Történetek egy régvolt Balatonról

A Balaton valamikor sokkal többet jelentett egyszerű hazai nyaralóhelynél: itt találkozhattak nyáron tömegesen keleti és nyugati turisták, amire a vasfüggöny világában máshol, máskor nemigen adódott alkalom. Kiss Noémi novelláskötete hamis nosztalgiától mentesen tárja fel régi nyarak emlékeit, tanulságait. – Az idei tomboló nyárban Pusztai Ilona faggatta az írót kötete hátteréről és külföldi fogadtatásáról.

– Beszélgetésünk apropója, hogy idén jelent meg Balaton című novellásköteted német kiadása. Nemrég jöttél haza Lipcséből, a könyv bemutatójáról.  Milyennek találtad a német fordítást?

– Nagyon örülök, hogy ez a könyvem is megjelent németül Münchenben az Europa Verlagnál, sorban negyedikként. Az elsőt Ralle Ágnes fordította, az utóbbi hármat Zádor Éva. Vele zökkenőmentesen tudtunk együtt dolgozni, novellánként mutatta meg az elkészült szöveget. Kíváncsi volt a véleményemre, megbeszéltük az egyes szavakat, kifejezéseket, amelyek nem voltak egészen világosak vagy könnyen átültethetőek. A Balaton esetében ugyanis sok az utalás a Kádár-rendszer 80-as éveire. Évának nem volt könnyű dolga, meg kellett keresnie a német nyelv hasonló kifejezéseit, márkaneveket, boltneveket – már ha ezek egyáltalán léteztek az NDK-ban. Szerencsénkre a keletnémet nyelv szóhasználata nagyon sok mindenben egyezett a korabeli magyar közbeszéddel. Csak az nem tudtuk, hogy a mai német átlagolvasó érteni fogja-e, ismerni fogja-e ezt a világot. Külön nehézséget jelentett az is, hogy a novellákban egy gyerek szemszögéből bontakozik ki a 80-as évek balatoni világa. Évának tehát egyszerre kellett visszaadnia a visszatekintő felnőtt elbeszélő nyelvi síkját és a gyermeki nyelv sajátos kifejezésmódját. Végül, azt hiszem, jó lett az eredmény. Feszes, izgalmas szöveg született.

– Hogyan fogadta a német közönség a kötetet? Kaptál-e már a német olvasóktól visszajelzéseket, és ha igen, milyeneket?

– Amikor tavaly augusztusban megjelent idehaza a Balaton, számomra nem volt magától értetődő, hogy ez a téma a német olvasóknak is érdekes lehet. Igaz, keletnémet emberekről is szól, nálunk töltött nyaralásaikról. De a Kádár-kori Balaton mégiscsak sajátosan magyar közeg volt, még akkor is, ha a rendszerváltás, a határnyitás időszakában játszódnak a történetek, a vasfüggöny megszűnése idején. Azt gondoltam, ez egy olyan zárt, fülledt világot ábrázoló novelláskötet, amelyhez ismerni kell a balatoni nyarak légkörét. De tévedtem, pozitívan lepett meg a német fogadtatás. Már sok visszajelzést kaptam, a kritikákból szintén látom, hogy sokan olvassák a könyvet. Az olvasói levelek mellett öt-hat recenzió is eljutott hozzám, volt tévébemutatója a kötetnek, és több rádiós beszélgetésen is részt vettem. A kritikák külön kiemelik a jól sikerült német fordítást, a plasztikus ábrázolást, amit Évának köszönhetek.

– A fiatal német nemzedék mennyire ismeri az egykori NDK világát? Érdekli-e őket szüleik, nagyszüleik múltja, vagy már csak az idősebb korosztály számára jelent ez a korszak valamit?

