Ugrás a tartalomra

Szépséghibás pillanat

Az indiánok nem hagynak cserben minket

 

Lázár Balázs
Tria non

                    Szőcs Gézára emlékezve

ira ton ton ton
sziva rom rom rom

ita lom lom lom
kiha gyom gyom gyom

vita tom tom tom
mi a gond gond gond

tria non non non
hiba pont pont pont

Szabó Palócz Attila
A libanoni vásáron

jártam az utam a Sztüx-parti fák alatt,
a sárgaköves úton,
hullottak a gesztenyék a sétányon az őszben
és közben füttyre állt a szám

harsány zene szólt az állóhajóról,
mindörökre a parthoz láncolva
– Sztüxvirágnak is nevezhettük volna,
ahogy egy kajakban a Sztüxöt is átevezhettük volna

volt, vagy lesz, vagy valaha…

felettébb valószínűtlen, hogy azon kezdtem volna
valaha is morfondírozni
– gyerekként, ott a Sztüxön evezve,
vízipókokat riasztva szét –,
hogy mit is vennék a libanoni vásárban
(ha egyszer betévednék oda…)
vajh, miféle szuvenírt hurcolnék turistaként bőröndömben,
börtönömben
mindhazáig,
ha nem hal meg Szőcs Géza, így…
ily hirtelen, ily váratlanul

mert a bőrönd csak egy börtön,
akármily tetszetős is olykor,
emlékeink szűk cellája,
töredéknyi múltunk koszos fogháza

és csak a vadgesztenyék hulltak a Sztüx-menti sétány fáiról,
nagyokat koppanva pattantak tova egy-egy padra esve,
estve volt, úgy bizony,
koromsötét estve, afféle méltán libabőröző,
cipősarkam kopogásától bennem is megfagyott a vér…

bevásárlólistával mennék a vásárba
(abba is…) ahogy a férfiak általában a boltba járnak,
bevásárlólistával mennék a vásárba Libanon piacán,
dünnyögve mormognék a kofák között
portékát vizslatva,
a portékájukat méregetve tekintélyparancsoló
értetlenséggel…

de
azon a libanoni vásáron
minden ingóságom és minden ingatlanságom
ott hever szerteszét a pultokon,
s hangos szóval kofamód nekem adják el azt, ami az enyém…

volt, vagy lesz, vagy valaha…

hangos szóval kofamód nekem adják el azt, ami az enyém volt!
a minap még…
csak érkezésnyi időm lett volna
kifényesíteni a dzsinnt rejtő lámpást
csiszolgatni a nagyfater kopottas fényű zsebóráját
foltozgatni feslett ingemet
gombot varrni a kihízott nadrágra
elmosni az ezüst étkészletet
(az ételmaradékot mégse vigyék rajt’ a vásárra…)
rágógumit tömni a födő lyukába
égőt cserélni a lámpában
visszaragasztani bögrém letört fülét
fájlokat másolni a Star Wars-os magyar Pen drive-ra
időrendbe rakni az iratokat a mappában
(faszciklinek is mondták egykor még…)
gerendát vetni vállra
összetörni a borsot a mozsárban
kedélyeket borzolni
kiigazítani a mángorló hibáját
lakkal lekenni a bútorlapokat
csak lett volna időm még
jól célozni a hegyes kérdéseimmel
a mondatok lándzsaszerű végén…
kiélezni a késeket
kipingálni a falakat
konnektorszakadtáig vésni a mintákat a faanyagba
eresznek bádogot hajlítani
karnist szerelni
függönyt szakasztani
pléhvödörbe vizet merni
meszet oltani
ha érkezésnyi időm lett volna még mindebből bármire is
sokkal hasznosabban
töltöm az elmúlt napjaim,
talán büszkeséggel is telve,
önelégültségre kelve…

volt, vagy lesz, vagy valaha…

csak libát nem vennék semmiképp azon a piacon,
              liba non, non, non…

              liba non, non, non…
             liba non, non, non…
            liba non, non, non…
           liba non, non, non…

nem, azt a bevásárlólistámra sem írta fel senki…

de azt hiszem,
felettébb valószínűtlen, hogy azon kezdtem volna
valaha is morfondírozni,
hogy mit is vennék a libanoni vásáron
(ha egyszer betévednék oda…)
ha nem hal meg Szőcs Géza, így…
ily hirtelen, ily váratlanul…

         annak lángjával gyújtok most cigire
         bevásárlólistám a tűz fölé tartom
        érkezésnyi időm sincs a Sztüx-parti fák alatt
        liba non, non, non…

a kofa már az aprót számolja tenyerembe,
jó üzletet csináltam – győzköd veszettül,
s esküdözik a fellegekre,
úgy vágok zsebre mindent, mi visszajár,
hogy bár füttyre áll a szám,
cigimnek még itt gomolyog a füstje…

angyalt mímel a foltozott üstre.

 

Rónai Balázs Zoltán
A Száz sor magány nótájára

Szócsősz.
Szőcs-ősz.
Cső, szó!

Ó, Szőcs!

Eger várát mázsás kényszerekkel
lövi a korszellem.
Eger vára áll még.
Mekcseyt majd ötszáz éve
agyonverte a magyar.
Dobót majd ötszáz éve
agyonverte a Nyugat.
Bornemisszát majd ötszáz éve
lefejezte a Kelet.
De Eger vára állt még.
Eger vára áll még.
Rommá lőve és feladva,
elárulva és eladva,
feldarabolva,
már néhány torony csak.
Eger vára állt rég,
Eger vára áll még.
Vörös csillag alatt
állt még,
EU-csillag alatt
áll még.
Lövi a korszellem
mázsás kényszerekkel.
Eger vára áll még,
de te már nem véded.

