Csontok ropogása, Istenek hangja

Keveset beszélünk a félelemről, pedig korunk egyik (ha nem a) legfontosabb témája – a bizonytalansággal együtt. Talán azért hallgatunk, mert magától a félelemtől is félünk.

A félelem veszélyes játékszer. Ha túlságosan a hatása alá kerülünk, átitat mindent, és cselekvésképtelenné tesz. Ha viszont semmitől sem félünk, az egyenlő a kiégéssel. Különösen, ha a halálfélelemről beszélünk. Akit nem rettent meg az elmúlás, annak mindegy, mit él meg az életében, egyáltalán, hogy megéli-e az életét. Ezért olyan fontos szembenézni a rémálmainkkal, hagyni, hogy a félelem átjárjon minket, de nem átbillenni az őrületbe, mert ez a kötéltánc adja meg az erőt, hogy áttörjük a sziklát, ahonnan az élet forrása fakad.

Szabó Fanni pontosan ezt teszi Paraszomnia című kötetében. A három ciklusra osztott versek első szakaszában a fájdalmak, sérülések okán kibírhatatlanná váló félelem felgyülemlését élhetjük át. Csontok ropogása, repedő sziklák robaja hallatszik. A megkötözöttség, a börtönbe zártság érzése haraggá alakul át. És ebből az energiahalmazból, érzelmi kavalkádból törnek fel a versek, mint a forrás éltető, tisztító vize.

„Felbugyogott szavaivá válok,

légbuborékját kipukkasztom,

felszínre tör magáért.”

(Tenyérjóslás)

Ez a forrásvíz a sziklába zártság keserűségét visszhangozza: rémálmokkal teli sötétséget, bilincseket, láncokat, a gyökerek fojtó, életet elszívó szorítását. Vagyis a magány kietlenségét, a párkapcsolatok okozta sebeket, kínzást, az elszakadást, a hazug Istenek büntetéseit, hazugságait, méregpoharát. A félelem minden formája felfűzetett a versciklusban, akárha gyöngysor volna. A gyöngyök ijesztő képekből, egy-egy elkapott szörnyű pillanatból, érzésből formálódnak, mint amikor lidércálomból felriadva próbáljuk elcsípni a rémületet okozó jelenetet, hátha a valóság biztonságában feloldódik a félelemmel együtt (de csak még jegesebb rettegéssel tölt el azáltal, hogy az álmok világából a jelenbe hozzuk át).

„Nyakán erei láncok,

barna gyöngyöket fűztek fel rá,

elrákosodott ékszereket hord.”

(Elrákosodott ékszerek)

A második – a három közül a legrövidebb – versciklusban különleges, a többitől eltérő formájú és ritmusú versekkel találkozunk, sokkal pörgősebbek, dinamikusabbak. Időnként összemosódnak az egymás utáni szavak, mintha hadarni akarna a versbeszélő, sietni szeretnének a versek az elmondandó elmondhatatlan után. Az ismétlődő szótagok (pl. cukor/talanság) kiolvasásával azonban a fogvacogás és patakcsobogás üteme egyaránt felidéződik. Ahogy a félelemmel való szembenézés első reakciója a menekülési vágy, vagy ahogy a kis patak siet a folyó vagy inkább a tenger felé, el a hegyektől, örülve, hogy végre kiszabadult a bezártságból, úgy szaladnak velünk ezek a versek. Már érződik a külvilág, és hallatszik a tenger hullámainak hívó hangja. A félelem egy pillanatra őrületbe csap át, félő, hogy átbillenünk, pengeélen táncol a gondolat, hideg van. Közben pedig megjelenik a játék a szavakkal, a gondolatokkal, a kapcsolatokkal és érzésekkel: a félelmentúliság lehetősége.

„Lélekvárban vagyok cukor

talanságban tér és idő.

Szubjektíven bomlok le,

mint az agyban a velő.”

(Lekvár)

A harmadik ciklusban, talán mondhatjuk így: a versbeszélő révbe ér. A félelem nem múlik el, sőt kiegészül a „poros kőmeder” a kiüresedés, kiégés félelmével, de nem billen át a mérleg. A régi félelmek, fájdalmak élők maradnak, olykor megismétlődnek, de már a megélés tapasztalatával, a szembenézés élményével, így legyőzhetőségükkel együtt. A félelem itt, az utolsó ciklusban már nem kívülről ható erő, hanem belső választás, út, hiszen megismerésével, uralásával életerővé alakítható, ahogyan ez a versekben meg is történik.

„Táborukban elfogyott az erő,

egyre kevesebb a játék,

durvábbak az ütések, a verő-

fényes délután, amikor otthon kell

maradni, házi őrizetben tartott

rabok és újabb háború,

amit el kell veszíteni

az életben maradáshoz.”

(Házi őrizet)

Szabó Fanni könyve olyan élettanulsággal szolgál, ami egy pályakezdő írón bőven túlmutat. Az egyik legnehezebb tapasztalásban segít: szembenézni rémálmainkkal, halálunkkal. Ezért és különleges nyelvezete miatt talán nem könnyű olvasmány, de éppen ez adja a téma méltó megközelítését és a támaszt a nagy lépéshez mindenkinek, aki a könyvet kézbe veszi. Ajánlom tehát mindazoknak, akik félnek (a félelemtől) és azoknak, akik már nem, hogy eljussanak a forráshoz.

Szabó Fanni: Paraszomnia. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2020.