– Számomra is meglepő, mennyire érdekli a mai fiatal generációt a szüleik világa. Egészen fiatalok is foglalkoznak a könyvemmel, akik nem éltek a 80-as években, de hallottak róla szüleiktől, hogy volt egyszer, valamikor egy rendszerváltás előtti, vasfüggönyön túli világ. Olyan világ, ahol a keletnémet és a nyugatnémet emberek csak nyaranta találkozhattak egymással a Balatonnál. Azt hiszem egyébként, az 1989-es rendszerváltás kivételesen fontos a németeknek, már csak a berlini fal leomlása miatt is. Előtte a nyugati részen a kelet-európai országokról alig tudtak valamit. Ma már viszont szinte kivétel nélkül minden német fiatal elutazik keletre. Hiába kritikus a nyugati sajtó, ami sémákat alkotva igen leegyszerűsített módon bánik Magyarországgal, Lengyelországgal, Szlovéniával vagy akár Csehországgal, néha joggal, néha némi túlzással vagy értetlenséggel. Nem a fiatal nemzedék írja ezeket a cikkeket. Ők szerintem sokkal kíváncsibbak a valóságra, ezekre a társadalmakra, akár a Balkánra, Ukrajnára, a Kaukázus országaira, ahol én is megfordultam a közelmúltban. Utazásaim során mindig sok német fiatallal találkozom, akik a saját szemükkel akarják látni, milyen is ez a kettéosztott világ, illetve, hogy létezik-e még a kettéosztottság. Én a magam részéről úgy vélem, a kelet-európaiak számára az lenne legüdvösebb, ha már egyáltalán nem lennének határok Európán belül. De ezeket a határokat mesterségesen fenntartja a gazdaság, a média, a politika. Ezt sokszor észlelem. Hivatkoznék itt Ingo Schulze kelet-berlini író kritikus megállapítására, miszerint a nyugati emberek ma is értetlenek, vakok és érzéketlenek a valódi problémákra. Egyszerűen nem ismerik az egykori vasfüggöny mögötti világot. A Nyugatnak Kelet-Európa a mai napig fehér folt, pedig harminc éve áramlanak nyugat felé a munkásaink. Aki viszont a kontinensnek ezen a részén nőtt fel, az pontosan érti a novelláskötetemet. Ők minden egyes szó, metafora vagy kép jelentését fel tudják fejteni. Ez vált számomra most világossá a német fordítás megjelenésével. Egyáltalán nem nemzedéki kérdés, ki érti az elbeszéléseimet, inkább arról szól, ki az, aki valóban ismeri a térképet. De aki csak a média által eltorzított hírekből tájékozódik, annak számára idegen marad a novellák világa.  

– Nyilatkoztad már többfelé, hogy személyes életrajzi élményekből, a Balatonhoz való kötődésedből született ez a kötet. Kamaszkorodra esnek a Kádár-rendszer végnapjai. Nem volt nagy a kísértés, hogy nosztalgiával emlékezz vissza?

– Ehhez hozzátartozik, hogy a szüleimmel, különösen anyukámmal sokat beszélgettem ezekről az évekről. Emellett én is számba vettem a gyerekkori élményeimet, visszaidéztem mindazokat a dolgokat, amelyekre emlékeztem. Sűrű idő volt, tele kis családi drámákkal. Miközben a szüleimmel és szüleim baráti körével elég sokat beszélgettem, talán észre sem vették, mennyire tudatosan teszem fel nekik a kérdéseket. Azt viszont érzékeltem, hogy a határnyitásról és arról a bizonyos 1989 szeptemberéről mindenki nagyon szívesen beszél. Arról is szívesen meséltek, milyen volt a németekhez, a lengyelekhez való viszonyuk, és egyáltalán mit jelentett egy balatoni nyaralás egy olyan zárt világban, amikor az emberek csak korlátozottan utazhattak külföldre. Eljöttek a Balatonra, ahol számtalan idegen, más nyelven beszélő emberrel találkozhattak. Vagyis nem feltétlenül önéletrajzi témájú a könyvem. Sőt, rengeteg novella inkább gyűjtésből, áttételes gyermekkori emlékekből vagy barátaim, közvetlen környezetemben élő emberek élményeiből született. A neveket megváltoztattam, és igyekeztem a szereplőket is felismerhetetlenné tenni. Egy személyesen átélhető, intim, szikár, mégis érzelmes könyvet szerettem volna írni, amelyben az olvasó átérezheti az egyes szám első személyű elbeszélő drámáját. Milyen volt egy gyermeknek a saját bőrén tapasztalnia ezt a diktatórikus rendszert, ahol igenis jelen volt az alkoholizmus, a derékba tört életek... Milyenek voltak annak a rendszernek a hétköznapjai, ahol hiányzott a magánemberek szabadsága. Ezt szerettem volna új hangon ábrázolni ebben a könyvemben.

