Jelige: Notórius – Brad Pitt és a rozming

Talán nem tudjátok, de Brad Pitt imád kemencében sütni. A félreértések elkerülése végett, nem ilyen kis silány, konyhai gáztűzhely sütőjében sütögette a pecsenyéjét, hanem egy hatalmas, búbos kemencében pirította ropogósra az ízletesen pácolt húsokat. Úgy történt, hogy amikor éppen nem forgatott valami filmet, és a csajok is békén hagyták, elbújt itt Magyarországon és átadta magát a kemencében való sütés örömének. Imádta a kis falunkat, mert senki nem tudta, hogy ő a Brad Pitt. Mindenkinek úgy mutatkozott be, mint Béla, a kemencés. Tizenötezerért vállalt egy rendezvényt. Persze a pénz nem számított, azt csak azért kérte el, hogy ne sértse meg a megrendelőt. Úgy kezdődött, hogy vett egy házat a falu szélén, azt felújítatta, aztán berendeztette. Amikor kész volt, a kertbe építtetett egy helikopter leszálló pályát. Éjszaka érkezett és hozta a sminkesét, aki pont úgy sminkelte ki őt, mintha én volnék. De nem én voltam, én csak az ihletet adtam neki. Mivel a szomszédban laktam, hát előlem nehéz lett volna elbújnia. De szerintem nem is akart, mert szüksége volt egy beépített emberre ahhoz, hogy elérje azt, amiért idejött az én kis falumba. Ez voltam én. Mármint a beépített ember. Na, mindegy. Lényeg a lényeg, hogy eleinte csak néha, de aztán egyre gyakrabban jött.  Végül is tulajdonképpen kitúrt a helyemről, miután mindent megtanult tőlem, amit a kemencézésről tudni kell. Mert, ugye, a búbos kemence már nem mai találmány. Lassan kihalnak azok az emberek, akik értik a tüzelés és sütés csínját-bínját. De ennek a Pittnek hihetetlen jó érzéke volt az összes fortélyhoz, beleértve a pácolást meg a fűszerezést is. Csak egyszer mutattam meg neki, és már is úgy csinált mindent, mintha száz éve ezt csinálta volna. De nem úgy van az faluhelyen! A kemencézés próbája nem az evés, hanem az elismerés. Mert a magyar mindenhez ért, és nemcsak ért, hanem szakért is. Mondtam is neki.

– Bradi! – kezdtem fenyegetően a mondókámat. – Majd ha megjön az öreg! Ha az azt mondja, „Jó szakács vagy!”, akkor jó kemencés vagy! Addig? Smafu. Ennyi.  

Aznap, amikor az Öreg is megjelent, kecske volt a menü. A kecske nagyon húzós, mert sok a baj vele. Erős illatú hús, és ha nem adsz neki időt, hát rágós is lesz. Elmondtam neki a csíziót, de nem bízott magában, ezért aztán kisminkeltek engem is, hogy pont úgy nézzek ki, mint a feleségem, így vele tarthattam. Még a hangom is elváltoztatták! Komolyan mondom: nőnek lenni férfiként! Szívás. Bradi mindent jól csinált aznap. Ott sertepertéltem körötte, hátha kellek, de mindent pontosan úgy csinált, ahogy tanítottam. Az Öreg mellette főzte a levest, és láttam, néha odakummogott sandán bal felől. Figyelte, mit csinál a kemencés Brad Pitt, aki most a kemencés Béla. Éreztem a bajt, mert az Öreg nem szólt egy szót se, csak kavarta a levest. Néha azért megszólalt. Olyankor másoknak mesélte, hogy az ő szalonnája különleges, mert három évig pácolja, és gyönge, esetlen szűzlányok lehelik rá a sót kétnaponta. Az ő szalonnája ágyban alszik és a bükkfa forgácsának lágyan ringó füstjében forog. Aztán három napig tölggyel füstöli, legvégül szilvafa nedves kérgével kenegeti. Csak úgy van kész! Csak zsírpapírban tárolja, amit előtte tizenkétszer forgat meg a tavaly kihordott lótrágya mellett kisarjadó varjúhájban. Csak akkor jó. Szóval, mesélt az Öreg, de Bradihez egy szót sem szólt.

– Rossz jel ez! – mondogattam magamban. Mert ha az öreg nem barátkozik, akkor Bradi megbukik, hiába a sok jó szerep! Újra átgondoltam, mit hagyhattam ki, amiért az öreg szóba se áll az ifjú padavannal, mikor eszembe jutott a rozmaring. Tettünk bele! – bólogattam magamban óvatosan, nehogy lecsússzon a parókám. No de nem látta! Hát persze! Bradi közben észrevette, hogy furán toporzékolok a topánomban, így egyre idegesebben nézegette a kemenceajtót. Világsztár szemeit hol rám, hol az öregre, hol a kemencére villantotta. Pont úgy nézett rám, mint Hektorra a Trójában, úgyhogy gyorsan a házba siettem és a nejlon otthonkámba rejtettem egy szál rozmaringot. Amikor Bradi kinyitotta a kemenceajtót, isteni illat lengte be a környéket. Ahogy húzta ki a tepsit, a kíváncsiskodókat megelőzve odaléptem és a zsebébe csempésztem a rozmaringot. Közben szememmel intettem a pirosan sercegő húsra. Egyből megértette. Amikor egy filmsztárhoz illő módon az asztalra helyezte a tepsit és a nagyközönség elé tárta mint élete egyik fő művét, látványosan előhúzta a zsebéből a rozmaringszálat és a tetejére helyezte.

Az Öreg arcán abban a pillanatban széles mosoly terült el. Odalépett az én drága Bradi barátomhoz és így szólt.

– Most már elhiszem, hogy tudsz főzni.

Bradi még aznap este elbúcsúzott tőlem. Látszott rajta, hogy igen boldog, amit nem nagyon értettem.

– Köszönöm – mondta búcsúzóul. A szemembe nézett, és a vállamra tette a kezét. – Nélküled nem sikerült volna. Köszönöm.

– Micsodát? – kérdeztem megrökönyödve.

Brad Pitt legyintett.

– Egy ilyen elismerést megszerezni ebben az országban, öt Oscarral is felér. Hidd el, én tudom, és nem árt, ha te is tudod.

Hát, ezt a Brad Pitt mondta nekem. Én meg elhiszem neki. Bár nekem nincs egy Oscar-díjam se, de egy biztos: nekem már jó pár „öreg” mondta, hogy jól tudok kemencézni.