Betűid virágok. Ráncot simít Öreg határvidéken.

Itt állok én. Nekidőlök a csendnek. A vers közepén kopogó esőben, mezítláb lépek az ereszre.  Felborulnak a hegyek. Robajló dörgéssel leszaggatom a fekete eget. Ropog, mint eltörött pipacs.

eljön az idő, amikor a lyuk nem lesz egyéb, csak egy közönséges lyuk, ott állsz leszegett fejjel, és hallgatod a benned táguló semmit.

A vándor árnyékot lát. Én alakot.
Bemutatom a levegőt és a fényt.
Szerényen megbújnak egymás mellett.