– A kötet kezdő és záró írása egyaránt veszteséget dolgoz fel: a Honeckerpapucsok az NDK megszűnésével a német barátnő elvesztését, az utolsó, a Horgok és démonok nagyapád halálát. Mondhatjuk úgy, hogy a kamaszkorod ezzel a két veszteséggel ért véget, és a kötet valójában a veszteségekkel való szembenézés, leszámolás könyve?

– Fontos fordulópontot jelentett számomra a nagypapa 1986-os halála. Aztán rá két évre hagytam abba az úszást, 1988-ban, amikor Egerszegi Krisztina, aki a csapattársam volt, Szöulban olimpiai bajnok lett. Ez teljesen megváltoztatta az addigi életünket. A mi kis mindennapi edzéseink, az úszósport hirtelen reflektorfénybe került. A világ, amelyet én addig teljesen zártnak és intimnek tekintettem, és így is életem meg, egészen megváltozott. A két fájdalom, az úszás befejezése és a nagyapám elvesztése összekapcsolódott bennem. Számomra voltaképpen azóta is a nagyapám és ez az uszodai világ jelenti az irodalmi témát, a saját drámát. Minden könyvem születésének hasonló a folyamata. Kinő valami egészen intimből, ami csak rám tartozik, amit csak én ismerek, amit csak én figyeltem meg, ezt próbálom meg kiírni magamból. De amint ez könyvvé válik, ezek az élmények rögtön közösségi tapasztalattá lesznek. Hiába személyes, elfogult szöveget hozok létre, amint az megjelenik nyomtatásban, már kollektív élmény, valami tőlem független. Írás közben azonban nagyon fontos a személyesség, hiszen ez adja meg a történetek hitelességét. A Balaton esetében ez a gyerekhangon keresztül nyilvánul meg. Négy évembe került, mire kitaláltam ezt a könyvet, szépen kristályosodott ki bennem, lépésről lépésre. Mint az örvény, úgy húzott magába. Ugyanígy készül a következő könyvem, amelynek az ötlete a Balaton egyik elbeszéléséből, a Kanálislányból nőtt ki. Ha áttételesen is, a nagyapám életéről szól majd, aki 1948 és 1951 között rendőrorvos volt. Miután kutatni kezdtem a levéltárban a korboncnoki jegyzőkönyveit, szembesültem vele, milyen gazdag ez az anyag. Habár rendőrségi aktákból indulok ki, megdöbbentő, mennyire intim, személyes sorstragédiákat tárnak fel ezek a dokumentumok. Számomra ettől válik az irodalom művészetté.   

– A stég című írásban nagyapád a kiküzdött belső szabadság jelképe. Többször nyilatkoztad, hogy a példaképed. Számodra mit jelent a szabadság, és hogy érzed, sikerült-e elérned?

– Nagyapám különös alkat volt, tipikus Kádár-rendszerbeli értelmiségi. Körzeti orvosként dolgozott Gödöllőn. Közben könyveket gyűjtött, hatalmas könyvtára volt. Pesti baráti köre írókból, papokból, orvosokból állt. Rendszeresen összejártak, intellektuális életet éltek. Nyíltan kitárulkozhattak egymás előtt, rendszerellenes vitákat folytattak. Ez egy igen eleven, személyes kapcsolatokon alapuló világ volt, szemben a mai, virtuális korral. Azt hittük, hogy majd 1989 után eljön a szabadság, nem kell többé titkolózni. Én ezzel szemben azt látom, hogy semmivel sem vagyok szabadabb, mint a nagyapám. Sőt, a nagyapámnak ezt az intim, zárt világát sokkal őszintébbnek, bensőségesebbnek érzem. Zavar, hogy ma a közösségi médián egymást bántják az emberek, belegázolnak a másik világába, az intimitás valamiféle közösségi jópofaság, gúny tárgya lett. A média torzításai, a technológia egyre korlátlanabb hatalma rengeteg embert kifordít magából érzelmileg. Számomra a feszültségek ellenére a Kádár-rendszer kettős nyelvezete még mindig sokkal izgalmasabb, érdekesebb. Jobban át is tudom érezni, bele is tudom magam élni abba a korszakba, mint a mai világunkba. A Sovány angyalok című regényem is erről az időszakról szól. Ez nem jelenti azt, hogy a mai életünket nem tartanám érdekesnek vagy értelmesnek, csak ha a szabadság felől nézzük, nem mondhatom, hogy szabadabbak érzem magam.

