Szúrós mondatok regénye

A korábbról költőként és meseíróként ismert Tamás Zsuzsa első felnőtteknek szóló regénye, a Tövismozaik kilépteti a mindenkori olvasót komfortzónájából: az én-elbeszélő halott édesanyjához intézi nagymonológját bő 150 oldalon keresztül. Ennek a kíméletlen szembenézésnek úgy válunk részeseivé, hogy végül csupán a remény apró szikrája marad, és az örök kérdés: hogyan viszonyuljunk az élethez, melynek része a halál is? A regény egy, a negyvenedik születésnapjához közelítő rajztanárnő narrációjában és nézőpontjából jön létre. Édesanyjához intézett, eleven, dacot sem nélkülöző beszéde három nagyobb egységre tagolva bontakozik ki. A harmadik fejezetben található referenciális utalások a 2006-os év zűrzavaros politikai eseményeit is érintik, és ennek a fiktív és valós elemeket egyaránt tartalmazó világnak része az anya halála és temetése is (annak az évnek a nyarán).

A narrációban vegyes retorikai minőségek érvényesülnek: a közöny a rajongással, a maró cinizmus és gúny a nosztalgikus komolysággal elegyedik, és a szeretet érzésének és vágyának elutasítása és akarása is egyaránt jelen van. Ehhez a dinamikához és összetettséghez járulnak hozzá az időbeli ugrások. A hirtelen jelenetváltások a 2006-os év múlt idejéhez képest is visszább lépnek, így nagyon eltérő atmoszférájú történetfoszlányok is egymásra rétegződnek, filmjelenetszerű gyorsasággal. Ezzel kerül némiképp ellentmondásba az írás elsődleges narrációs szintje, amely az elbeszélőt depresszióba süllyedve, olykor zaklatottan, a szociális kapcsolatoktól izoláltan ábrázolja már akkor, amikor az anya gyógyszerfüggősége a család többi tagjára is rátelepszik.

A regény egyik hangsúlyos témája a művészeti beállítottság megélésének, az értelmiségi létnek és érvényesülésnek a dilemmája. A főszereplőt kommunikációhiányos állapotából a művészi tevékenység billenti ki műve, a Tövismozaik megalkotásával. „És akkor már tudtam, hogy az én böjtöm, az én áldozatom a tüskézés lesz, és már nem tüskének hívtam, hanem tövisnek. És akkor egyszer csak elfogott az az izgalom, amit már nagyon rég éreztem, mert amikor elkezdtem rajztanárként dolgozni, akkor kihalt belőlem ez az érzés, ahogyan fellobban az ötlet, és éget.” Sőt, mintha maga az alkotás is csak ebben az elragadtatott állapotban jöhetne létre. A vadrózsatövisekből megformált emberi alak motívuma – egyfajta Pygmalion-szoborként – sokféle értelmezésre ad lehetőséget, de mindenekelőtt a női karakter szerelmi megszállottságát és az ezzel járó csalódást, így az alkotás fájdalmas mibenlétét jeleníti meg. A részletek iránti alázat a sikerült műalkotás titka, ami az érzelmek intenzitásáról árulkodik. Különös, hogy a főszereplő mindvégig emlegetett, ám a történetben csupán fel-felsejlő szeretőjének valós, testi alakja képes műalkotásként visszahatni az alkotó(já)ra, hiszen az ő léte is bizonyos értelemben absztrakt. „Gyakran hívott az éjszaka közepén, és ezek a kétségbeesett hívások úgy hatoltak a szívembe, mint tövis a köröm alá.”

