Folyamatosan bombáznak bennünket a furcsábbnál furcsább hírek: Dantét cenzúrázva jelenteti meg egy holland kiadó, mert a középkori szerző Mohamedet a Pokol mélyére küldte, egy másik, szintén holland fordítónőt megtámad egy influenszer, mert fehér létére le akarja fordítani egy afro-amerikai költőnő versét. Mindeközben brutális késelésekről és terrormerényletekről hallunk Franciaországban és Németországban.  Ha mindez nem volna elég, akkor még itt van a vírus is, ez az ellenőrizhetetlen és megfoghatatlan pokoli kór, ami meghatározza a mindennapjainkat, leszűkíti mozgásterünket.

Egyre kevésbé élünk szabadon, pedig már kétszáz éve túl vagyunk az Emberi és polgári jogok nyilatkozatán, a „fraternité, égalité, liberté” szinte közhelyszámba megy, s mi minél inkább harsogjuk az emberi humánumba vetett hitünket, annál több szörnyűség történik körülöttünk.

Petőcz András erre a már-már feloldhatatlan ellentmondásra érzett rá az Idegenek című trilógiájában, amelynek részei korábban önálló kötet formájában is megjelentek, Idegenek, Másnap és Aysa címmel. A főhős Anna, akit igazából Aysának hívnak, a cselekmény az ő jellemábrázolása és sorsa köré fonódik.

Abszurd ez a világ, ahol minden rossz megtörténhet az emberrel, és mégis a mienk ez is, mint az a másik, ahol csak a jó vár ránk.

A jó (látszólagos!) világa a második részben, a Másnap első felében[2] jön el, ezzel szinte önkéntelenül, de csak feltételesen és időlegesen megteremtve a tézis – antitézis – szintézis elvét. Ennyire azért nem egyszerű az élet.

Azok számára, akik még nem ismerik a trilógiát, tömören vázoljuk föl a történetet!

A helyszín egy névtelen ország, ahol az anya egyedül neveli a lányát, de ebben az országban idegen katonák masíroznak, ám mind gyakrabban egészen máshonnan érkező „idegenek” vagy más néven „barbárok” tűnnek fel. A barbároktól félni kell, a katonáktól úgyszintén. Az anya prostitúcióból él, a kislányt viszont nem feltétlenül és nem csupán édesanyja foglalkozása miatt érik mind szörnyűbb és szörnyűbb atrocitások. A kiszolgáltatottság, a szenvedés mintha be lenne kódolva ebbe a környezetbe.

Anna a rengeteg vele megesett szörnyűség után – egy terrortámadásban elveszíti anyját és legjobb barátnőjét, őt megerőszakolják, halláskárosodást szenved –, felfedezi, hogy barátnője házának pincéjéből titkos alagút indul el a szomszéd országba, egy jobb, reményei szerint szabadabb világba. Emberfeletti erőfeszítések árán átér, és ott valóban egy békés országba érkezik, ahol még iskolába is járhat, matematikai tehetsége kibontakozhat, és nevelőanyja szeretete sok mindenért kárpótolja. Ám a háború itt is utoléri. Lehetett volna az is a címe a regénynek, akár a Nobel-díjas francia író, Le Clézio művének: A háború. Hiszen a három részre tagolható nagyregényben szinte folyamatosan háborús-konfliktusos állapotok uralkodnak.  A klasszikus irodalmi művekkel ellentétben itt nem olvashatunk csatajelenetekről, sem hősi harcokról, „csupán” kegyetlen merényletekről a kiszolgáltatott polgári lakosság ellen. Ha csak erről szólna a trilógia, és nem érné el a filozófia és a művészi megvalósítás különböző szintjeit, már akkor is beemelné az olvasót a „béke nélküliség” időtlenségébe. Közép-Európában, 1956-ot leszámítva, lassan nyolcvan éve béke van, mégsem új nekünk a hátország, a kiszolgáltatott lakosság szenvedéseiről szóló történet.

Számos tragikus esemény, embertelen szörnyűség történt a huszadik században, és feldolgozásuk, illetve feldolgozatlanságuk a mai napig megterheli az utókort. Egy új tudomány, az epigenetika foglalkozik azzal, hogy a nagyszülők, dédszülők traumája miképpen épül bele, él tovább a génjeinkben, hogyan hat az utódok éjszakai álmaira és nappalai életére.

