Böszörményi Zoltán: Darabokra tépve – III. kiadás

Az Ünnepi Könyvhéten az Irodalmi Jelen (K 11-es) standjánál a szerző dedikál: 

szeptember 3-án, pénteken 16 órától

szeptember 4-én, szombaton 17 órától

szeptember 5-én, vasárnap 14 órától

A regényről írták: 

„Ismét olyan szöveget tartunk a kezünkben, amelynek kompozíciója, cselekményszövése, jelenetszerkesztése, vágásai jellegzetesen filmszerűek. A regény sodrása esszé- vagy tanulmányrészleteket – köztük a magyarság számára fontos üzeneteket –, párbeszédeket, emberi arcokat, jellemeket, sorsokat, valóság-anyagot görget magával, széles észak-amerikai tablóvá, a kanadai – de a világ talán bármely pontján található – középosztály életének keresztmetszetévé sűrítve a magával ragadó egyéni sorsokat. Ugyanakkor történelmi, szociális, gazdasági és kulturális terepszemle az első világháborútól napjainkig. Védőbeszéd, sajátságos ima Magyarországért.”

(Szőcs Géza)

A Darabokra tépve című nagyregény műfajilag nehezen behatárolható, modern kísérleti regénynek nevezném, ahol a szerző többféle regénytípust és irodalmi műfajt ötvöz.

Az esszéregény, a fejlődésregény, a kalandregény, a novella, az újságcikk, az interjú, a poétikus, leíró részek, a versek, a kordokumentum, a fénykép, a napló és a levél tudatosan felépített, színes, kavalkádszerű ötvözete. Az író nem riad vissza attól, hogy szereplői filozófusoktól idézzenek, s a filozófiát a mindennapok szerves részeként kezelve éljenek, sőt még attól sem, hogy Karl Marx verseiről beszéltesse hőseit, de újságcikket, interjút, levelet, naplót is belesző a szövegbe, illetve a regény szereplőinek életébe.

Így találkozunk több más mellett a gyalázatos Veesenmayer-jelentéssel, Kolozsvár átadási jegyzőkönyvével és több más mellett Goethe és Shakespeare verseivel, Szent Ágostonnal, Platónnal, Kanttal.

Izgalmas párhuzam Böszörményi Zoltán regényei között – akárcsak a Míg gondolom, hogy létezem című regényében vagy Éj puha teste első kiadásában – a Darabokra tépvében  is keretes szerkezettel él, melynek révén megismerhetjük Melanie-t, a harmincas éveiben járó, vonzó, szabadszellemű pszichológusnőt, aki a regény egyik kulcsszereplője. A szerző nem véletlenül használja ezt a szerkezetet. Olyan, akár egy költői utalás. Bár a történet minden szála Thomas Larringen köré épül, hozzá fut ki, az én olvasatomban mégiscsak a nők irányítják úgy a cselekményt, mint a regény gondolati fonalát, sőt, magát Thomas Larringent, a főhőst is, hiszen talpraesett felesége nélkül az élet „prózaibb” oldalát nemigen tudná megoldani. A karakterfejlődés kapcsán is, melyen minden szereplő átesik, a nők úgy gondolom, jóval hangsúlyosabban jelen vannak, látványosabb a sorsuk, a jellemük alakulása. Mindközül Melanie sorsa különös figyelmet érdemel, ezért nem véletlen, hogy vele indítja és zárja az író a művet. Nők nélkül nem történhetne semmi izgalmas, nem lenne a regényben vad szerelmi jelenet, édeshármas, sem pedig tragikus szexuális erőszak, de a költői részek is kevésbé lennének indokoltak, a szereplők sem idéznék fel dialógusaik, belső monológjaik, feljegyzéseik során Cicerót, Marcus Antoniust, Karl Marxot, Nietzschét, Descartes-ot, Szent Ágostont, Dantét, Lope de Vegát, Voltaire-t, Goethét, Nicolás Davilát, Stephen Hawkingot, Romain Garyt vagy Edmund Veesenmayert és sok más politikust, gondolkodót, művészt, költőt.

