Nincs kapcsolat

Jókor talált meg Harag Anita első kötete, annak üzenetével és erejével együtt. Mindig jókor jön egy efféle kijózanító, tárgyilagos szellemi löket, főleg ilyen változékony időkben, amikor az egész évre igaz a könyvcímben szereplő állítás: az évszakhoz képest hűvösebb. Elképesztő hónapokon vagyunk túl, az elmúlt időszak több novelláskötetnyi kihívást, megírandó érzéstömeget halmozott fel a szerzők többségében. Harag Anita könyve – noha megelőzte a pandémiás időszakot – hangulatában abszolút illik a kor emberéhez, aki agyonhajszolt, valami miatt biztosan szorong, magába fordul, és rendkívül komplex belső világából aligha tekint ki, így küzdve meg vagy hajolva el a problémák elől.

A novelláskötet 13 írást tartalmaz rólunk, az emberi kapcsolatokról, és látszólag semmi különös nem történik bennük, mégis, ahogy az műfajilag helyénvaló, minden novella egy mikrouniverzum, amibe fejest ugrunk. A hangulat egységesen ülepszik rá az írásokra, mindegyik borongós inkább, ködös-hűvös, mint a tó vize egy tikkasztó nyári napon a strandon. A történetek inkább távolságtartóan rögzítik a tényeket. Ennek ellenére a könyv mégsem enged, novelláról novellára haladnunk kell tovább, a történetek olvastatják magukat. Ez minden bizonnyal annak is köszönhető, hogy az elbeszélői nyelv következetesen vonul végig a köteten, egyik novellában sem billen át egy másik regiszterbe – marad a hűvös, tárgyilagos, rögzítő stílus, amelyben az olvasó szemét semmilyen részlet sem kerüli el, minden apróság a látóterünkbe kerül.

A könyv formáját tekintve is kompakt, kézre áll, esztétikus – amíg olvassa az ember, teljes értékű útitársa lesz, a táska vagy hátizsák elengedhetetlen tartozéka, mint a borítón is látható fülhallgató, amely rendkívül kifejező, sok aspektusból rímel a kötetbéli történetekre. Nincs kapcsolat. Ez lehetne a legtömörebb jellemzés a könyvről, ha csak pár szóba kellene préselni jelentéstartalmi gazdagságát. Egy eszköz nélkül gabalyodó fülhallgató zsinórja, ami kapcsolódás nélkül céltalan. Elhunyt rokon, aki már nem elérhető. Volt kapcsolatok, ahol a partner sosem akkor és ott jut eszünkbe, amikor kellene. Betegségek, tragédiák, félreértések, nyelvi korlátok, amelyek emberi viszonyokat alakítanak át vagy tesznek lehetetlenné. Ahogy a fülön olvasható ismertető szöveg is jól megragadja: itt a rokonok érthetetlenek, a kapcsolatok keserédesek. Régi barátok, halvány emlékek sorakoznak rövid, leíró mondatokban. A múlt és a jövő bekezdésenként fonódik össze, és már magunk sem tudjuk, melyiknek a részesei vagyunk éppen. Hiszen valahányad részben mindig visszük magunkkal az életünk fontos pillanatait, embereket, helyszíneket, élményeket. Jönnek velünk, és arra várnak, hogy felelevenítsük őket.

„A park felé kerülök. Leülök egy padra, nemrég cserélték ki a padokat és a kerítést, még senki nem véste a támlába a nevét. A játszótéren egy anya libikókázik a kisfiával. Nincs másik gyerek, nincs másik szülő. Egyedül vagyok, nem hoztam magammal gyereket. Ha hoztam volna, ő ülhetne a libikóka másik végén, nem kéne az anyának a térdével lenyomnia az ülést. Lukáccsal szép gyerekünk lenne, örökölné az ő kék szemét, az én orromat, és neki is nehezen menne az er betű. Répa, retek, mogyoró. Nem is akarok gyereket. Lukács felbukkan a park bejáratánál. Nem is a park bejáratától jön, hanem az egyik oldalsó kapun, csak akkor veszem észre, amikor már mellettem van. Hát te? Nem is az oldalsó kapun, igazából be se jön, csak elmegy a park mellett, és be se néz, nem látja meg, hogy ott vagyok. Hogy itt ülök a padon, ősz van, folyik az orrom, és nincs nálam zsebkendő. Mégsem állok fel, mert mi van, ha. Itt lakik két utcával arrébb. Ha észrevesz, ki kell találnom, mit mondjak. Azt mondom, randira jöttem. Nem, azt mondom, egy barátnőmmel találkozom, hogy melyik barátnőmmel, hát a Katával, itt lakik nem messze. Új barátnő, azért nem ismered.”

Harag Anita kötete jó értelemben vett, analóg fotóalbum. Élesen, néha gyomorba vágóan pontosan ír le hétköznapi szituációkat, amelyek közül az életkor előrehaladtával egyre több ismerős, közeli portré, akár rólunk is írhatták volna. A kötet amolyan generációs szembesítés is, elkerülhetetlenül éreztetve, hogy mennyire elkeserítően nem vagyunk jól. A személyességet, a naplójelleget csak tovább erősíti, hogy a novellák túlnyomó többsége egyes szám első személyben van megírva. „Álldogál, és valamiről az eszébe jutok, de nem vagyok ott. Ha az eszébe jutok, sosem vagyok ott. Ha az eszembe jut, sosincs itt. Olyan meg nincs, hogy ne jusson eszembe. A csikkeket nézem az úttesten. Oda kell állni, ahol több a csikk, ott fog nyílni a busz ajtaja, mondta. Ott állok, nézem a csikkeket.”

Sokat ígérő kötet, amely nem szépíti meg a dolgokat, hanem élesen megmutatja, ami körülöttünk zajlik. Kellenek az ilyen történetmesélők, akik hitelesen, érzékletesen megmutatnak minket önmagunknak. „Még ma zajlik a Duna, ma még bele lehet menni a vízbe. (…) Menjünk be, jó lesz utána. Ezt mindenkinek ki kell próbálnia egyszer. Hogy tudja, megcsinálta. Nekem is, ő bejön velem. ne öt másodperc legyen, legyen benne kihívás. Ússzunk át a másik partra. Jó, ez tényleg hülyeség, akkor ne a másik partra, csak nézzük meg, ki tud tovább úszni. Jó lesz, majd meglátom. Tudja, hogy szeretném, csak félek, de nem kell. A házat is mennyire megszerettem. Csak elindulni nehéz, utána könnyebb. Megyünk? Gyorsan kell lemerülni, akkor csak pár másodpercig fáj. Ne gondolkodjak, csak fussunk. Háromra. Egy-kettő-három.”

Harag Anita: Évszakhoz képest hűvösebb. Magvető, Budapest, 2019.