éppen a versek narrációjából hiányzik. Sajátossága Turczi verseinek, hogy azokban a szexuális jól-hangoltság jelenti „in statu nascendi” a meghatározó tónust, ez maga a vers lényege. És mindig valamilyen ködpárás búcsúzás lengi át mindennek egészét. A sajnálkozás: hogy ez is elmúlt. Ezt sem lehetett végérvényesen megragadni. A létezés örömét a mulandóság tudatosulása metszi keresztbe. Mindegyik versben benne él egy megélhetett élet lehetősége. A vers ott válik izgatóvá: hogy éppen ezt a kapcsolatot miért nem lehetett megtartani? Mi okozta mulandóságát?

Mert olyan verse nincs, amelyben ne lenne meg a folytathatóság öröme-vágyakozása. Az ismételhetőség álma él mindegyik szeretkezésben. És mindegyikben ott a mulandóság fájdalma is.

Mulandóság? Igen. Minden percünk magában hordja a mulandóságát – folytathatósága ellenére is. Az élvezet, a gyönyör imává szakralizálódó extázisa létezésünk mulandóságát is magában hordozza. Ez Turczi erotikájának metafizikája.

De van egy állandó gyakorlati meghökkenés is a versekben. Ha ily tökéletes az együttlét, miért szakad meg. Miért nem válhat részévé az életrajznak? És itt van a Turczi-vers igazi csodája. A választás-kiválasztás szakralizálása. Hiszen az élet csak egyszer élhető. Életrajz csak egyetlen adódik. Minden percünk – legyen az bármily tökéletes – egyszeri. Mi lenne, ha mindegyik szeretkezésünk folytatódna? A vers Turczi esetében a szakítások dramatizálása. Miért nem lehet a még oly tökéletes pillanatnak sem folytatása? Miért kell mindig, mindenkinek mindent újra kezdeni?

Vagy mégsem? Vagy van mégis kiválasztódás? Amikor a tökéletes szeretkezést életrajz is követi? Hiszen minden szeretkezésben ez a vágy élt. És a vers minden esetben ezt kérdőjelezi meg. Vagy mégsem mindegyik esetben? Van, amikor a szeretkezés túléli a verset? Illetőleg a versben a szexualitáson túlmutató életrajziság is megjelenik? Cressida kíváncsisága úgy él tovább, hogy erre a felszabadult gyönyörben fogant imára az életrajz eseményessége áment mondhat? Ha figyelmesen olvassuk a verseket, nemcsak az igényt találhatom meg bennük, hanem búvópatakszerűen egy narratívát. Amely a felszabadult párok választókedvét élteti tovább. Az összetartozás megszületésének is tanúja lehet a vers olvasója. Aki, amint észreveszi az életrajziság megjelenését, annak veszélyeztetettségét azonnal döbbenetes pszichológiai élességgel beemelheti a szocializálhatóság szférájába. Hagyományosságba visszalépés és előrelépés a veszthetőség eseményességébe. Már majdnem életrajzi a jelenet:

HÁROM CSATTANÁS

(1)
Ma reggel pofonütöttelek. Még sohasem fordult elő velem ilyesmi.
Mint egy hamuszobor, csak álltál,
hátad felgörbítve, szinte alázatosan.
Dermedt csodálkozástól szűkölő
fénytelen szemedben láttam
milyen gonosz és árva vagyok.

(2)
Megszégyenülten húzódtam vissza,
vodkát töltöttem, kezemnek jót tett
a levezető mozdulat. Közben magamban
szólongattalak. „Féreg vagyok,
visszaéltem veled.” Az előszobában
fapapucs koppant, majd kabátsuhogás.
Huzat vágta be az ajtót utánad.

(3)
A Tétényi út–Andor utca sarkán
két autó egymásba rohant.
Az erkélyről remek a kilátás,
alant népvándorlásszerű csődület.
A látványtól szélütötten ott álltál te is,
mint egy hamuszobor, felgörbített háttal,
kezedben szemetesvödör.

„A hím-Cressida szerelmi kalandjai” alcímet is adhatnánk az Erotikon című Turczi-versgyűjteménynek. Verseiben ugyanis a kihívás a nő részéről érkezik, amelyre készülten és kielégítően képes minden alkalommal válaszolni a versbéli partner.

A versek férfihősének ágya a nők átjáróháza. Egy-egy vers-pillanatra élnek-élveznek, majd eltűnnek. Mégis kísértetként – ki tudja miért? – újra meg újra visszajárnak. (És most, az Erotikon című kötetben ezt a kísértetjárást igen ízlésesen, nagyon korrekten Eifert János művészi fotói a vizuális megjelenítés szintjén is megélhetővé varázsolják!)