A második rész elején, a Másnapban Anna tizenhat éves. Úgy dönt, nem marad meg a háború miatt föld alá kényszerült izolált világban, önként elhagyja a biztonságot, hogy szabad levegőt szívhasson, még akkor is, ha tudja, ez a szabadság nem fog sokáig tartani. Tengerpartra megy, ahol eleinte egyetlen társasága egy unokájával kagylót kereső öregasszony. Az elhagyott blokkházak egyikében lakik, s szinte már várja, mikor jelennek meg a katonák, akik aztán megerőszakolják, és más, elképzelhetetlen lelki és testi megaláztatásoknak vetik alá.[3]

A borzalmak aztán a harmadik részben is folytatódnak, pontosabban fokozódnak, míg meg nem jelennek a „felszabadítók”. Ők kollaborációval vádolják Annát, vagyis igazi nevén Aysát. Végül pedig elengedik, de ekkor már nyolcvanhat éves. Visszatér a szülőföldjére, és felkeresi anyja sírját, úgy érzi, megöregedett ugyan, de még joga van az élethez.

Dióhéjban ez a szüzséje a három regénynek, annyival kiegészítve, hogy a második részben megjelenik az öregember, Gersom, aki bensőséges kapcsolatba kerül Aysával, és megkéri, hogy keresse meg a lányát az egyik betonházban. Aysa a lány helyett a megjelölt lakásban egy idegen nőtől megkapja az öregember naplóját, de mire visszatérne hozzá, addigra Gersom már nem él. A cselekmény meghatározó eleme ez a napló.

Időnként felismerhetőek a naplószöveg magyar vonatkozásai, mintha a Kádár-korra utalnának a mondatok, máshol viszont egyetemesek. Több fontos irodalmi allúziót felismerhetünk a műben, ugyanakkor a társművészetekre és filozófiára, vallástörténetre is találunk a triptichonban utalásokat.

Ilyen az első részben Beethoven Örömódája, az ablakon kiszűrődő Für Elise, vagy a második rész második szakaszának végén A csillagos ég felettem! – mondat. Aysa mondja ezt, mikor kijutva a védett városból, ahol minden művi volt, végre megpillanthatja az igazi égboltot. Dőlt betűvel van szedve, mint ahogy a következő mondat is: Az lesz majd az én takaróm! Időnként az olvasó nem tudhatja teljes biztonsággal, mire utal dőlt betűs szöveg: az öregember naplójában lejegyzett filozofikus eszmefuttatásokat, vagy Aysa szavait takarja. De ebben az esetben mi, itt, Európában tudjuk, hogy miről van szó: „Két dolog tölti el a lelkemet, annál újabb és annál növekvőbb tisztelettel és csodálattal, minél többször és tartósabban foglalkozik vele gondolkodásom: a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem.” (Immanuel Kant)

Kulcsmondat ez, hiszen miképpen bírta volna ki Aysa az évtizedek borzalmait és nélkülözéseit másképpen? Nem fordul elő többször, és nem is kísérletezik vele többet a szerző, nem akar szájbarágós lenni – nem is lehet ebben a műben, a pokol egyre mélyülő köreit járva –, de mégiscsak erről van szó. Hogy a legkiélezettebb helyzetben is meg kell próbálni segíteni a másik hasonlóan szerencsétlen sorsúnak, akkor is, ha nekünk már semmink sem maradt a puszta életünkön kívül. Vagy éppen azért. Mert bennünk van az erkölcsi törvény, csak egyesek, mint Aysa, jobban igazodik ehhez a törvényhez, mások, a legkegyetlenebb gyilkosok, mint a harmadik kötetben feltűnő Bahana, sokkal kevésbé. Ám még neki is vannak emberi gesztusai, vadállati kegyetlensége ellenére is ember.

A nők

A nők és a gyermekek az igazi áldozatok, ez természetesen minden háborúban így van, de az Idegenekben vannak kivételek[4], többek között az öregember, Gersom, akinek a naplója kulcsfontosságú a cselekmény és a regény szerkezete szempontjából. Dérczy Péter is megjegyzi az Eső című folyóiratban megjelent kritikájában, hogy az írás, mint a kultúra része, valahogy a legszörnyűbb időkben is megmarad. Ráadásul a Gersom bibliai név, és ő maga szintén él biblikus mondatokkal: „Idegen vagyok ezen a földön.”[5] Nem tudjuk, miért és hogyan menekült Gersom, de valószínűsíthető, hogy ő Aysa elveszettnek hitt apja. (Túlságosan melodrámai lenne, ha még az életükben egymásra ismernének, és ez a sejtés még az öregember halála után, naplóját olvasva sem bizonyosság Aysa számára.)