A fájdalom mind fizikálisan, mind lelkileg értelmezhető, a visszaemlékezések metonimikus, egymással közvetlenül érintkező rendje pedig azt sugallja, hogy a fájdalom köti össze az anya (halál) és a szerelem (szakítás) tapasztalatait, a megmásíthatatlanság, visszavonhatatlanság súlyával terhelten. A probléma az, hogy olyan mértékű függőségről, pontosabban a másik személy döntéseinek kiszolgáltatott függésről van szó, amelynek hiánya a főszereplő önképének torzulásához, vegetatív funkciói feladásához is elvezet (például éhezés, alvás elmulasztása). „…mert csak János tekintetére vágytam, neki akartam szép lenni, és úgy éreztem, megsemmisülök a tekintete nélkül.” A narrátor ennek a felfokozott, rögeszmés állapotnak a megjelenítését összefüggésben látja a nyelvhasználat korlátozottságával és kizáró jellegével is, és ennek érzékeltetésére ismételget, mantráz kifejezéseket, szókapcsolatokat szoros közelségben, kísérteties hatást keltve a regény stiláris rétegében (alkalmas példa erre a hátsó borítón idézett „Erre most ne válaszolj” mondat is). A narráció többször visszaugrik az elbeszélés egy-egy jelentőségteljes pillanatára, a valamikori múlthoz, így ezeket a frázisokat egyfajta zenei vezérmotívumként is értelmezhetjük, melynek segítségével az anyához közvetlenül, míg a Jánoshoz közvetve intézett beszéd fonala újra és újra továbbgördül.

Az en passant (közbevetés, amely a jövőre vonatkozó információt tartalmaz) szerkezet könnyedsége megdöbbentő kontrasztban áll a téma tragikumával: „Aznap nem kérdezted, mi ütött belém, a vacsora után gyorsan lefeküdtél, de jó, hogy korábban megkérdezted, és jó, hogy én megpróbáltam válaszolni, még ha először nem is sikerült, mert te nem sokkal ezután meghaltál.” Ebből az elvarratlan szálból, a főszereplő és édesanyja között hirtelen megszűnő kapcsolatból érthetjük meg, hogy miért is van szükség az írásra a kommunikáció egyetlen érvényes formájaként. Nagyon hasonló a helyzet a Jánossal folytatott, részletekből kibomló közös történet esetében is, hiszen a főszereplő kíméletlen (ön)szembesítése során nem egy szerelmi kapcsolat, sokkal inkább egy érzelmileg viszonzatlan, infantilis szeretői viszony kristályosodik ki. „Állítólag János azt mondja mindenkinek, hogy még mindig szeret engem, de a hiányomban tudja megélni a szeretetét. Niki azt mondta, szerinte, ha kicsit kegyetlenkednék Jánossal, azonnal vissza akarna jönni hozzám. Ha kicsit kegyetlenkednék? Hogy amint megkap, újra el akarjon veszíteni? Nem, én ilyet nem akartam játszani.” A főszereplő is elszalaszt megannyi esélyt például arra, hogy férje, Zoltán szerelmét viszonozza, így akadályozza meg egy kölcsönösségen alapuló, boldog kapcsolat kibontakozását.

Az én-elbeszélő egyszerre kívül és belül áll egy-egy jeleneten, hagyja áramlani érzéseit, hogy aztán újravizsgálja azokat: „A szokásos útvonal, a szokásos léptek, illetve dehogy, úgy vitt a lábam, mint még soha, mint akit mindjárt felemel a félelem vagy a fájdalom, valami különös keveréke az adrenalinnak és mindennek, ami a szerelemért felelős.” Így válhat az intim belső beszéd fontos részévé az olykor kegyetlen és maró gúny is, amely a mások iránt tanúsított távolságtartást és dacot az önmagához való viszonyba is képes átemelni. „A cuccaim egy nejlonzsákban voltak, kivéve a fogkrémem, azt időközben János elkezdte használni, nem azért, hogy valamit érezzen belőlem, hanem mert az övé elfogyott.”

