Hófehérke látástól vakulásig dolgozott a törpék házában. Mosott és mosogatott, sikált és súrolt, letörölt és feltörölt már időtlen idők óta.

– Na végre! – gondolta, amikor meghallotta a távolból az almás kofa rekedtes hangját.

– Almát vegyenek! – rikoltotta a vénasszony –, itt a fimon alma! Van itt starking, rozmaring, idared, jonagold! – aztán Hófehérkét meglátta és szívesen kínálta. – Lelkecském, válasszon! Melyiket szereti? Mind finom, mosolygós! Sajttal még finomabb!

– Mérgezett nincs? – kérdezte Hófehérke –, nekem olyan kéne!

– Dehogyis nincs! Az almák fele mérgezett. Mármint hogy mindegyiknek az egyik fele. Kinek lesz, lelkecském, magának, vagy a törpécskéknek?

– De honnan tudjam, hogy az alma melyik fele a mérgezett?

– Hát az egészséges felét én eszem meg, jó? Te csak a mérgeset kapod, ha nem vagy érte mérges.

– Kevés is elég a törpéknek. Nem nagyon szeretik, a banánt inkább ennék... de ha nincs...

– Mit vétettek szegények, hogy ilyen galád véget érdemelnek?

– Hát... olyan törpék... amilyen picik, olyan sok a baj velük... rendetlenek, piszkosak, az orrukat túrják... sosem törülik le a lábukat, mielőtt belépnek a házba...

– Hát akkor megérdemlik a sorsukat!

– De öreganyám, nem csapsz be? Tényleg mérgezettek ezek az almák?

– Tényleg hát! Itt van, próbáld ki!

És így esett, hogy szegény Hófehérke torkán megakadt a mérgezett alma...

Az öregasszony gyorsan beletömött a szájába még egy fél almát és azzal huss! – már ott sem volt!

No, nemsokára jöttek haza a törpék. Vígan dalolták, hogy hejhó, hejhó, hazatérni jaj de jó!, amikor Morgó megszólalt:

– Hé! Nem lesz vacsoránk? Hófehérke ott sütteti a hasát a ház előtt, pedig már este van, ahelyett, hogy a vacsit sütné!

Bizony, eltelt egy kis idő, mire észrevették, hogy szegény Hófehérke úgy megfulladt, ahogy az a mesében meg van írva! Lett nagy sírás, rívás, fogaknak csikorgatása, de hiába, az ügyeletes orvos nem vette fel a telefont, a mentősök pedig éppen rosszul lettek, mert az öregasszony nekik is adott almát...

Szomorúan teltek, múltak a napok, mígnem egy szép nap a királyfi, annak rendje-módja szerint vetődve erre, vetődve arra, oda is elvetődött. A törpék háza előtt nagy volt a rendetlenség, óriási halomban álltak a mosatlan, rosszillatú ruhák, szennyes edények, poshadt víz a korsókban. A ház előtt és a falakon egerek, patkányok futkostak, pókok szőtték színes, népművészeti mintáikat és már a háztetőre is felszállott a páva.

A királyfi leszállt a lováról és közelebb ment a törpékhez. Mikor azok meglátták, esdekelni kezdtek:

– Ó, drága királyfi! Gyere, térj be hozzánk! Szívesen látunk! Adunk szállást, ugye, tudsz főzni? Helyettesítsd szegény jótevőnket, drága Hófehérkénket! Mi majd dolgozunk rád is, meg a lovadnak is szerzünk szénát, meg almát! Lásd, van is ott egy kosárral!

– Sajnos, most nem érek rátok – felelte a király –, nagyon elfoglalt vagyok, épp el kell foglalnom a szomszéd király birodalmát, az országalmájára fáj a fogam! De milyen szép is ez a Hófehérke! Mióta is halott?

– Alig pár hete.

– Nem létezik! És ilyen szépen maradt! Ilyen nincs a mesében! Mit evett?

– Tartósítószerrel kezelt almát! – felelte Tudor.

– Magammal viszem! Épp van még egy szabad hely a lovamon, gyertek, segítsétek fel!

És a törpék addig-addig ügyetlenkedtek, amíg a szegény Hófehérkét fellökték a lóra. Hanem a lendület olyan nagy volt, hogy az leesett a másik oldalon és kiköpte a mérgezett almákat a torkából. Nosza, lett öröm!

A törpék boldogan kiabálták:

– Hurrá! Hófehérke újra él! Újra főz, süt, mos, takarít, bevásárol ránk! Éljen! Éljen!

Hófehérke felemelte habkönnyű tekintetét, a törpék kiáltása lassan eljutott a tudatáig.  Felemelkedett a földről, fogta sajgó, formás kis fenekét. Körülnézett.

Ott volt Morgó, aki rögtön rákezdte: „Éppen ideje volt, hogy magadhoz térj, nézz csak körül, mi mennyiségű munka gyülemlett fel!”

Aztán Tudor: „Jó időbeosztással egy hét alatt rendbe hozhatsz mindent!”

Hapci sem hagyhatta szó nélkül: „Hááá...pci! Hát nekem zsebkendőket mossál a lehető leggyorsabban! Hááá..há..pci!”

Szundi félrehajtott fejjel, lehunyt szemmel, hízelegve mondta: „Este, ugye, már frissen mosott, vasalt ágyneművel alszunk?”

Vidor versikét rögtönzött: „Itt van újra Hófehérke, Kimos mindent hófehérre!”. 

Szende pirulva válaszolt a versikére: „Ne bántsd szegényt! Van is most ideje a te vicceidre!”

Kuka némán állt, majd behunyt szemekkel, csókra csücsörített szájjal közeledett Hófehérke felé. „Puszit kérek, puszikát Kukának!”

És akkor Hófehérke végleg magához tért. Végignézett a törpéken és azt mondta:

– Na jó, én ezt nem akarom egy életen át! – és szólt a királyfinak: – Menjünk! – Azzal már kapaszkodott is fel a lóra s mire a csodálkozó törpék szóhoz juthattak volna, már messze lovagolt a királyfival.

Hófehérkének azonban csalódnia kellett.  Csak a törpéket tudta elhagyni. A tennivalók végigkísérték egész életében.