A döntések kútjából

Mandics György és Szergej Pantsirev új köteteit ismerhették meg az érdeklődök az Országos Idegennyelvű Könyvtár nyári estjén, amely a barátságok jegyében telt. Az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában megjelent művek egy sorsfordító időszak lenyomatai.

Túl azon, hogy a bemutatón a közönség soraiban a szerzők barátai ültek, és az irodalmi esteken soha nem tapasztalt érdeklődéssel „bombázták” a beszélgetés után kérdéseikkel a szerzőket, valamiképp a kötetek is a barátság szellemében születtek. Mindkét mű az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában látott napvilágot, és mindkettő a karanténidőszak elzártságában született. Míg Mandics György a saját bőrén tapasztalta meg, mit jelent találkozni az életveszélyes vírussal, és megjárni a sötét mélységeket, addig Szergej Pantsirev versei összegyűjtésére és kötetbe rendezésére használta fel a négy fal között töltött időt. A kapcsolat kézenfekvő: az orosz költőt Csisztay Gizella és Mandics György vezette be néhány éve a magyar irodalmi életbe, amikor megismervén Pantsirevet és feleségét estet szerveztek az alkotónak éppen itt, az OIK-ban.

Mandics György, a temesvári születésű József Attila-díjas költő, író, műfordító, nyelvtudós tavaly novemberben kapta el a koronavírust, és ezzel olyasfajta „utazás” vette számára kezdetét, amelyben még sosem volt része – pedig akik ismerik az alkotóházaspárt, tudhatják: rengeteget utaznak, és nem rettennek vissza az egészen távoli úti céloktól sem. Mandics kisregényét a betegség élményei ihlették, ő maga így vall erről a kötet előszavában: „Betegségem története, azaz majdnem kerek harminc napig tartó kálváriám a Covid-kórházakban – először a kistarcsai nagy Covid-kórházban, majd a Szent László járványkórházban – 2020. november 20-ától december 20-áig tartott. E könyvet 2020. december 21-étől 2021. február 20-áig írtam Budapesten, Mátyásföldön. A szöveg nem helyszíni riport, hiszen nem volt nálam sem magnó, sem jegyzetfüzet, nem jegyeztem fel dátumokat, neveket is alig, mivel az idő egy részét – majdnem a felét – egyfajta félálomban éltem meg. Így rögzült minden emlékem, valóság és álom határán. Agyam lyukas emlékezete a Covid eredménye.”

Mandics György és Csisztay Gizella együtt élték át a megpróbáltatásokat, és ez szövetségüket is megerősítette – vallották meg. Sőt, miként az író elárulta az est vége felé – és a könyvben is meghatóan szépen vall erről –, talán túl sem élte volna ezt a kálváriát, ha nincs a felesége, aki minden pillanatban mellette állt, és a reménytelennek látszó kátyúkból is kimozdította a szekeret. A kötet azonban messze több a személyes kórházi tapasztalatoknál. Kényszerű fizikai tétlenségében Mandics sorra veszi fejben életük legfontosabb barátságait, s ezek mind egy-egy – a világ más táján élő – alkotóhoz (költőkhöz, írókhoz, műfordítókhoz) kapcsolódnak. Így aztán a szerzővel bejárjuk szinte egész Kelet- és Közép-Európát – meséljen akár az utolsó sziléziai németről, Peter Gehrischről, akár a szorboknál tett látogatásáról, akár a szerb nemzetiségű, de román állampolgár Liubiţa Raichiciről, akár Tatjána Zsitkováról, aki Rigában él „a döntések kútjában” lettországi oroszként, vagy a Bariban tevékenykedő Anna Santoliquido olasz költőnőről, aki Resicabányán szavalt el Mandics Györgynek egy gyönyörű verset, hogy magyar költőtársa megértse az olasz népi vallásosságot. Mint az esten az író elmondta: valamennyi barátjuk, akit számba vesz ennek a kötetnek a lapjain, határhelyzeteket él meg – olykor szó szerint is, hiszen két állam, két kultúra határain telnek napjai, és egész identitását ez a keveredés határozza meg. Az esten a szerző és a közönség jócskán belemelegedtek a sorscsapásoktól sújtott kis európai népek történelmi küzdelmeinek taglalásába, a mérleg azonban könnyen megvonható volt: Mandics György épp azokat hívta segítségül fejben, akik mind az említett „döntések kútjában” vesztegeltek életük egy-egy szakaszában, és ebből a művészet, a nyelv, a közös kultúra erejével menekültek ki. Épp ahogyan Mandics György a halál torkából a kórházi megpróbáltatások idején: ez a fejben megtett világutazás húzta őt fel a mélyből.