A regényt távolabbról, némileg új perspektívából szemlélve olvasói tapasztalatunk is felülvizsgálatra szorulhat. Felmerülhet a gondolat, miszerint Tamás Zsuzsa könyvében általánosságban a mai művész értelmiség kiútkeresése, karrierlehetőségeinek korlátai, szűk mozgástere és keserű tapasztalatai rajzolódnak ki – a női sorsokra ez hatványozottan érvényes –, és a gyászmunka ehhez a kiábrándult és elidegenedett életérzéshez szolgál háttérül. A mellékszálak, barátnőkhöz, ismerősökhöz utazások, melyek időről időre kimozdítják főszereplőnket szűk budapesti környezetéből, alagsori lakásából, szintén ebbe az irányba mutatnak: „Kata a két kisfiával volt otthon, a festésről ő is rég lemondott, a férje lett a művész a családban, a színész, aki nem minden este jut haza, mégis vidéken éltek, vidéken vettek házat.”

Érdekes és további vizsgálatra érdemes referenciapont lehet a történet során felbukkanó Schaár Erzsébet alakja, aki a szocialista korszak elismert képzőművésze volt, és akinek életművével Tamás Zsuzsa főhőse is diskurzusba lép. A jelenben tett múzeumlátogatás a regény dilemmájának kicsinyített tükreként a művészet és a magánélet összefüggéseit mutatja meg, és egyszerre utal a régóta dédelgetett illúziók elvesztésére és a tudat kényszeres működésére. „A Schaár-múzeum más volt, mint ahogy az emlékeimben élt, és azon gondolkoztam, rosszul emlékeztem-e, vajon a rajongásra hajlamos kamasz értékelte túl a látványt, és egyszerűen nem vette észre, hogy koszosak a textíliák, kopottak a hungarocelldarabok, vagy az elmúlt évek során koszolódtak és koptak el a tetek, hajak, kézfejek, váltak nevetségessé a parókák, lettek vállalhatatlanul elnyűttek a művirágok. Mindenesetre tisztán emlékszem, hogy a kamaszkori látogatás során elindult bennem egy belső beszéd, és olyan elragadtatott szavak jutottak eszembe, mint istenkeresés, ezúttal viszont ez az élmény elmaradt, meglehet azért, mert az egész bensőmet kitöltötte a Jánosra gondolás, és a belső beszédem minden szava neki, róla, hozzá szólt.”

A főszereplő művészethez fűződő kapcsolata akkor válik produktívvá, amikor felmerül benne az ötlet, hogy önmagát valósítja meg művészetként, de a szerep–műalkotás–ábrázolás dilemmája megvalósíthatatlannak bizonyul. „Hiába láttam a mindennapjaimat kívülről, szinte filmszerűen, hiába tudtam, hogy kísértetként bolyongok az utcákon és itthon, a négy fal között, hiába kaptam magam azon, hogy az arcom legtöbbször olyan, mint egy szomorú maszk, ezt a szomorú maszkot lefényképezni szinte lehetetlennek bizonyult, mert a kamera előtt folyton el akartam játszani a szomorúságot.”

A főszereplő magánya feloldhatatlan: a személyközi kapcsolatok során is a kommunikáció egyoldalú gesztusát kénytelen gyakorolni. Ennek sikertelenségét a belső beszéd módozatai tanúsítják. Az aggasztó álmok, mintegy vészjósló, nyugtalanító, bizonytalan alternatívái az életnek, eluralkodnak a szövegben, azaz a főszereplő tudatában, amelyek később meghatározzák az elnémuló, öngyilkosságot végrehajtó anya halála iránti viszonyát is. „Jobbra van a konyha, most az is teljesen üres, és én mégis pontosan tudom, hogy te nem vagy a konyhában, anya, te vagy az, aki nincs ott, aki nem is lesz már soha többé. Ez tehát a halál. Nézni egy helyet, és tudni, ki nincs ott. Megtanultam valamit a halálról, noha még nem haltál meg, és megtanultam valamit a szerelemről is. Az álmaim titokzatossá tettek. Titkok tudójává.”