Diószegi Szabó Pál

húznék verslábaimra verscipőket

hendecasyllabus

 

Ott vagy még ma is, ott, Tokaj-Hegyalján,
írótábori fő előadóként,
élőbb és eleven „Halottak élén”,
kormánypálca kezed vagy az szavad volt?

Inged bíborosok színét idézte
aznap, mert pirosan lebegve lángolt.
Transzilván mosolyod dühös hara[n]gja
országokbeli századok magánya,
küzdés, Partium és Szamos, Kolozsvár,
másfél mázsa Idő, amit cipeltél.

Költőként, magadat töretve, mondtad:
értetlen vagy akár a Parlamentben
verssel, mert, aki értené, ma nincs ott…
Úgy jár majd, ahogyan zuhant le Janus,
emlékét, ma a díjban őrzi, lelked.

Könyvből, énnekem, újra szólsz fülemben,
húztam tiszteletedre verscipőket,
emlékként, a dekompozíciója,
verslábakba szorítva, szürreális.

Ott vagy még ma is, ott, Tokaj-Hegyalján,
mint költőd, s a király, királyi költő,
kultúrát szerető, latin poétád,
„Múzsáktól, nosza végy örökre búcsút!”

                                                      2020. XI. 7.

Lennert-Móger Tímea
téli látlelet

kérdés
hogy miért
(s)írunk
verseket
az első
ember
aki elviselte
a szeretetet
egy kutya
lehetett
nem

akit féltenek
nem
férfi
aki fél
nincs magánál
aki él
a tél is
önmagát melengeti

ritka emberek
tárgyak
szavak
terülnek ravatalra
velük hal
aki kimondta
nép ring
nép inog
a szélben
emberek
és tárgyak
ritkán társak
talpa alatt
dőlő talapzat-
ok
élni
halni
születtem
vagy oktalan
vagy-
ok
aki távol van
az távoli
kapcsolat-
ok
nincsenek
az állandóság
biztonság
a változás
hanyagság
kérdő jelek
dicsőséges  
élethalál
felett
sírni
írni
verseket
síron túl
is lehet
közelebb
ahova tartozom
ház
torony
libegő porond
életből élünk
éljenek
az
igazak és a jók
a tiszták és
békességesek

nem telik többre
ez (is)
szeretet(t)

 

Keszthelyi György
Táltosok

              Szőcs Géza emlékére

Részei vagyunk egy bronzszobornak,
kidolgozatlan öntvénydarabkák,
összekötnek, fércelnek a nittek,
ha már a mester is eltűnőben,
szegecsek, míves forradások,
elszállítanak, tovább visznek
magánisteneinkben tamáskodón,
akár egy lepusztult szervezetet,
amennyiben az feladja magát.

Ha elpárolognak az izzó aszfaltutak,
a sztrádák szerteszét ágazó
ösvénnyé zsugorodnak,
szótagok, strófák mellékvágányain
állhatatos vagonok vesztegelnek.
Lomhán legyint az állomásfőnök,
felnyög, aztán a markába köp.
A horizont mögött baljóslatú,
sziklába rögzített, éjszínű panoráma.

Továbbhaladni, folytatni badarság,
átörökített, fura történelem,
élő vers, eposz, de vége merre?
Ha vakmerő vagy, az életvonalból
összetákolsz egy illusztrációt,
sejtelmes kísérőzenét,
talán akad még néhány táltos,
aki az íróasztal intarziájába
farag légből kapott okot, okozatot.

                                      2020. november 6.

 

Oláh András
üzenet a toronyba

                              Szőcs Gézának (A torony című versére)

ha fölmehetnék egyszer
a tornyodba Elefántcsont-parton
megmutatnám hogy nálunk
reneszánszukat élik a szeánszok
ahol – míg kezünket
az asztal lapja fölött tartjuk – titkon
kilopják zsebünkből a jövőt

ha fölmehetnék egyszer
a tornyodba Elefántcsont-parton
megmutatnám neked a mi janicsárjainkat
akik még ma is biztos kézzel döfik
testvéreik hátába a jatagánt
és utóbb nagylelkűen megbocsátanak
áldozataiknak

ha fölmehetnék egyszer
a tornyodba Elefántcsont-parton
rámutatnék néhány dőre szervkereskedőre
akik kiadták szívük üres szobáit
furmányos kufárként remélve
hogy nékik fizet majd lakbért az Isten

[szépséghibás pillanat]
i. m. Szőcs Géza

szépséghibás pillanat
mogorván sürgetőn szólnak
a homályos folyosón
takaróba burkolt idegennek
de az nem mozdul
nem tud mozdulni
nem tud rutinból végzett
teszteléseken feltűnés nélkül
sorsot választani
csak rakosgatja kábultan az
emlékek menekültjeit
az utcákat tereket
vakondtúrásos árokpartokat
az akácosban talált otthonos zugot
a kiköltöztetett színeket
a nyáresti szomszédolókat
a lelassult alkonyat falakon futó fényeit
a parázsló ágakat
a fáradt szemhatárt
a hintaszékre kötözött éveket
a sok nyárvégi kacatot
a mustszagú álmokat
ahol málladozó falak támogatták
a kihűlő szenvedélyt
s ahová bekérezkedett
a földönfutóvá tett Isten is

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.