Ami elválaszthatatlan

Beszélhetünk fizikai értelemben vett világosságról, a sötétség és világosság isteni szétválasztásáról vagy szellemi megvilágosodásról – mindegyikhez teremtő szándék és eszköz kell. Még akkor is, ha bibliai értelemben Isten maga a világosság.

Talán ez motiválta Viola Szandrát, amikor legújabb verseskötetében használt (de nem elhasznált) fényforrásaink nyomába eredt.

Eligazítást jelent a kötet borítóképe (Szentes Zágon munkája), ami egy végtelen hullámokon lebegő izzót ábrázol, melyben a wolframszálat fénylő krisztuskereszt helyettesíti, s ezzel az olvasó figyelmét a hétköznapok nyomasztó áradásában felszínen maradni próbáló ember egyetlen kapaszkodója – a hit – felé irányítja.

Viola Szandra – mint általában mindannyian – a helyét keresi. Ehhez a költészetet használja lámpásként. Ugyanakkor a költészet is egyfajta homályba burkolódzó titok: rejtőzködik, felfedezésre, feltárásra vár – pedig itt van velünk, bennünk. Megjelenik a kérdéseinkben, az elejtett mondatokban, a szófoszlányokban, mint azt a kötet nyitóversében olvashatjuk: „a gondolatszakadásban, / mely összefűzhetetlen / … / ott, ahol idővékával mérik a visszatérést, / ott, a zsibbadt lámpafénynél, / mikor pirított mandulát enni épp olyan, / mint a jót szétválasztani a rossztól, / ott, a hihetetlen triviálisban / és a hihető lehetetlenben.” (Hol van?)

A három ciklusra épülő gyűjtemény első szakasza (Nem visszatérő, hanem hazaér) az idő fogságában vergődő ember mindenkori jelenvalóságát fogalmazza meg: „Nagyanyám nem halt meg, csak ott maradt a tavaszban, / nem akarta többé kívülről nézni a körforgást, / ő már zsongó tavaszi föld, / hatalmas fákban, gyógyító nedvekként / áramlik fel az égbe, le a földre, / átjárja a rügyeket, hajtásokat, / visszabucskázik a fűre, mint a harmat, / kering a tél-, tavasz-, nyár-, ősz-körhintán, ahová be akart szállni végre” (Ringlispíl). Az örök körforgás persze nem szürke ismétlődést jelent, hanem folytonos változást, megújulást – ami eltűri a pusztulást, de azt nem megsemmisülésként érzékelteti, hanem az átalakulásként, hiszen az elmúlás egyben kezdete is valami újnak.

Az idő, annak múlásának kérdése szinte folyamatosan visszaköszön. Nem az órával mérhető idő érdekli Viola Szandrát, hanem az idővel együtt járó változás: maga a megélt látvány. Ezt igazolja az idősek otthonába kalauzoló verssorok fájdalmas tanulsága: „az időseket kiültetik levegőzni, / kátrányszag van, nem baj, / ülnek, levegőznek türelemmel, / plédbe tekerve napoznak, / bebábozódnak a fénybe. /…/ Aszfaltba lép ez a pillanat is, / megköt, / naftalin csap meg, türelemszagú, / nem lesznek molyok a mennyországban, / néha úgy képzelem, ruhástul támad fel a test” (Fényszüret).

Az elmúlás és a múlt béklyóinak lebontása egyaránt része az életnek. Ebből táplálkozó fájdalom és keserűség Viola Szandra korábbi kötetében (Testreszabás) is fellelhető. Ezt támasztja alá a Tömb című vers is: „Apránként hordtam ki magamból a szobát. / 15 évig. Folytonos búcsúzás. / A hűtőmágneseket kidobtam, / koszoscellux-emlékeinket lekapartam”. A fenti sorok föllelhetők az említett kötet egy (némiképp átírt) versében (El), megerősítve az emlékekhez való visszatérés fontosságát.

Persze a történelmi idő is megkerülhetetlen. A Trianon-évforduló kapcsán született költemény mindenféle harsányságtól mentesen, „csendes sóhaj”-ként ragadja meg a nemzeti trauma ránk nehezedő terhét: „Minden egyes leélt napodnak / létezett egy ideája, / mielőtt eljött, / s létezik most is. / De száz éve nem úgy élsz, / és nem akkor, / de legalább ott.” (Száz éve nem úgy). 

A következő ciklus (A szentháromság kétharmada) Madáchot idézi meg („Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó pihen.”). Isten teljesítette vállalását, és kivonja magát a hétköznapokból, magára hagyja teremtményeit: „És akkor Isten megteremté az egyedüllétet” (És akkor Isten), amit az emberi lélek „keresztmagány”-ként él meg (Mintha a nagymamám).

