Líbia

Alexandriából Marsza Matrúhba mentünk, onnan Szallumba. Haragoszöld volt a Földközi-tenger a határváros mellett, és üvöltött a szél a vörös sziklák felett. Nagy erőkkel tavaszodott. Napközben balzsamos meleg volt a levegő. Az ember megizzadt, ha sokáig állt a napon, de éjszaka még hideg volt, és egyre hidegebb lett, minél közelebb mentünk a nyugati sivataghoz.

A boszorkányok óráján tisztán hallottam, hogyan készíti az ördög a sivatagot. Ha a hirtelen hidegtől tudtam is volna aludni, a sziklák pattogása tett róla, hogy álmatlanul bámuljam a zölden derengő csillagokat a hosszú sötétségben.

A sofőr nem volt hajlandó Szallumnál tovább vinni minket, mindegy volt, mennyi pénzt ajánlunk. Kipakolta a hátizsákjainkat, és otthagyott minket a főutcán. Az ingeink a bőrünkre tapadtak az izzadtságtól, és finom csíkokat húzott az arcunkra a kosz.

Egy kanadai-egyiptomi fotóssal mentem a líbiai polgárháborúba.

Fuvart kellett találnunk, ezért betértünk az első étterembe. Faforgáccsal felszórt garázs volt, égett olajtól megfeketedett tálakkal, ahol csirkét és rizst szolgáltak fel a helyieknek. Ez volt Szallum egyetlen étterme.

Csikorgott a homok a fogaink között, miközben ettünk. Az étterem tulajdonosát kérdeztük arról, hogy nem tud-e valakit, aki átvinne minket a határon, egészen Bengáziig. A férfi elszalajtott egy gyereket valahová. A fiú azzal az üzenettel jött vissza, hogy az ászr imádság után a beduinok idejönnek az étterembe, és megtárgyalják velünk. Vártunk.

Az izzadtságunknak már szaga volt a remegő forróságban. Két óra várakozás után két, kifejezetten elegáns férfi lépett be az étterembe. Vakítóan fehér galabíjában voltak, a hajuk és a szakálluk csillogott az olajtól. Fintorogva ültek le az asztalunknál.

– Csak magukat kell átvinni a határon, vagy valami mást is? – kérdezte az egyikük. Klasszikus arabot beszélt, a Kegyes Korán nyelvét. Ritkán hallani egyiptomit így megszólalni.

– Nem, főnök, csak minket – feleltem, mire megkaptam életem egyik legnagyobb bókját.

– Hol tanult maga arabul, valami taxisofőrtől Kairóban?

– Igen.

Nem volt több kérdése. A megvetés szikrázott a szemében. Az üzletből végül nem lett semmi. Ők a csempészetben voltak érdekeltek. Óriási mennyiségű fegyver vándorolt át a líbiai határon Egyiptomba, hogy a beduinokon keresztül a Gázai övezetben hasznosuljon, mióta Kadhafi elnök lerakatainak nagy része a felkelők kezébe került. Ez volt a fő megélhetésük, soha nem mentek át a hivatalos határon. Nem is állt szándékukban átvinni bárkit is. Azt hitték, mi is azokhoz a nyugatiakhoz tartozunk, akik éppen a demokráciát viszik Líbiába.

Pár napja jelentették be a franciák, hogy „no fly” zónát hoznak létre a felkelt városok körül, hogy megakadályozzák a Kadhafi vezette hadsereget, hogy Grad rakétákkal és orosz harci helikopterekkel egyszerűen leradírozzák a térképről a lázadókat, a városaikkal együtt.

Ezek nyilván nem mi voltunk. Végül egy hatvan közeli birkapásztor vitt fel minket a vörös sziklán álló határátkelőhöz. Egészen Tobrukig vitt az öreg, és pénzt sem nagyon akart elfogadni tőlünk – a gyerekei harcoltak Kadhafi ellen Bengáziban.

Éjszaka értünk oda. A város sötétben állt, a külváros kiégett épületeit tüzek fényei világították meg, lázadók melegedtek körülöttük a fagyos éjszakában.

A főtéren napszaktól függetlenül tömeg volt. Néha a levegőbe lőttek a fegyveres férfiak, amikor hírek érkeztek a harcokból. Ha jó hírek, azért, ha rossz hírek, akkor azért.