A könyv szereplőinek egyike természetesen Szergej Pantsirev is, aki ezen az estén ott ült a pódiumon Csisztay Gizella és Mandics György mellett. Az alkotó másik oldalán az Irodalmi Jelen részéről Laik Eszter, a kötet szerkesztője foglalt helyet, és köszöntette is a kiadó Böszörményi Zoltán nevében is a közönséget.

Pantsirev Moszkvában született 1969-ben, elvégezte a Moszkvai Energetikai Főiskolát, de immár húsz éve a költészetnek és fordításnak szenteli az idejét. Első verseskötete, a „Reflexiók” 1994-ben jelent meg. Több orosz folyóiratnak dolgozik, angol, amerikai és bolgár szerzőket fordít oroszra. Csisztay Gizella elmesélte, a néhány éve Budapesten vendégeskedő Jelena Iszajeva révén ismerték meg Mandics Györggyel a költő-műfordítót, akiről Jelena azt mondta, a legkiválóbb fordítók közül való. Második kötetéért, a „Jelenkor” című versgyűjteményért Borisz Szokolov-díjat kapott, ami rangos irodalmi elismerés Oroszországban. Pantsirev orosz alkotókat is fordít angolra. Az orosz írószövetség tagja, a Magyar PEN Club is tagjai közé választotta. Képzőművész feleségével Budapesten élnek – Anna Vladinak már szerveztek kiállítást és estet is az OIK-ban.

Laik Eszter elmondta, nagy öröm és ritka pillanat a kortárs magyar könyvkiadásban, hogy kétnyelvű – orosz és magyar – verseskötet lát napvilágot. A Rövid hullámok című verseskönyvet persze hosszú munka előzte meg: Mandics György és Szergej rendkívül sokat dolgoztak közösen fordításokon, a versek kiválogatásán. Fordítóként csatlakozott később Lángi Péter, akinek számos műfordítása olvasható a kötetben, illetve egy-egy költeményt Vihar Judit, Kepes János és Laik Eszter ültettek át magyar nyelvre. Számos alkotás ebben a gyűjteményben jelenik meg először, akár orosz, akár magyar nyelven.

Egy „világpolgár” költővel találkozhatunk a versek mögött – jellemezte Pantsirevet a szerkesztő Laik Eszter –, akinek minden szaván, gesztusán és metaforáján átsejlik az orosz lélek, mégis úgy érezzük, hogy hazafogalma, otthonlét-élménye a konkrét földrajzi helyektől független belső terekben valósul meg. Verseiben Pantsirev szívesen utazik múlt és jelen között, sorait át- meg átszövi a nosztalgia egy jobb kor, egy jobb világ után, amely sokszor egyszerűen a fiatalságban mutatkozik meg. Valahol ezt szimbolizálja a kötet címe is, a Rövid hullámok, amely egyfajta szójáték: a versekben rendre visszatér az éterben terjedő rádióhullámok motívuma, ugyanakkor magunk előtt látjuk a nagy vizek hullámait is, amelyek követési távolsága egyre csökken a parthoz közeledve. Ez számos asszociációra ad lehetőséget az olvasónak, miként a versek maguk is többrétű, megannyi megfejtést hordozó üzenetükkel. A szerkesztő hangsúlyozta: nem volt könnyű dolga a fordítóknak, hiszen Szergej Pantsirev költészete egyfelől erősen kötött formai-ritmikai hagyományokat követ, szigorú rímszerkezettel, a magyar költészetben kevésbé használatos tradicionális orosz líraformákkal, másfelől a művek nagyon is elemeltek, éteriek, képekben gazdagok – ez a kettősség nagy kihívás a műfordítóknak.

Szergej azonban szerencsére bravúros nyelvérzékkel van megáldva – említette Laik Eszter –, sokszor ő javasolt egy-egy remek megoldást magyarul, és „tökéletesen” hallja a magyar líra lejtését is. Nem véletlen, hogy annyi rokon vonást fedezhetünk fel versei olvastán a mi klasszikus költőinkkel; a dallamok szinte egymásra felelnek. Hogy ezt a közönség is megtapasztalhassa, a szerkesztő felolvasott néhány magyar nyelvű költeményt a könyvből, majd – bár nehezen áll kötélnek – Szergej Pantsirevtől is meghallgathattuk az egyik verset oroszul.

A bemutató utáni beszélgetés elsősorban a járvány keserű és biztatóbb tapasztalataitól kanyargott el az évszázadok történelméig, s talán gomolygott volna még bármeddig, ha lassan nem ereszkedik le az este a városra.

L. E.

Képek az eseményről a lapozható galériában!

Fotók: Kenéz György Yorgos