Jelige: jobbhátvéd – Az utolsó szó

Mindig Oszkáré az utolsó szó. Ő a kutyám. Nagyon jól elvagyunk együtt, jókat tudunk dumálni. Csak az a baj, hogy mindig neki van igaza. Alig várja, hogy délután megjöjjek a munkából, máris kezdi az okoskodást. Először kimegyünk egy kiadós sétára, ami részemről bandukolást, részéről ugrabugrálást és futkározást jelent. Hazaérve nekifogok a vacsorám elkészítésének. Ilyenkor Oszkár szigorúan ellenőrzi a hozzávalókat, és nem fukarkodik a kritikával. Sokallja a zsírt, a húst, a lisztet, mondván egészségesebben kellene táplálkoznom. Csak azért ilyen kötekedő velem, mert kímélő étrendre fogtam, mivel az utóbbi időben többször voltak emésztési panaszai.

– Ezt mind meg akarod enni? – mondja szemrehányóan, amikor megpakolom a tányéromat.

– Igen, ezt mind megeszem.

– Nekem egy falatot sem adsz belőle, vagy kettőt, vagy hármat? – folytatja fáradhatatlanul.

– Egyet. Egyetlenegy falatot! – mondom kimérten, de tudom, hogy a végén úgyis ő fog győzni. Nem tudok ellenállni a könyörgésének. Ő meg igazán megadja a módját: két nagy szemét rám mereszti, a szája szélét nyalogatja, velem együtt nyeldekel, közben szűköl, panaszosan nyöszörög.

Ma este különösen megesett rajta a szívem. Hiszen ő a társam, a legjobb barátom! Nem oszthatom meg vele a vacsorámat? Állandóan azokat a száraz, gusztustalan golyócskákat etetem vele. Meg tudom őt érteni, ha ettől elmegy az életkedve. Ez más szóval azt jelenti, megint meggyőzött a maga igazáról, s most izgulhatok, milyen éjszaka elé nézünk.

Vacsora után híradó, esti film, egy kis szörfözés az interneten, ezután az esti séta, s készülődhetünk az alváshoz. Oszkár egy kicsit nyugtalan, a séta során is furán viselkedett: össze-vissza rohangált, vadul szimatolt mindenfelé. Remélem, nem etettem túl.

Félálomban is hallom, ahogy mocorog, nyugtalanul alszik. Két óra tájban odasomfordál az ágyamhoz, ébresztget:

– Te, pajti, kelj fel, nem bírok magammal – mondja, s én dühösen odavágom:

– Nehogy azt hidd, hogy éjjel kettőkor lemegyek veled, erről szó sem lehet. – És már húzom is a farmeremet a pizsamámra, majd egy pólót.    

A liftben csendben vagyok, talán el is aludnék, ha Oszkár nem tartana szóval.

– Igazán rendes vagy, hogy leviszel – mondja a tekintetével. – Te úgy általában nagyon rendes vagy hozzám, csak feleslegesen járatod a szádat, hisz a végén úgyis a kedvemre cselekszel.

Megint neki van igaza. Hiába, ő egy bölcs kutya. Talán még nálam is okosabb.

Amint kilépünk az utcára, nekiiramodik, és csak a közeli parknál sikerül utolérnem, ahol az egyik fűcsomótól a másikig ugrándozik, alaposan megszaglássza, körbeugrálja a többit is, a letört faágakat, a virágokat, mindent, amit egy parkban végig lehet szaglászni és persze megjelölni. Lám, nem az emésztési gondjai késztették az éjszakai kiruccanásra, hanem valamelyik tüzelő kutyalány esti emléke. Még érződnek a nyomai, ott, a pad mentén, a szökőkút mellett, végig a virágágyás hosszában…

– Oszkár, gyere, menjünk már! – szólok hozzá csendesen, hogy azért ne zavarjam az éjszakai csendet. Erre ő mit csinál? Vágtázni kezd a park túloldalára, majd tovább, a házak közé, már nem is látom, merre futott el. Kétségbeesve keresem azon útszakaszon, amelyen gyakran jártunk már, de nem találom. Az ablakok sötétek, csak itt-ott ég a lámpa, világít a tévé, valamilyen éjjeli madarak lakhelyéről árulkodva.

Most mit tegyek? Mégsem kiáltozhatok bele az éjszakába. Szép csendben kell keresgélnem, és csak reménykedhetek, hogy megtalálom. Bebarangolom a környéket, a túloldalra is átloholok, de minden hiába. Már másfél órája csatangolok fel s alá, amikor meglátom Oszkárt az utcai lámpák fényében, amint boldogan rohan felém gyönyörű úszó mozdulatokkal, törzsét kecsesen megnyújtva, majd behajtva, két fülét hátracsapva, fejét felszegve – ahogy legnagyobb boldogságában szokott futni.

– Hát itt vagy? Annyit kerestelek! – mondja, és majdnem ledönt a lábamról. Nem tudom, melyikünk örül jobban, de azért mégiscsak meg kell őriznem tekintélyemet, nem hagyhatom szó nélkül ezt a kihágást.

– Na hallod! Te kerestél engem? Akkor szerinted én mit csináltam? Tudd meg, hogy már éppen haza akartam menni. Itt hagytalak volna! Hát szabad így elkódorogni? – Oszkár talán azt hiszi, örömömnek adok éppen hangot. Egyfolytában a farkát csóválja, már-már attól tartok, kiszakad a tövéből. Egy kis bűnbánatot is gyakorolhatna, de nem, ő csak ujjong.

Hazáig nem is szólok hozzá. Csak a liftben szidom meg újra, vagy inkább kérlelem, hogy máskor ne tegye ezt velem. S ő fittyet hányva intelmeimre és az álmosságtól égő szememre, cinkosan pislog rám, majd huncutkodva mondja:

– Hja, tudod, a természet…