A földön futó Ikarus
A földön futó Ikarus
Szalai András könyve megérkezett, 850 színes nyomású képpel, ha nem is levehető ajtós, de súlya van. A Kieselbach Galéria és Aukciósház kiállítótermében Szalai Andrásé a főszerep, többszörösen is. Kis magyar snassz és neociki című könyvének bemutatóját Szalai András és Weiler Péter közös pop up kiállításának megnyitója követi. A könyv fel- és megidézte építészeti világ jelenségeivel egy retro út keretében szembesülhetünk Óbudán. Egymást erősítik az események, három az egyben, még ha tudjuk is, mindez bravúros marketingfogás, de sokkal több annál, szellemi attitűd és annak érzéki kifejeződése.
Szalai könyvének címe utalás is lehetne Esterházy Kis Magyar Pornográfia – bevezetés az irodalomba című, 1984-ben kiadott művére. Nem erőltetjük a két könyv közötti párhuzamot, de létezik. Mindkettő magyar: kicsinységében (kis magyar citrom) és pornográfiájában, snasszban és neocikiben, vagyis a miénk, hozzánk tartozik. Mindkettőt a magyar kultúrtörténeti valóság ihlette. Esterházy könyve elején a „hibás magyarsággal, remegve írt” jelen-történetkéit meséli, mint a tükörfejezetben „a lélek mérnökének” kalandjait.
Szalai a snassz és a neociki jelenségét járja körbe, annak főleg építészeti tárgykultúráját. A snassz elsősorban buherálással keletkezik. Taknyolás, gányolás. Tér- és léthézagokat tölt ki, rajzol át. A senki földjén. Perfektnek tűnik. A neociki több mint ciki. Újkeletű. A neociki a snassz meghaladása is, stílustalanság, amely harsányan tüntető, magamutogató modorosság, és a profiknál is megmutatkozik. Esterházy könyve kultuszkönyv, szófordulatai, poénjai beépültek a nyelvbe. Ahogy Szalai könyve is alapmű, kultuszt teremt, kultuszkönyvnek tekintjük, bevezet bennünket az építészet különös világába, titkaiba. Láttat és látni tanít, életünket, környezetünk karaktereit, jellemzőit, felismerni valamit, ami szemünk előtt van, de nem mindig van szemünk rá, hogy lássuk, hogy észrevegyük, hogy értsük.
Tartalmi konkrétságában pragmatikus, egyszerű, közérthető, előítélettől mentes, személyes élményekben gazdag, társadalmi kérdéseket, új gondolatokat kritikus és szuverén módon felvető, szerkezetében világosan felépített könyvet olvashatunk (Korhangulat, Klasszik, Trükkök, A bódé mint olyan, Oroszlánok, Vágy, Egy nő, Az én házam, Nagyágyúk, Tapasz, Szobrok, Stand up stb.). „ A kötet a szerző több évtizedes gyűjtésének eredményeként 850 fotóval, alapos tanulmányokkal és képelemzésekkel mutatja be a hazai épített környezet jellegzetes vizuális ’bakugrásait’, a mindenki által ismert ’buhera’ egyszerre szórakoztató és mélyen elgondolkodtató remekműveit.” (epiteszforum.hu).
A hiánypótló, az élmények komplexitását nyújtó könyv az észlelést, a tapasztalást, a leírást és az összevetést, a snassz és a neociki paradigmáját, emberi arculatát (antropológiáját), sokszínűségét (betonvas ablakrács, 30 fokos boltívek, oromzat-űr, kábel-zűr, eresz-zavar stb.) metafora és szimbólumvilágát (bontás-rontás, koszlás-foszlás, borzongatott tubus, árnyékot kereső tűzcsap, bódéság, szépség-éhség stb.) állítja előtérbe, szókimondó vitalitással, erős kontextusokkal.
A buhera vágy és cselekvés (hiánypótlás). A magyar ember (mint a népmesében, névtelenségbe burkolózva, nevenincs béla, sógor, testvér, rokon, igen ritkán nevenincs asszony, lány, tömegemberek) nem okoskodik, hanem cselekszik. Buherál, mert vágya, szükséglete van, fogyasztóként szenved attól, hogy sorban kell állnia élelemért, az üzletben nem találja meg a kívánt árut, és mással kényszerül helyettesíteni, éveken át kellett várakoznia, amíg rákerül a sor a lakáskiutalás vagy a telefonvonal-beszerelés várólistáján. Termelőként küszködik az anyag vagy az alkatrész hiánya okozta visszatérő zavarokkal. A buherálás egyfajta bűnbeesés, sok mindent csak „szerezni” lehet, miközben a propaganda paradicsomról szónokol, a magyar ember a paradicsomból űzetik ki a krónikus hiányok miatt. A rendszerváltás követően a snasszt a neociki váltja fel, amikor már nem az áruhiány határozza meg az életünket.