Az biztos, hogy íróféle, értelmiségi, aki a lét és nemlét, az idegenség kérdésein töpreng, no meg a túlélés lehetőségein. Hogy az, aki szembe jön vele, idegen-e?[6] Sok értelmezőnek – nagyon is lényeglátó módon – Camus Az idegenje (Közöny címmel jelent meg magyarul) ugrik be, és nem véletlenül merül fel a párhuzam Dosztojevszkij kétféle öngyilkosságról szóló esszéjével is. A szenvedés nem tesz különbséget ember és ember között sem intellektuális, sem pedig anyagi értelemben.

Az öregember, Gersom fiatal felnőttkori vagy középkorú férfiként átélt tragédiája nem alábbvaló, nem kisebb, mint Aysáé, és fordítva.

De mégis a nők és a gyermekek a legkiszolgáltatottabbak, mivel ők az élet továbbvivői. Fizikailag is gyengébbek, katasztrófahelyzeteket elképzelve szinte halljuk a már ezerszer elhangzott szavakat: Először a nőket és a gyermekeket! Ősi törvény ez, s aki áthágja, az kiírja magát az emberek sorából. A regényben a férfiak folyamatosan áthágják ezt a törvényt, visszakerülve egy animális szintre, ahol mindent meg lehet tenni a legyőzöttökkel. Csakhogy az állatvilág nem képes az emberhez hasonló kegyetlenségekre. Ez maga a pokol...

Talán ezért íródott egyes szám első személyben a könyv, eleinte egy kislány, aztán egy felnőtt nő, végül egy öregasszony sorsán keresztül még jobban átérezzük a nők és gyerekek kiszolgáltatottságát.

Az iszlám

Sokan úgy értelmezik a regényt, hogy az Iszlám Állam, a szélsőséges muszlimok által elkövetett borzalmakról szól. Szó sincs erről. Az első kötetben három orosz katona is szerepel, az egyik Jurij, a másik Iván, a harmadik Pavel. (Őt Paolónak is nevezi Aysa anyja, mintegy kitágítva a nemzetek és kultúrák körét.) Az anya Szűz Máriához fohászkodik.

A kislány, vagyis rajta keresztül a szerző, ezt így írja: A Szűz Máriához.  Aysa a három regényben csupán kétszer imádkozik, még az első kötetben, annak ellenére, hogy az első részben végig a plébános házában laknak. Később nem emlegeti sem a Megváltót, sem a Szűzanyát.  Őrajta valószínűleg senki nem tud segíteni. És mégis Petőcz a harmadik rész előtti mottók utolsójaként a több ószövetségi idézet után az Újszövetségből egyedüliként Lukács evangélistát idézi:

„Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket a megtérésre.”

Ám ebben a részben a bűnösök már inkább hasonlítanak az ISIS harcosaira, mintsem az elsőben, ahol az idegenek, a barbárok még kisebbségben vannak, s a náluk állomásozó már-már „hazainak” számító katonák[7] szintén kegyetlenek, a betolakodók, a más vallásúak pedig még „csupán” terroristák. Ők soha nem fognak áttérni a keresztény hitre, hiszen az ő tanításuk szerint Jézus is muszlim lesz, és az utolsó ítéletkor ő fogja az egész világot áttéríteni az egyetlen igaz hitre, a muzulmánok vallására. Tehát az ő logikájuk szerint más hitűekkel kegyetlenkedni nem bűn.[8]

Vajon miért választotta ezt az idézetet mottóként a szerző? A mai világ relativizáló erkölcsével szemben, vagy frivol módon Jézus lehetőségeit kigúnyolva? Vagy mégiscsak reménykedve egy szebb, jobb világban, ahol majd a bűnösök megbánják, amit tettek, s bár jóvá tenni azokat a gonosztetteket nem lehet, de a bűnök levetkőzésével jobb világot teremteni igen? Hiszen a trilógia végén elhangzanak azok a mondatok, amelyekben a megöregedett Aysa arról beszél, hogy most már mosolyogni fog, mert végre béke van, és ő hazatért.

Elképesztő életerő és optimizmus süt ezekből a szűkszavú mondatokból, hogy valaki száz év háború, fogolytábor, nemi erőszak, kínzások, éhezések után még mindig mosolyogni akar.

A kritikai recepció gyakran állítja párhuzamba a regényt Kertész Imre Sorstalanságával. Ám a haláltábort túlélő Köves Gyuri hiába mondja azt a mű végén, hogy a koncentrációs táborok boldogságát szeretné egyszer megírni, nem hisszük el neki[9], míg Aysának azt, hogy ennyi év után először igazi éhséget érez, és beszélgetni akar: igen. Talán Aysa meg tudta találni az élet apró örömeit, míg Köves Gyuri még csak kereste azokat. Óhatatlanul eszünkbe jut a párhuzam Dosztojevszkij A Karamazov testvérek és Tolsztoj Anna Karenina című regénye között. Szerb Antal a két regényhőst említve írja: Levin keresi Istent, aki nincs, Iván tagadja azt, aki van.