Nem tartott sokáig akkreditáltatni magunkat, mert az egész nemzetközi sajtó képviseltette magát. A város körül már nem folytak harcok, erről tett a francia légierő. A „no fly” zóna azt jelentette, hogy mindenre lőttek, ami katonai járműnek tűnt. A felkelők Toyota pickupokat alakítottak át, régi, orosz légvédelmi ágyúkat szereltek fel a platókra. Prímán megkülönböztethetők voltak a kormány harckocsijaitól, hidegháborús katonai eszközparkjától.

Négy napon keresztül a várost fotóztuk, az eufóriában úszó tüntetéseket, a kilőtt Gradokat a város határán a szikrázó kék ég alatt vagy az átállt katonák által a civileknek tartott kiképzést. Egy nap elég volt, hogy bárki elsajátíthassa a Kalasnyikov vagy a KPV nehézgépágyú szakszerű használatát, és mehetett is a frontra. 

Az újságírókat azonban nem engedték oda, illetve csak hosszas huzavona után. Az ostrom alatt álló Miszrátába való eljutáshoz várólistára kellett feliratkoznia az embernek. Vártunk, de amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a nevesebb lapokat előnyben részesítik, úgy döntöttünk, inkább az Adzsabéjá városánál húzódó fronthoz megyünk le.

Egy katonai konvojjal érkeztünk a rommá lőtt városkába a sivatag közepén. A lázadók előretolt helyőrsége a város szélén állt. Egy hotelben készülődtek az emberek. Fiatal fiúkkal beszélgettünk arról, hogyan képzelik el Líbia jövőjét, ha véget érnek a harcot. „Demokráciaként” – mondták, de hogy mit is értenek ez alatt, azt nem tudták körülírni. Nem is nagyon akarták. Úgy gondolták, bármilyen rendszer csak jobb lehet Kadhafinál, egyébként meg nem nagyon foglalkoztak a jövővel, mert mind azt remélték, hogy elesnek a harcokban, így Isten mártírként azonnal a mennyek országába fogadja őket.

Nagyon elégedett voltam magammal, hogy észrevettem, hogy a szakállas dzsihadisták csíkokra tépik az újságokat, galacsinokat gyurmáznak belőlük, és a fülükbe dugják, így indulnak ki a frontra. Leírtam a noteszomba, bár nem igazán értettem a dolgot.

A frontvonalon aztán minden értelmet nyert. Azt hittem, végleg megsüketültem, miután fél órán keresztül álltam egy a gépágyújával folyamatosan tüzelő pickup mellett. Három nappal azután is csengett a fülem, hogy visszaértünk a frontról.

A lázadók egyébként offenzívában voltak. Egy imám, egyik kezében napernyővel, a másikban hangosbeszélővel folyamatosan a Koránt recitálta a fel-felugató fegyverek zajában.

Néha visszalőttek a kormánycsapatok. Látni nem láttuk őket, de az elhúzó golyók hangját hallottuk a fülünk mellett, és láttuk a becsapódásukat a homokzsákokban. Ilyenkor a földhöz vágtuk magunkat. A forró beton felhólyagosította az ember kezét, az üres töltények és a kilőtt harckocsik látványa egészen apokaliptikus volt ebből a perspektívából.

Úgy terveztük, hogy csatlakozunk az előrenyomuló lázadókhoz. Ez ellen senkinek sem volt kifogása, ellenben meg kellett várnunk, hogy előtte megérkezzen a demokrácia. Már ment le a nap, amikor Mirage vadászgépek húztak el a fejünk felett. A távolban robbanásokat láttunk, ekkor indultak meg a lázadók.

A faluban, amit felszabadítottak, már egy lélek sem volt. Vaksötétben és süketen mentünk vissza Bengáziba, onnan pedig hajnalban indultunk Egyiptomba.

Azóta kilenc év telt el, de a polgárháború a mai napig tart. Jelenleg éppen Törökország és Oroszország viszi a demokráciát Líbia sokat szenvedett népének, akik már visszasírják a csatornából előhalászott és meglincselt Kadhafit. Az arabok géniuszát néhány hónappal ott-jártunk után ölték meg. A haláláról készült videón már nem tűnt Istennek.

Részlet Jászberényi Sándor készülő, Tíz év háború című fotóalbumából, amely 2021-ben jelenik meg a Kalligram Kiadónál.