A könyv reprezentációja a nosztalgiatúra. A valóságban is látjuk a könyvben szereplő építészeti objektumokat. Nosztalgiautunk Óbudára vezet, egy régi, de felújított Ikarusszal (még herendi talpú lámpa is világít a négy ülés közötti asztalon), útravalóul kapunk kapcsos üvegben málnaszörpöt, rántott húsos retro szendvicset, Melba csokit. Időutazunk.
A kinti világot látjuk, belülre sehol sem megyünk. Kis magyar boudoir, bent is, kint is, még most is használjuk. Hódít az eklektika, az organikus, a tradicionális hangulat. Semmi sem az, aminek látszik, mintha egy szabadtéri múzeumban sétálnánk. Az Ürömi út egyik lakóháza értelmezhetetlenül túldíszített: meztelen női szoborcsoportok, különféle oszlopfők, rózsaablak-imitációk, kerékvetők és egy bamba pofájú, saját ajkát harapdáló oroszlán is látható, bizonyára friss húsról álmodik. Ez már valódi neociki.
A Bécsi út, Kútvölgyi és Ürömi utak között zajló építészeti sétának volt egy megemlékezés része is, akár performansznak is nevezhetjük. Egy mobil, a múzeumokat, műemlékeket jelző, KRESZ-táblára hasonlító emléket állítottak az 1994-ben meghalt Bodor Ferencnek, aki a legendás Tölgyfa Galéria vezetője volt, és építészeti szakíróként megírta a főváros presszóinak történetét (Szalai András Óbudán Bodor Ferenc táblával a kezében, mellette Fábry Sándor; bal szélen Kieselbach Tamás. Fotó: F. Tóth Benedek).
A túrát végigkíséri Szalai és Fábry szellemes szópárbaja. A jelenlévők, koruknál fogva, még emlékeznek Fábry Hócipőben közölt dizájn center sorozatára (hasonló című könyve a Bohumil Kft., 2005), amelynek szellemisége rokon Szalay könyvének humorával és világával. Ugyanez mondható el a könyvbemutatót követő kiállításról. Szalai és Weiler Péter művei egyazon világról adnak képet. Rímelnek egymásra, egymást erősítik. Weiler Péter a Kádár-korszak építészeti remekeit bemutató albumra építi fel kiállítási anyagát. A korszak emblematikus autócsodája, a Trabant több szerepben is feltűnik a képek között, (Gépkocsi átadás tavaszi esőben, 80x80 cm, giclée, vászon + NFT), akárcsak a brit miniszterelnök asszony, Margaret Thatcher legendás vásárcsarnoki látogatása és a Marx tér össze nem érő felüljárója (Aki dolgozik… az hibázik 2x50x50 cm, plexi üveg + NFT). Weiler Péter, Szalai András fotója alapján a Csillagösvény című képen (80x80 cm, giclée, vászon +NFT) nem tudni pontosan, el- vagy kiássák a vörös csillagot.
A „legvidámabb barakk” egykori életérzését is felidézi a kiállítás. Kieselbach Tamás: …a kicsorbult élek, a hanyagul megoldott illesztések és az örökös bütykölés mögött mi magunk vagyunk. Hogy semmi sem mesél hitelesebben a szocializmus évtizedeiről, megtört és összezavart identitásunkról, a magára hagyott közösség tétova bizonytalanságáról, mint ezek a látszólag értéktelen, jelentés és jelentőség nélküli építészeti részletek és használati tárgyak.
Szalai is kiállít. Egész falon. Egymás mellett és fölött a könyvből vett fotók.
A boldogság emléke már nem boldogság, de a fájdalom emléke még fájdalom – írta Byron. Valahogy így vagyunk mi is ezzel a könyvvel, ezzel a kiállítással és ezzel a nosztalgiaúttal. Nem szeretjük ugyan a snasszt és a neocikit, de létezésük jelzi, mögöttük esendő életutak, életjelenségek állnak. A kettő egybetartozik. Képtelenek vagyunk felejteni bármelyiket is, ahogy Szalai András sem felejt, hanem felidéz, megidéz, emléket állít.
Könyve a történelem, a társadalom által magára hagyott ember útkeresésére, ízlésére (ízléstelenségére), gondolkodására (gondolathiányára), cselekvésére (bénázására) és annak eredményére (eredménytelenségére, hamisságára) helyezi a hangsúlyt. A snassz és a neociki ma is él, és mindaddig élni fog, amíg az igénytelenség és a stílustalanság táplálja, és áthatja, nemcsak az önkifejezés formáját és módját, hanem kapcsolatként, kölcsönhatásként emberi viszonyainkat is.
Az Ikarus tovább gurul.