Hol helyezném akkor el Turczi erotikus verseit a versformálás történeti folyamatában? Rácsapott, kihasználta a megnyílt versbéli lehetőségeket. Ennek sajátosságát, az aktus-utániság lélektani pillanatát a maga utólagos filosz-szemlélődésével ragadja meg. A vers születésének pillanata: amikor a gyönyör után az elbeszélhetőség válik fontossá, a nyelvi lelemény veszi át az irányítást, de még nem jelenik meg az emlékezet. A vers az emlékezet-előttiségben rögzíti a mulandó gyönyört, a vers alapanyagának, a nyelvnek a segítségével. Élmény-utániság a gondolkozás-előttiségben. Ritmus és ötlet a versképzés gyönyörére kormányozza a szexuális megmerülés élményvilágát. Amikor – korszerű (?) hasonlattal – szerverré alakul az élvező, de még nem emelkedik az ima magasába. Számvetés a gyönyörrel – de még a megfogalmazás bonyodalmaiba gabalyodva. A kiemelkedés pillanatai. Ez az Erotikon válogatásának és szerkesztésének tematikája. A sikeres túllépés pillanatainak rögzítése.

NEMI SZERVER

Ma megint kilüktet benne a vérparancs.
Kibúvót hiába keresnék, a mesémbe lát.
Lassan felkerülök a veszélyeztetett fajok
listájára, ha nem vigyázok, ha így megy tovább.

Mint éhes vad az etetőhöz, máris tart felém.
„Hamarabb szabadulsz”, szól, látva lelkesedésemet.
Az ajkakon kezdem kinyitni a testét.
Démoni nyál és remegés; ebből baj nem lehet.

Csókedény, mondaná nagy nyugatos költőnk,
aki papíron tudta, a magunkfajta mire vágyik:
egy teljességig táruló, hosszú pillanatra,
hajh, pinafüvet szívni kábulásig...

Gonosztetteim közül ez a legkedvesebb.
Nagy az ízlelés hatalma, mégis mérgez.
Közben lejjebb helyezem súlypontomat;
igazodjon ki-ki a saját méretéhez.

Látjuk, ahogy egymáson áthatolunk.
Halljuk a súllyal telítődő formák neszét.
Zöld szemének kikötőjében horgonyozva
fekszem, már minden tagom szanaszét.

A sarkon túl elsziszeg az utolsó villamos.
A Bartókon operaközvetítés. „Triviáta.”
Két nevetés közt viszlátot lehel a golyóimra,
és újra, és újra, és újra kezdi, ha jónak látja.

Egyben a várakozást írja le a megismételhetés vágyódásával. És a megszabadulás esélyének felmutatásával. Azt a pillanatot ragadja meg poétikailag, amikor az egyszeri diadalmas erotikus jelenet a maga gyönyörszerző pillanatával a múltba fordul. De ugyanakkor ebben a búcsú-pillanatban benne él a megismétlés esélye, sőt: az életrajzivá válás „veszélye”-diadala is. A vers már túl van a hippikorszak alkalmiságán, felajánlva egyben a társra találás várásának esélyét. A történeti nyitás kihasználásában máris benne a zárás, a narratívává válás lehetősége. A szerelem művészete egyben a társkeresés művészetét is megújítja, „magasabb”, pontosabban: korszerűbbé nemesedő, a korszerűség definiálását kiváltó fokon.

CSEND, ÉLET

Már fél napja ülünk az ágyon,
egymás mellett, mint az orrlyukak.
Ilyen az, amikor két ember
emlékroncsok közt túlélők után kutat.

S ha alátemet a tények omladéka,
akkor sem jobb módszert tanul.
Egyik a másikra vár, kába ürességben,
szigorúan bizalmatlanul.

Az idő most nem játszik; jelenné
avult páros koreográfia szerint,
gondosan szétszabdalt megmaradásban
azonosulnak különbségeink.

Az okker-nap mégis őfelé fordul.
Lassú fény csöndjét szívja szája.
Kimondatlan, belső szavak
hullnak teste panaszfalára.

Végre elmozdul. Ahogy arcom fölé áll,
saját tükrét nézi: a vágy földi mása.
Terpesztett lába nem tűr ellentmondást.
Alulról szép igazán a felfogása.

„Hatnékom van”, szól, aztán elharapja
a következőnek szánt mondatot.
Polip-kézzel nyúl nadrágom felé.
Gombolkozom, tehát vagyok.

A felszabadult embernek a maga számára kell a maradandóságot megteremtenie az úgynevezett szerelmi költészetben is. Azt, amit ebben a kötetben az Anna, Téltemetővirág (avagy az ide nem szervülő) Szárnyasoltár című versek jelenthetnek. Vagy még inkább a számomra leginkább definitív Turczi-vers (az Erotikon tematikájából igen hiányzó) Ima helyett című.

Nyugtalanságom magamban őrzöm, mint levegő a por súlyát.
Hajdani bőrömbe burkolózva lassan
feloldódom áttetsző pórusaimban.
Tekintetem alján rebarbara illatú a csend.
A megtérés mögött könnyű hófúvás rejtezik.
Áldom azt a téli éjszakát, mikor
megkoccantak a fogaid és
bebocsátást kértél hozzám.