(Varga Melinda)

A nagyregény első kiadásával 

A fiatal írók kritikai recepciója: 

A levelek, újságcikkek és naplóbejegyzések alakítják elsősorban a regény történelemmel kapcsolatos részeit, de az egész cselekményre is igaz az állítás. A filmszerűségre asszociálhat az olvasó, hiszen amolyan flashbackszerűen, dózisokban kapjuk meg száz év emlékezetét a regény lapjain. Ezek a dokumentarista elemek nem annyira a történet előremozdítását, mintsem a szereplők karakterfejlődését szolgálják. A karakterfejlődés fokozatos, apró, szinte észrevehetetlen lépésekben történik. Első olvasatra csak annyit érzünk, egyre inkább tudunk azonosulni a szereplőkkel. Érdemes újraolvasni a regényt. Számomra a második olvasatra vált egyértelművé, hogy amint a szereplők belenőnek saját szerepeikbe, úgy érik maga a könyv is. A stílusok váltakozása egyre komolyabb – néhol komorabb – irányt vesz, ezáltal a könyv fejlődésregény és fejlődőregény is egyben. Ez a fajta fokozatos építkezés teszi egyszerre közönségregénnyé és gondolatébresztő alkotássá a művet. Ebben az aspektusában a Darabokra tépvét talán Szerb Antal Pendragon legendájához hasonlítanám, amely a komikumot ötvözte a történelmi esszékkel úgy, hogy a filozófus és az éjjeli őr számára is érthetővé, szerethetővé váljék. Böszörményi is ezt a célközönségek közötti átjárást teremti meg.

(Kertész Dávid)

A cselekményt titokzatos, misztikus erő irányítja és a halál, ezzel mutatva be az élet súlyát és azt, hogy az egész létezés csupán játék, ahol bármi megtörténhet.

A mű a fiatalok nyelvén íródott, elsősorban hozzájuk szól egyfajta könyörgésként, hogy ne vessék meg a tudást, hazánk történelmét. És hogy a szeretkezésen kívül más értékekkel is tele van a világ. Olyan történeteket dolgoz fel, amelyek ma különösen aktuálisak. A nők ellen elkövetett erőszak és annak pszichés hatása például különösen fontos téma, s ez mélyen, őszintén jelenik meg a regényben. Böszörményi Zoltán meglepően jól imitálja az egyetemisták nyelvét, eleveníti meg az ő világukat, zenehallgatási szokásaikat, könnyedén belebújik bárki fejébe, legyen a szereplő nő vagy férfi.

A kezdeti könnyed hangvétel folyamatosan mélyül és kanyarodik egyre fontosabb, súlyosabb témák felé. Az erőszak mellett Trianon, a második világháború és a lét nagy kérdései bukkannak fel sorra. Más oldalakon egy ars poetica szerű vallomást olvashatunk az írói létről, a költészetről, a művészetről, a regény kulcsszereplője, Thomas Larringen feljegyzései révén. Komplex és összetett mű a Darabokra tépve, mindenki találhat benne olyan témát, ami leköti, magával ragadja. Az olvasás közben pedig a nyelv szerelmesei különösen szép, költői részekbe botlanak minduntalan.

„Azon töpreng, a hullámokban terjedő fény megkerüli-e a porszemeket anélkül, hogy megsérülne, vagy megsértené őket, mert nem érzékeli az ember: a porszemek úsznak-e a fényben, vagy a fény a porszemekben” – így szól a regény talán legszebb mondata.

Ajánlom mindenkinek, aki egyszerre akar olvasni filozófiáról, művészetről, történelemről, szexről, emberi sorsokról, és úgy általában az életről.

(Izer Janka)

A 2019-es Ünnepi Könyvhéten a szerző dedikál

Rövid ízelítő a Darabokra tépvéből

Thomas Larringen jegyzetfüzetéből

Hány árnyalata van a reménytelenségnek? Dzsesszes, neoklasszikus és oratorikus, Honegger-művekhez hasonló. Ha lemondunk a szenvedélyről, és mint a peripatetikusok, sétálva magyarázzuk a megmagyarázhatatlant, derűlátóak leszünk, a világmindenség, a téridő megállíthatatlan tágulása nem okoz szívaritmiát, megcsendesedik bennünk a lét, az esős délután sem zavar. Nem megy az idegeinkre. 
Létezik bennünk egy akarat, mely, ha testet ölt, megteremti azt a képzetet, ami nem más, mint a világ. Álmodni is így álmodunk világképzetet. Így jutunk el a nirvánába, mely végső célt, beteljesülést, egyesülést jelent Istennel, az abszolútummal. 
A megteremtettnek el kell bújnia a szenvedés elől. Megváltoztatnia formáját, kinézetét, színét, hogy azonosuljon környezetével, mimikrizzen, kikerüljön a lélekvándorlás szenvedéssel járó körforgásából. 
Az ámulatból. 
Fedél alá meneküljön az eső elől, magára zárja az ajtót, és vele együtt a végtelent. 
Transzcendentális gyönyör. 
Zene. 
Zeneszó. 
Honegger-szimfónia. 
Tükör. 
Az idő tükre. 
A feltámadásé. 
Az elásott gondolaté. 
A vihar rapszódiája. 
A visszafordíthatatlan és megállíthatatlan elmúlásé. 

