Csöndek

Az indiánok nem hagynak cserben minket,
gyerekkorunkban születtek mindannyian,
mokaszinban-bőrruhában pattantak elő
egy homlok formájú sziklából, amit őseik,
akik még nem léteztek, Manitúnak neveztek el,
de az is lehet, hogy a filmvászonról ugrottak le,
kiözönlöttek a Május 1. moziból a Mártírok útjára,
és rögtön a szabadságért kezdtek küzdeni,
vagyis az életért, ami a rohadt fehéreknek is kellett,
hogy végül dagadt, arctalan senkik tologassák
bevásárlókocsik örömhordágyait a mallban,
a pusztulást túlélve, sírdogálva néha mollban,
de az is lehet, hogy Manitúnak volt humorérzéke,
és megmutatta, hogy a vanban már ott a nincs,
ha sört iszol egy igaz baráttal a furcsa kis téren,
ahol az üveg mögött Batthyány szelleme lobog,
ahol minden tavasszal erőt merítettek az indiánok,
hogy ott folytassák, ahonnan folytathatatlan,
aztán hazamentek, és egy évig őrizték a lángot
gázrezsók, születésnapi gyertyák, cigaretták,
szerelmek, barátságok, az ellenállás hite,
szóval isszátok a sört ti, halálon túli indiánok,
a beszélgetésben hosszú csöndek, és te
hirtelen eltűnsz, csak ő marad ott, Winnetou
áll a hegy homlokán, a táj harmadik szeme,
már látja a halottakat, akiknek könyveit írta,
tolongó tömeg a vörös homoksivatagban,
mind őt várják, mesélje el, megvan-e még
a Május 1. mozi a Mártírok útján, isznak-e
sört az élők a kis téren, ahonnan minden évben
versek indultak útra a sötét kamrák felé.