Relikvia

Kontroll nélkül

Fekete antik bútorok között várakoztam
egy hatalmas, díszes szobában,
a karcos tükör előtt. Szürke
széken némán ült előttem a fiatal nő –
kávébarna, vállig érő haj, halvány,
rózsaszín ajkak,
arcán a téboly vörös rózsái.  

Mereven néztem őt, szememben
vörös csíkok úsztak. A vállaim nem
mozogtak, a mellkasom nem emelkedett,
lábamra jól megrakott szekér súlya nehezedett.

Egymás mellett pihegtünk, némán.
Vadász kergette vadnak éreztem magam,
pedig rég megragadtak, és már régen
elejtettek. Kézbe fogtak, majd ledobtak a
fekete, díszes szoba parkettájára.
 
A fiatal nő elejétől fogva
mosolygott egy előre jól kitervelt,
mocskosul ádáz és tökéletes pózban.

Relikvia

Emlékszel még a tejfogadra. Tudom.
A fájdalomra is, amikor elvesztetted, és
egy új vágta át ínyedet. Az első.
Emlékszel még a horzsolásra. Tudom.
A fájdalomra is, amikor rohantál
magad elől, és elbuktál. A legelsőre.
Emlékszel még a törésre. Tudom.
A fájdalomra is, amikor elroppant a
csontod a karodban. A legelső.

Vagy arra, amikor nekiszaladtál a
falnak, és betörted az orrod. Tudod.
A fájdalomra és a véres parkettarésekre.
Vagy arra, amikor hagymát vágtál, és
átvágtad a bőröd. Tudod.
A fájdalomra, amit a hagyma
okozott a szemednek.
Vagy arra, amikor
a rózsabokrot nyírtad, és a bőröd alatt
ragadt a tövis. Tudod.
A fájdalomra, amit magadnak okoztál.

Én emlékszem az elsőre. Igen.
A fájdalomra, hát most is fáj,
amit nem magamnak okoztam.
Én emlékszem a legelsőre. Igen.
A fájdalomra, amit a tetves fogaddal
okoztál. Hát, mondjuk, az jó volt.

Közben, ahogy te, úgy én is falnak
rohantam. Viszont az ütközés miatt
nem emlékszem másra.
Parkettarés meg nem volt.

2000-ben született Gyulán. Békéscsabán tanul a Jókai Színház színitanházában, ahol másodéves színészhallgató. Ez az első publikációja.