Jelige: Fuss, hogy utolérjenek – Vonatút
Július másodika, kedd van. Épp, hogy elmúlt 11 óra, de a Déli pályaudvar aszfaltja ordító meleget sugároz. A levegő alig jár. Tömeg nincs, mivel mégis csak kedd délelőtt van, az emberek nagy része dolgozik vagy már a szabadságát tölti. A gyerekek táborban, egyesek vidéken a nagymamánál vakációznak. Ám két utas biztos ott lesz a kevésbé tömött vonaton, amely Balatonfüredre indul 11 óra 35 perckor. Ica és Ilonka fiatalokat megszégyenítő gyorsasággal kapkodják lábaikat a 10-es vágány felé. Jegyre nincs szükségük. A vonat már a peronon áll, ez elégedettséggel tölti el őket. 20 perccel az indulás előtt sikerül is felkapaszkodniuk a magas lépcsőkön. Sok csomag nincs náluk. Bár Ica egy nagyobb gurulós táskát szorongat, amelyből frissen készült péksütemény illata árad, de ez sem lehet túl nehéz, mivel úgy kapja fel az utastérbe, mint egy erőemelő a mázsás súlyokat. Nem teketóriáznak sokat, választanak egy rokonszenves helyet. Egymással szembe ülnek le. Még indulás előtt ránéznek a telefonjaikra. A vonat pontosan indul. Semmi nem vár most rájuk, csak egy kényelmes vonatút jó társaságban…
– Te Ilonkám, hallottad, hogy a Zsuzsa lánya, a „Kis-zsuzsi” hozzáment egy négerhez? Úgy tudom, vett neki egy autót is ajándékba, amit persze Zsuzsa is kitett mutogatni. Amúgy a Zsuzsa iszik… de akkor teljesen normális!
– Bizony láttam, hogy megküldte mindenkinek a Facebookon. Múltkor összefutottam vele a Westendben, vásárolt valami új ruhát… Kérdezte, hogy milyen. Hát borzalmas volt... Mondtam neki, hogy nyárra pont jó lesz…
– Te Ilonkám, hát képzeld, most, hogy viszem a gyerekeknek ezt a cseresznyét, hát olyan drága volt… Kétszer meg is gondoltam, hogy vegyek-e. Na meg még az kéne, hogy kukacos vagy vízízű legyen…
– Hát már semminek nincs olyan jó íze, mint régen, még a párizsinak sem. Egyedül a szalámi, az szalámi. Azt is csomagoltam inkább. De az ára… Múltkor képzeld el, egy idős nő előttem kért 15 deka szalámit, VASTAG-ra szeletelve. Jézusom… Mondtam is Attilának… hogy lehet ilyet…
– Hát igen, de te Ilonkám, tudod, hogy én meg mire lettem allergiás? A Voltaren Dolo-ra. Onnan jöttem rá, hogy én nem szoktam hányni… na, hát sugárba…
– Velence fürdőn remélem nem állunk meg. Képzeld volt egy olyan időszak 72-től 74-ig, akikkel mindig nyaraltunk… Ő Nagyné, én Kisné… Úgyhogy a Velence fürdőt én jól ismerem. Gabi, amúgy cigány volt, meztelenül ment bele a tóba, mondtam is neki, hogy mit hülyéskedik... El is váltak. Aztán természetgyógyász akármi lett belőle, én nem hiszek ebben, olyanokat mesélt, hogy meggyógyult… Egyszer rám is szólt, mert mondtam neki valamit a telefonba, aztán azt mondta, hogy ne mondjak ilyet, mert rosszat tesz az aurámnak… Komolyan, mint a Jóban Rosszbanban az a hülye Gyöngyi…
Velence következik.
– Na tessék Ilonkám… Itt is állni fogunk egy órát.
– Azt hittem, hogy ez a vonat nem áll meg itt. Hát az biztos, hogy várni kell akkor, mint múltkor Baracskán a gázolás miatt… Többet ücsörögtünk a vonaton, mint az elítéltek a dutyiban.
– Nem is értem, hogy van ez Ilonkám… nem is értem…
A vonat lassan megáll, a kinyíló ajtókon forró levegő árad be. Egy középkorú nő száll fel nehézkesen egy férfi társaságában. Helyet foglalnak. A nő harsányan beszélni kezd, mire a férfi határozottan válaszol. Feszült párbeszéd veszi kezdetét közöttük. Ilonka és Ica több szót nem váltanak egymással, csak csendben tekingetnek, hallgatóznak. Néha előkerült egy-egy szendvics is.
Lesz mint megbeszélni hazafelé is…
