Éltél már tengerparton

Hiánytalanul

A harmadfokú egyenletek megoldásához
el kell hagyni a valós számokat,
bele kell mélyülni a komplex számok világába.
Ez is valahogy ilyen.
El kéne menekülni innen,
rohanni a minden elől a semmibe.
Kibolondulni a Dunából,
elfutni az óceánig, majd vissza.
Magányosan szeretni,
otthonra lelni két mondat közt.
Levegőt venni egy hosszú sóhaj után, 
majd rájönni, hogy egy lépés választja el a hídtól a halált.
És valami mindig hiányzik innen,
egy anya, egy szó,
valahol egy kés két kéz között.
Hiányzik valami szép, 
valami megfoghatatlan,
egy lehetetlen atom az üres tekintetek végtelen tengerében.
Nyári fények télen,
egy műfenyő az erdő közepén.
Egy vers, ami nem rólad szól.
Szívüregeink fáradhatatlan zajában vesztettem el.
Valahol a de előtt,
valamikor utánad.

Foszlány

Aznap este az ajtó előtt vártunk, 
vártunk a kulcsra, mert egyik se illett a zárba.
Először csendben ültünk, 
majd arról beszéltél, hogy nem is létezik 
a csend, legfeljebb a tenger fenekén,
meg arról, hogy a legnagyobb sikered az életedben az,
hogy éltél már tengerparton.
Majd eszedbe jutottak a polipok, legalább egy órát beszéltél róluk.
Arról, hogy az óriáspolip minden egyes szívókorongja közel 16 kilogrammot tud felemelni, 
ugyanezen korongokkal a polip ízeket is érez,
és nekünk még sincs olyan szervünk, amely elbírná az ő magányukat. 
Felettük 3000 méter,
tüdőmben mindhárom szívük kék vére.

23° 26’ 22’’
N.-nek

Óránként cseréled a nikotintapaszt, 
habár még életedben nem gyújtottál rá.
Azt mondtad, félsz a függéstől,
de legfőképpen attól, hogy elfelejtesz félni. 
Újra és újra letéped magadról,
hogy minden hibádnak legyen helye,
ha már a szádban túlcsordulna a közhely.
Esténként tömött vagonokról álmodsz,
    – anya, itt vagy? –
Keresel valamit, pedig tudod, 
csak akkor találod meg, ha nem keresed.
A családi albumok véletlen idegenjeinek tekintetében,
a rémálmaid mélyén fekvő vagonok múltjában, 
valahol két hibád közt,
egy menthetetlen élet ködében.
Úgy keresed, mintha az életed függne tőle,
úgy várod, mintha már évek óta keresnéd a
sivatag közepén az oázist.
És végül túlnő rajtad, mint egy burjánzó sejt,
amin már nem lehet segíteni.
Égből zuhanó galambrajok tépték le az utolsót.

Hozzád

Keletre nézek, lábaimmal a Nap felé nyúlok.
A szívdobogásod szabálytalan ritmusára veszek levegőt.
Érzem, ahogyan a lélegzetem megfojt.
Füledbe súgom a hajnalt:
– az óceán is neked zúg –

Jegyzet

Mostanában mindent le kell írnom, 
különben elfelejtek létezni.
Most így vagyok, majd leszek máshogy, 
addig is reggelente inkább elfelejtem a tegnapot.
Egy szóköz választ el minket, 
tengernyi űr, az óceán éhes szívverése.

Éjszaka van. Csend. Inkább már hajnal. 
Feléd tartok. Inkább már futok. 
Mezítláb. Nem, inkább anyaszült meztelenül.
Ezek az éjszaka maradékai. 
Ezekben az el nem felejtett emlékekben 
fulladozom minden egyes reggel.

Az elmúlt héten már harmadjára szöknél meg velem, 
el akarok menni, de nincs honnan. 
A falnak dőlve hagyom, hogy hideg testeddel 
más nőkről látott álmaidat megmutasd,
és én nem mondom el, pedig tudom,
hogy párhuzamos útjaink még a végtelenben sem metszenék egymást. 

Már egy órája figyelem, ahogyan magadról beszélsz, 
meg arról, hogy hogyan lenne szép a halálod,
és én közben a legegyszerűbb könnyedséggel zuhanok. 
Zuhanok beléd, majd tovább. 
Tovább, míg már nem érlek el, 
míg az érintésed hiányától vérző testem földet ér,
majd tovább hallgatlak.

Zavartan magyaráztad, hogy van ez a hely,
ahová régen mindig engem vittél, 
most meg csak a magány füstje mar,
mert ott, azon a helyen már nincs hely mindkettőnk hibáinak.

Tenyered közt egy maréknyi árvíz, cserbenhagyott szavak, ÉN.
Lábaim közt végtelen sivatag, elfelejtett ígéretek, TE.