Ez lehet az a magaspont, amellyel a Hálaadás Szabó Lőrincéhez és A halott feketerigó Juhász Ferencéhez kapcsolódhatott – hitelesen – ez a Leporello-kapcsolatokat göngyölítő („első nagy szerelmem” „kisszerű levelei”-t utóbb lesöprő [Ereklyék; a csönd mélysége]) költő.

Olyan meghitt kapcsolódás tanúja a Turczi-vers, amely a testiség biztos tudatában egy azon túlemelhető (azt is magában őrző-rögzítő) kapcsolódást tud poétikai létezése formájává nemesíteni. Az elégiát – immár nem „málnakrém mögül”.

Ha a Séta című vers még a térbeli vágyakozást hidalja át a poétikai akarat segítségével, a Turczi-vers valóságos utazásokat is rögzít, és az Esküvő című verssel emelkednek a művek archetipikus elégikus formációvá. A sokvallású, egyistenhívő városnak a varázslata – talán elioti ihletéssel – hívja elő a mai ember számára az olajfák-hegyi jelenetet. A ma és ott patetikusan hangszerelt apróképei olyan érzelmi lépcsősorral emelkednek, hogy olvasójuk szinte elakadó lélegzettel jusson át a „szavak túlfelére”. Sikerül a versben a csoda, ami a mai turistának ritka kincsként adódhat.

Csakhogy a költő mindezt nemcsak pontosan megjeleníti, hanem – talán Weöres Sándor Psychéjétől is ihletetten – a szeretkezés művészetének élvezetében egyben annak csoda-jellegére is rádöbben.

Az emberfaj optimizmusa fogalmazódik meg a gyönyör versbéli átélése során. Az összekapcsolódás, a túlélés vágyódása is belekódolódik a ledérnek feltűnő jelenetsorokba. A pusztuló világ ellenében a túlélés gyönyörszerző pillanatai diadalmaskodnak. Az imigyen felszabadult embereket nem lehet legyőzni, megalázni. Persze ők megteszik mindezt önmagukkal. De ugyanakkor a diadal emlékezetével lépnek által a kaland pillanatán. A létezés egészsége nyilatkozik meg ezekben a versekben.

A napi szexuális kavalkád hagy-e valami maradandót? Hangzavar marad belőle, vagy meg tud felelni költő elődje kérdésére: „Így is szereted?” Él itt a szerelem? Van itt érzelem egyáltalán? E versek olvasója az élvezet leírásait követve annak mélységeire is rádöbben. Különben nem hagyna emléket a perc, nem volna leírásra érdemes a jelenet.

A legelmélyültebb versekben megjelenik a shakespeare-i szóvilág legigényesebb szava: csend. Hamlet, aki rendet szeretne teremteni az értékek szereptévesztésében, végül ezzel a szóval búcsúzik. Hasonlóképpen: Turczi is a verseibe szövi e szót, s e köré szervezi verseinek szentivánéji kavargását.

Mert a gyönyörben, a szeretkezések zűrzavarában – csak figyelni kell rá! – megérik a befogadó csend igénye. A szerelem születése: „emberízű csókban olvad össze”. „A mindenség kézlegyintése.” „De a megértés ott mélyen mégis / a felismerhetetlenségig igaz”. A versek viharzásában ezt találom. Felfigyelek rá, látom: a férfi kiválasztja a partnerek közül az emlékezetre méltóakat. Keresi közöttük a kiemelhető társat. Bemutatja a kiválasztás csodáját.

Rádöbbenés a férfi-nő viszony kétarcúságára:

Játék
              és
Passió
az életünk, amióta itt vagy.

„Fölé kell emelkedni minden ’én’- és ’te’-nek, kozmikus érzésekkel kell élni” – írja Turczi István Mennyei egyetem című regényében egy esztétikaelőadás szellemi summázataként. Ez a kiemelten tördelt szöveg szinte átkéredzkedik a versbe is, akkori ars poeticájának megfogalmazásaként. Íme a Venus Vulgivaga végső üzenete, egy versbe plántált intertextuális betéttel: a benne-lét és a felette-lét poétikai helyzetmeghatározásaként:

„Az Örök Gyöngy így fogadott magába,
miként a víz a fénysugárt fogadja,
anélkül, hogy megtörne simasága.”

„Elmozdult az idő.” Így – ponttal zárva a mondat. Mozdulatlan, pedig mozgást jelez. Ezzel az alkotói pozícióval összegezi Turczi István az európai ember szexuális felszabadultságának bemutatását. Utalva a hamleti „kizökkent időre” is, amely már nemcsak a leírást és tudomásulvételt, hanem éppen hogy a változtató cselekvést hívja ki a világirodalmi tudatban. Az „íráshoz való visszatérés” állapota a szenvedély, az érzelmek, a gondolkozás felszabadítását jelenti a szövegben, valójában a visszatérést az írás alapvető meghatározottságára, a morális alapok végiggondolására.

*

Részlet az Öntörvényűen – Kortárs magyar költők rögeszmerendjei (Budapest Parnasszus Könyvek, 2019) című kötetből.