Szerencsére az emberi létezés nagy gondolatai és az elbeszélés metanarratív szintjei, úgymint a képzőművészeti epizódok mellett a cselekmény gördülékenysége nem szenved csorbát. Többek között ennek is köszönhető, hogy a regény nem zárul végleg a főszereplő tudatának labirintusába. S bár a gyászmunka végig jelen van, olykor könnyedebb formában is testet ölt, popkulturális utalásokkal oldva a feszültséget. „Nem feldolgozás volt, hanem pontosan az, amit kamaszkoromban annyira szerettem, és amikor felcsendült a refrén, hogy and I miss you, like the deserts miss the rain, akkor kimenekültem a boltból, otthagytam a kenyeret, és azt sem bántam volna, ha helyben megáll a szívem, csak ne fájjon már annyira. Odakint kíméletlenül sütött a nap, tényleg, mint a sivatagban.”

Mégsem feltétlenül éljük végig a gyászmunkát a főszereplővel, aki kegyetlen, szinte az istenkáromlás határát súroló gondolatfutamokra is hajlamos. Erre egy kevéssé radikális példa a regény harmadik fejezetében az anyához kapcsolódást a tőle örökölt migrénes fej- és arcfájásban felismerő gyermek, aki kíméletlen hangnemben szólal meg az e mögött feltételezett anyai önzőség miatt. A dacos, anyát vádló és általánosító szólam a felnőtt gyermeké. „Miért fájt az arcod? Életed nagy részét azzal töltötted, hogy okot, magyarázatot és bűnbakot találj, s egy idő után arra mintha nem is fordítottál volna energiát, hogy meggyógyulj. Hányszor rajzoltam neked kulcsot, hányszor színeztem aranyszínűre, s vágtam ki, ráírva: a gyógyulás kulcsa! És tényleg a gyógyulás kulcsát akartam átnyújtani neked, míg te, gondolom, csak sárgára színezett, elnagyolt gyerekrajzokat láttál, ügyetlen mozdulatokkal, szálkásan kivágott rajzkulcsokat.”

A főszereplő szeretné megérteni a történteket, de nem tudja ép tudattal megúszni a mélyfúrás következményeit. Lassan fény derül az anya halálát okozó betegségre is. Kifordított, ironikus helyzetek tömkelegével, a főszereplő bizonytalan identitását tanúsító jelenetek sokaságával találkozunk. Tamás Zsuzsa regénye attól válik igazán kíméletlenné, hogy bár számot vet a szeretet lehetőségeivel, a megoldást nem találja. A fájdalom, a szenvedés és a gyász folyamatainak stációit végigjárva a főhős ráeszmél, hogy meglévő kapcsolatait már képtelen rendbe hozni, és hogy a továbblépés csak új életszituációk megteremtésével lehetséges. Ennek belátása pedig legalább annyi keserűséget jelent számára, mint amennyi reményt, és akár Jób szenvedéstörténetét is felidézheti az olvasóban, akinek el kellett engednie veszteségeit ahhoz, hogy folytathassa életét. „Negyvenéves leszek, a vonásaim lefelé gravitálnak, és már látom az apám családjára jellemző kutyapofát: kutyapofám lesz nekem is. És hiányozni fog az arcomból az arcod. Látni fogom, hogy te voltál bennem a szép.”

Mégiscsak felderenghet tehát némi vigasztalódás a gyászban, ahogyan a regény utolsó, elképzelt bevásárlóközponti jelenete is a túllépést, a felejtést, az élet folytatásának reményét sejteti, noha megannyi keserédes felhanggal, tövisekkel a szívben, a szavakban, a mondatokban: „Lányom (…) kezével a kezemet keresi. Egymáshoz igazítjuk lépteinket.” Tamás Zsuzsa kötete minden elemében megrázó olvasmány, súlyos érzéseket hagy maga után.

Tamás Zsuzsa: Tövismozaik. Magvető, Budapest, 2020.