Szőnyeg, majom, óralánc

a lyuk

elsodródik a báj a rútság partjai felé.
fedélzetről kidobált faládák hintáznak
a tajték tetején. az egyik reccsen.
egy rugós bohóc ugrik a vízpermetbe.
imbolyog.
nevet.
homályos polaroidkép a láda alján.
rosszul sikerült pillanat. a kapitány
füstkarikákat ereget pipából.
azt üvölti, van még, van még, van még…
telepakoltad a csónakot magaddal.
gyerekkori szép emlékeket idéz fel
a kis piros műanyag lapát,
amivel lyukat ástál a homokozó
hasába. szórtál belé reményt és hitet.
mára elhasználtad mindet.
eljön az idő, amikor a lyuk nem lesz egyéb,
csak egy közönséges lyuk,
ott állsz leszegett fejjel,
és hallgatod a benned táguló semmit.

Mama háza

Büdöske illatú puha, poros, szapora kis földutak
talpsebes vánszorgás, sodró szél.

Egyszer már markomba fogtam az időt.
Azóta kiszáradt karók verik véresre csupasz bokám.

Sápadt, apatikus ez az imbolygás.
Csak a Mama háza időtlen.

Úgy képzelem el a régi házat,
melyen szinte nincsenek derékszögek, mint
a búzaszemeket.

Mama edényei, ahogy egymáshoz ütődnek,
kongó harangszók.
Nap süt be rézsút,
és feldarabolja a konyha kenyérszagát.

Kijárási tilalom van bennem.
Elrabolt az idő.
Egyhelyben állok egy utcán,
nagy épületek alatt.
Csupasz a karom,
belőle csövek futnak a sarokig,
ott elfordulnak.

Szőnyeg, majom, óralánc

Visszafelé vágtázik a ló,
ledobta magáról hajtóját, az időt.
A Kocka az oldalára dőlt,
hol a fent, és hol a lent?
A szőnyegbe titkokat szőttek,
majom ül a közepén,
óralánccal játszik.
Működésbe lépnek a
fogaskerekek,
fog csikordul, a majom
grimaszol, s megrántja
a láncot,
az idő mutatója nyolcasról
hetesre billen,
hétkor kávé és
forró gőzbe lehelt álom.
nyolckor a nyitott ajtóban áll,
ököllel orrba vágja a világ,
szinte megbabonázva készül
belépni a társasjátékba.