Már nincs szükség az alkotó beavatkozására, minden elhangzott, ami fontos, minden le van írva, ami eligazítást jelent, csak az útravalóként kapott tanítást kell alkalmazni, mert akit kérdezünk, kérdéseinkre új választ már nem tud, és nem akar adni, hisz „A templomok falait / az Úristen / hallgatásából építették.” (Adventutó).

Az emberben persze mindettől függetlenül jelen van a keresés és a hiánypótlás szándéka. De hiába él a vágy, a törekvés – az előző ciklusban is emlegetett idő (pontosabban időhiány) felülírja a szándékot: „Valahogy mi sem vagyunk képesek egy napon találkozni, / valahogy látogatásod és az én életem nem képes egy napon történni, / idejük van, előbb én, aztán te, / egyidejűleg soha” (És akkor Isten).

Nem mindennek sikerül megtalálni a helyét, és nem mindent sikerül föllelni. A világ tele van kérdésekkel és kételyekkel. Ennek magyarázataként Marin Sorescu A két lator című versének alapgondolatát használja föl a szerző, amelyhez az alábbi felismerést csatolja: „A két lator se kismiska … // De a Nagy Tolvaj, / ez a közbülső, / magát a bűnt csente el.” Ez a tolvajlás persze nem sikerült túl jól, a világ újra és újra bünteti magát. Ezért is fogalmazódik meg a kétely, miszerint „Lehet, hogy Isten mindenkit megteremtett, / csak saját magát nem?” (Csak saját magát nem).

Így az ember végül szükségszerűen visszatérni kényszerül önmagához, hiszen a feladat és a felelősség is az övé, voltaképpen minden rajta áll vagy bukik: „Istenem, magammá változtass, / mert az már te vagy” (A magára hagyott kert).

A záró ciklus (Csak a tengerhez van köze) versei az emberléptékű világról szólnak. A kapcsolatokról, szabályokról, a felépített normákról, a lehetőségekről és a lehetetlenről. „Aki dagálykor kihajózik, az a / jövendőbe hajózik ki, / és aki tizenhárom nap után vissza tud / térni, az nem halt meg, / aki utána jön, már hiába, / nem fogadjuk vissza.” – hangzik A törzs szabályainak alapvetése.

Az egyén félelmei tartózkodó viselkedést szülnek. Az élet megreked a belső vívódásban: „nincs történés, mindent én gondolok” (Naplementeszobor). Az éltető erőt a szeretet és a szerelem – és azok emlékei – adják: „Mindig te jutsz eszembe, / ha sétálok a Hármashatár-hegyen, / tiéd a Margit híd, / a Városligeti-tó, / a piliscsabai kilátó, / és neked adtam a Kálvária-dombokat. / Ha elutazom, tiéd lesz a Canal Grande, / a Szent Márk tér, / szemben a legszebb sziget, / ha hazajövök, kertem minden zuga. // … / Más főzne rád, / vagy szép, hosszú leveleket írna. / Én tájakkal szeretlek” (Tájakban).

Az életküzdelemben eljuthat az ember addig a pontig is, amikor már semmi sem fontos, amikor már a létezésnek sincs súlya, s érdektelenné válik a világ: „Azt mondod, örülsz, hogy túléltem. / Fel sem tűnik, hogy nem” (Nem számít).

Persze természetes körülmények között az életigenlés az erősebb. Ehhez kell a társ, a bátorítást nyújtó kapcsolat: „A zaj élet, / tökéletes csend a halálban van, / ne legyen idő nélküled, / félek a tökéletes csendtől” (Ez csak egy farkasvakságálom). Az egymásba kapaszkodás életet jelent. Megmaradást. Még úgy is, hogy folyamatosan az idő szorításában élünk.

Az idő verhetetlen és legyőzhetetlen. Így hát nincs más taktika, mint amit a szerző megfogalmaz: „Nem tartom meg, csak / áteresztem magamon az időt...” (Levél Íriszhez).

Izgalmas világba kalauzol Viola Szandra új kötete. Versei szikár egyszerűséggel az emlékek felől közelítenek az olvasóhoz. Nincsenek formai bravúrok – kötött formát nem is használ –, mert nem mutatványként éli meg a költészetet, hanem élőhelyként, természetes kapaszkodóként. Mint azt Zalán Tibor is megfogalmazza ajánlásában, „A megélt világ, emlék, élmény és szerelem gondolódik szét és rakódik össze ezekben a versekben: minden részlet máshova kerül. Mindegyik a maga helyére.”

Viola Szandra: Használt fényforrások. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2020.