*

Thomas soha nem beszél az elmúlásról, mintha az nem is lenne része az életének. Valahányszor szóba hozzák a témát, úgy tesz, mint aki nem is hallja, miről folyik a beszélgetés. Vallja, hogy a hatvanhoz közeli férfiak megemberesednek, nem kergetnek illúziókat. Nem ragadja őket magával semmilyen hév, kábulat, delírium, nem akarnak odüsszeai világokat meghódítani. 
Ami pedig saját személyét illeti, ő annyi mindent megélt és újraélt már, nem látja értelmét, minek kéne haramiáskodnia, hangoskodnia, tüntetnie abban az állandó ellenszélben, a barátságtalan miliőben, melyet ő is segített feltámasztani. 
Rá mindenképpen háládatlan feladat hárul, mivel egy különleges folyamat részese, olyasvalaki, aki világokat épít, és közepükbe embersorsú lényeket teremt. Életükért, hányattatásaikért, végzetükért felelősséggel tartozik egy magasabb rendű lénynek, aki árgus szemmel kíséri mozdulatait. Valamennyi eddigi regényhőse visszatekint rá. Neheztelnek rá, ha méltánytalanul bánt velük, ha rosszabb sorsot szabott ki rájuk, mint amilyet megérdemeltek volna. Női szereplői még neki is támadnak, ha továbbmerészkedik a kelleténél, ha jobban belelát a lelkükbe, mint amennyire az ildomos lenne. De az sem tetszik nekik, ha azokat a jó mélyre eldugott titkokat megszellőzteti. A nők szent meggyőződése, hogy a férfi legyen férfi, viselkedjen úgy, mint egy férfi, legyen szigorú, fegyelmezett, erős idegzetű, ha megcsalják, ne kiabálja szerte a világba fájdalmait. Ki a frászt érdekel egy férfi szenvedése? A férfi ne kínlódjon, ne szenvelegjen, ne jártassa a száját. Legyen gyengéd, megértő, segítőkész, szenvedélyes szerető, indulatait a szeretkezésben élje ki, ne a bosszúvágyban. Legyen figyelmes és tettre kész, kövesse és teljesítse nőjének minden óhaját és vágyát, sőt, azon igyekezzen, hogy ezeket előre kitalálja, megérezze, kikövetkeztesse. A férfi azért van, hogy szolgálja a nőt, és soha ne mondjon neki nemet. 
Istenem, hányszor hallotta már regényalakjaitól a fentieket! Ő pedig, valahányszor elmarasztalták írásainak női szereplői, visszavágott nekik. Ne aggályoskodjanak. A mafla férfiak úgyis mindent a lábuk elé cipelnek, és mindezt anélkül, hogy toporzékolnának vagy kikövetelnék maguknak. A férfiember nem szereti a cirkuszt, a veszekedést, az állandó forradalmat. Mindent megtesz, csak hogy ezeket elkerülje. Hajlandó magát megtisztítani az élethazugságoktól, hogy így visszanyerje önbizalmát és lelki egyensúlyát. Romain Gary írta valahol, miszerint minden íróra érvényes, hogy jobbik énjét igyekszik a műveibe oltani, az esendőségeiről pedig mélyen hallgat. Naná, majd hülye lesz elvágni maga alatt a fát. Miért, az író általános értelmezésben nem kétnemű, nő és férfi? Hallotta valaki Anna Kareninát panaszkodni Madame Chauchat-nak, hogy Tolsztoj úr milyen kegyetlen sorsot szánt neki? Elképzelhető-e, hogy egyszer, a jövőben, a világirodalom nagy regényeinek női szereplői nemzetközi kongresszust szervezzenek, és ott napokon, mit napokon, éveken keresztül megvitatják az őket ért jogtalanságokat, sérelmeket, rágalmakat, megpróbálják visszaszerezni és saját kezükbe venni életüket, sorsukat? 
Thomas mosolyog. Önmaga életére és sorsára gondol.