Jelige: Flóra – Kacsa meg a mája

Ilka néni, valamint Böske néne testvérek voltak, és egy bájos Tisza parti kis faluban éltek, terebélyes famíliájuk utolsó sarjaiként. Olyan fajták voltak ők, akikről általában azt mondják, hogy” nem rossz emberek, csak nagytermészetűek”. Reggeltől estig égett kezük alatt a munka, fáradhatatlanul dolgoztak és perlekedtek, soha nem lankadtak el sem ebben, sem abban. Erre a mindennapi élet – tőszomszédi viszonyuk miatt – tálcán kínálta nekik a lehetőséget. Folyton-folyvást – a függöny mögül, az udvar sarkából – szemmel tartották egymást, hogy ki mit csinál a maga portáján, és főleg, hogy hogyan teszi azt. Semmi nem kerülte el a figyelmüket, kéretlen tanácsaik ide-oda röpködtek a kerítés düledező lécei fölött. Az egyikőjük mindig jobban tudta, hogyan kellene a másiknak az adott dolgot másképp csinálnia. Megkönnyítette ebben való fáradozásukat, hogy sok időt töltöttek az udvaron, mert állataik gondozása egyébként is szükségessé tette ezt. Disznók röfögtek az ólban, kacsák hápogtak az udvaron, és még számtalan egyéb lábas aprójószág teremtette az ürügyet a másik tevékenységének szakadatlan megfigyelésére, hibáinak nyesegetésére. Így éltek ők évtizedek óta kölcsönös felügyelet alatt, egy pillanatig sem megkönnyítve egymás életét.
Itt születtek, ebben a faluban, így hát az évek során részévé váltak annak. Tiszteletben tartották és követték tradícióit, szokásait, illendőségeit. Évente egyszer disznót öltek újévre vagy karácsonyra, ősszel pedig a baromfit ritkították meg, s kinek mi volt, abból kínálta meg az arra érdemeseket, vagy inkább jogosultakat. Az utóbbiak közé tartoztak elsősorban a szorosan vett családtagok, így például a testvérek is. Ehhez a szokásrendhez szigorúan tartotta magát Ilka néni és Böske néne is, mert nem akarták, hogy a falu szájára vegye őket, s mivel nekik más élő rokonuk már nem volt, ők egymást örvendeztették meg egy-egy kis kóstolóval. Azonban ennek az „ajándékozásnak” is szigorú, – Ilka néni által kimunkált – szabálya volt, amely az egyértelmű viszonosságon alapult. Ezért amikor Böske néne átvitte neki a kis csomagot a disznótorossal, az volt az első dolga, hogy egy erre a célra előkészített spárgával lemérje a kolbász hosszát, a mértéket a madzagon rögzítse, és a kamrában egy szögre felakassza, hogy amikor őrá kerül a sor az adakozásban, majd pontosan tudja, hogy mennyi jár vissza. Évek hosszú sora alatt spárgából időrendi sorrendben egy egész arzenál gyűlt össze a szögön, melyből mindig az utolsó volt az etalon, amelyhez a viszonosságot igazította. Így biztos, hogy ugyanakkora kolbász került a disznótoros csomagba, mint amekkorát ő előzőleg kapott. Ebben a formában egyidejűleg rögzítette azt is, hogy ő mekkorát küldött, s hogy mekkorát várhat legközelebb vissza. Ez a módszer évtizedekig hallgatólagos megegyezésükkel jól működött, mígnem egyszer bárhogy is húzogatta Ilka néni a Böske nénétől kapott kolbászt, próbálta a madzaghoz igazítani az bizony a mérésnél húsz centivel rövidebbnek bizonyult az „etalonnál”. Ekkor Ilka néninél elszabadult a pokol:
– Megállj, Böske, te zsugori vén boszorkány, hogy nem sül ki a szemed! Tőlem sajnálod a nyomorult kolbászodat? Majd adok én neked! – fortyogta magában, miközben a mérésre szolgáló spárgát idegesen, gyors mozdulatokkal tekerte a falból kikandikáló szögre, a többi tetejére. – Na, csak várjál! – zárta le nyomatékosan magában a monológot.
Fejében máris kész volt az elgondolás, amelynek kivitelezését a kacsavágások idejére időzítette, ami a megszokott időben el is érkezett. Ilka néni egyszerre három hízott kacsát vágott le, amelyből egyet mindig megpucolva, felbontva, konyhakészen átadott a húgának. Az ajándékba szánt jószág igen szemrevaló, gusztusos volt, a mája meg valóságos gyönyörűség, amely a felbontásnál szinte kicsusszant az állat testéből, egyenesen egy szép virágos tányérra, amit Ilka néni nagy szeretettel helyezett biztonságba a hűtőszekrény legmélyén. A kacsa többi részét tálcára tette, és átnyújtotta Böske nénének, aki szépen megköszönte, majd a mérlegre helyezte és számba vette, hogy annak rendje-módja szerint minden „alkatrésze” megvan-e. A mérleg négy kilót mutatott, ami rendben is volt, de a leltározásnál kiderült, hogy a kacsának hiányzik a mája.
Ilka néni alig takarította el a kacsapucolás maradványait, amikor a kapuajtó csapódására lett figyelmes, és a konyhaajtóban hamarosan meg is pillantotta a villámló tekintetű Böskét, aki csípőre tett kézzel, visszafojtott fejhangon tette meg észrevételét:
– Te, Ilka, ennek a kacsának hiányzik a mája!
– Tudom, de „bolond fejjel” a felbontás után egy tányérra tettem a májat, aztán ki az ablakba, hogy hadd hűljön, és míg egy pillanatra elfordultam, elvitte a macska – válaszolta nyugodt hangon a másik. Ettől a választól Böske néne úgy elképedt, hogy levegőt is alig kapott. Hangos sipákolásba kezdett a hazugságról meg a testvéri szeretetről. Ilka néni összeszűkült tekintettel hallgatta egy darabig, majd bőszen így szólt:
– Te Böske, te egy négy kilós hízott kacsát kaptál tőlem, és most idejössz pörölni, hogy az miért nem négy kiló húsz deka? Te húsz centivel kisebb kolbászt küldtél nekem, én meg húsz dekával kevesebb kacsát adtam neked, mert a májat ellopta a macska.
– De az a húsz deka éppen a legnemesebb része, a kacsa legfinomabbja.
– Böske, te ne oktass engem, ezt mindenki tudja, még a macska is, ezért vitte el a máját, és nem a lábát.