– Egyes vélemények szerint a Vitorlák a szélben című novella nem illik a kötetbe, vagy ha igen, akkor a végére kellett volna tenni. Némi töprengés után arra jutottam, hogy ez A stég párja, csak épp a szabadsággal való élni nem tudás példája. A vitorlázó fiatalokból hiányzik a természet iránti alázat, amiért kis híján az életükkel fizetnek. S mintha a lezárás azt sugallná, hogy nem tanultak a hibájukból...

– A Vitorlák a szélben már a saját korunkban játszódik – szerettem volna egy ilyen típusú novellát is beemelni a kötetbe. Jól látod, ezeket a mai fiatalok már elvileg teljes szabadság veszi körül, megvan minden lehetőségük, hogy bármit megtegyenek, bárhová elutazhassanak, mégis viharban élnek. Életveszélyben. Úgy kockáztatják az életüket, hogy kihívják maguk ellen a sorsot.

– Örvénylő szerkezetű könyvnek érzem a Balatont, de közép- vagy nyugvópont nélkül. Ez összefügg azzal, hogy az életben is kerülöd a beletörődést, inkább amolyan harcos típus vagy?

– A csiga- vagy az örvénylő szerkezeteket mindig jobban szerettem, mint az egyenes vonalú vagy visszatekintő elbeszélést. A novellák sorrendjének kialakításában egyébként Dávid Anna szerkesztő segített, aki kiváló szakember, és remek volt vele együtt dolgozni. Jól érzed, nem vagyok beletörődő személyiség, ugyanakkor túl optimista sem, viszont folyton újabb és újabb célokat tűzök ki magam elé. Ám az elkészült munkáimmal rendszerint elégedetlen vagyok, látom a tökéletlen megoldásokat, a problémás részeket. Ezek aztán újabb és újabb kihívásokra sarkallnak. Leginkább a sporthoz tudnám hasonlítani. Amikor elkezdek futni, az elején mindig nagyon nehéznek érzem, szinte kiköpöm a tüdőm. Küzdök a méterekkel, minden izmom fáj. Aztán pár kilométer után átlendülök a holtponton, és egyre könnyebb lesz. Amikor pedig beérek a célba, megint csak összezuhanok. Hát csak ennyi volt? Ez volt a cél?  Ennyi lefutni tíz kilométert? De közben már azon gondolkodom, másnap hány kilométer lesz a cél, és hogy ez a tízes valójában nem is volt olyan nagy dolog. Egyébként ma reggel is futottam tíz kilométert...

– Ha már a Balatonról beszélünk, nem kerülhető meg a kérdés: déli part vagy északi, és van-e kedvenc helyed a tó körül? 

– Most az északi parton nyaralunk, Révfülöpön. A szüleim a déli parton laknak. Amúgy pedig a Balaton közepét szeretem a legjobban. A testvéremnek van egy vitorlása, minden évben kifutunk Tihanynál, és behajózunk egészen a tó közepéig. A kedvenc helyem? Nehéz kérdés. Ma reggel, miközben futottam, arra gondoltam, Balatonrendes mennyire szép hely. 

– Versenyszerűen úsztál. Nem gondoltál arra, ahogy Esterházy írt a fociról, Vámos Miklós a teniszről, a japán Murakami a futásról, te is írsz egy könyvet az úszásról?

– Dehogynem. Sokat gondolkoztam már a témán, de egyelőre nem jutottam el a megoldásig, folyton halogatom ezt a könyvet. Ugyanakkor minden kötetemben benne van a sport, a Balaton esetében is több novellába beépítettem. A Fagy, a Tornászok szövegében szintén fontos szerepet kap az úszás, és úgy általában maga a sport.   

Pusztai Ilona

Az író fotóját Scheibner Adél készítette. 

Kapcsolódó anyag:  Pusztai Ilona: Nekünk a Balaton a tenger. Kritika Kiss Noémi elbeszéléskötetéről.