Nem véletlenül rémlenek fel a legnagyobb klasszikusok, így Dosztojevszkij, aki halálbiztos kézzel mutatta fel a modern kor mai napig tartó – és mind jobban eszkalálódó – problémáját. „Ha Isten nincs, mindent szabad”, mondja az öreg Karamazov. Ha nincs Isten, akkor a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavai mindennél feljebbvalók, akkor Ortega tömegei jogosan lázadhatnak, akkor a nők és férfiak és gyerekek még élő testeit „használni” lehet, a bármit megtenni velük, hiszen nincsen bennük lélek. Egyetemes könyv tehát az Idegenek, nem az iszlámról szól, még akkor sem, ha manapság a terrorcselekmények többsége az e valláshoz fűződik[10].

Az első könyv, az Idegenek, és a második, az Aysa között a megírás módjában is különbség van. Utóbbiba mintha több regény lenne belesűrítve, ettől a szöveg még félelmetesebb és erősebb lesz. Az első harmadban a még kislány Anna szemével csodálkozunk rá az új, szabad világra, a városra, ahol az emberek autóval járnak a bevásárlóközpontokba, lifttel közlekednek, finom ételeket esznek. Az egyes szám első személyű szöveg is inkább gyermeki, mint később, amikor önként elhagyja a várost, amely immár a föld alá kényszerült, mert ide is elért a háború, őket is megtámadta az a meg nem nevezett ország vagy állam, amely Anna szülőföldjét is lerohanta a trilógia első részében[11].

Ahogy Anna nő, úgy lesz a hang is egyre „felnőttesebb”, beépülnek a dőlt betűs részek, amelyeket vagy a főhős vagy az öregember, Gersom mond. Ez nem mindig nyilvánvaló, a szerző szándékosan „mossa össze” helyenként a két hangot. Hasonló dolgokat ír le Gersom a naplójában, ugyanazok az érzések, gondolatok foglalkoztatják, mint Annát. „Elmenekültem egy országból, ahol megaláztak, ahol háború volt már akkor, amikor nem is tudtam, mi is az, hogy háború. Elmenekültem egy önpusztító közösség pusztításra ítélt tagja közül, akiket soha nem szerettem. Nem szerettem az önzésüket, a gyűlölködéseiket. Örökké kívülálló: idegen maradtam közöttük is.”

Itt még Anna reflektál a dőlt betűs részekre, tudjuk, ki ír, ki beszél, és mit. Aztán Anna gondolatai is elkezdenek kurziválódni – ha lehet ilyen kifejezést használni –, és kezdenek összesimulni a dolgok. Már nincs különbség a béna, hajléktalan Gersom és a vadítóan szép, fiatal nő mondatai között. Az idő szinte mókuskerékként forog ebben a regényben. Anna idézget, mesél az öregemberről, majd – a szövegben később – megismerkedik vele, és amikor Gersom a saját, már-már elfelejtett anyanyelvén szól hozzá, és kérdezi meg, hogy hívják, akkor mondja meg neki az igazi nevét. Aysa, így szólította őt az anyja, amikor még életben volt. Egészen a kislány nyolc éves koráig. Hogy miért kellett nevet változtatnia, ez is rejtély marad, de olyan rejtély, amit mi, közép-európaiak (már megint!) tökéletesen értünk.

Rengeteg család magyarosította a nevét a háború után félelemből, hogy elviszik az oroszok németes hangzása miatt, és a háború előtt, hogy mások viszik el zsidós hangzása miatt, vagy szlovákká kellett válniuk a magyaroknak, szintén a háború után, hogy szülőföldjükön maradhassanak, és ne telepítsék ki őket.

Aysa az érzelmi megrázkódtatáskor[12] mondja meg a saját nevét – feltehetően rádöbben, hogy a saját apja az öregember –, és ezentúl már így nevezi magát.

A körkörösség a visszaemlékezésben is megnyilvánul. Aysa folyamatosan emlékezik az átélt szörnyűségekre, legtöbbször a tornatermi túszdrámában meggyilkolt barátnőjére, Amiélire.[13]

A filmszerűség szintén nagyon erős a könyv egyes jeleneteiben, a rövid mondatos leírások olvasása közben megelevenedik előttünk a kietlen táj, a sivatag, a lepusztult város, az iskola véres tornaterme. Sőt, szinte érezzük a vizelet maró szagát. A naturalista jelenetek ellenpontjai a már-már lírai részeknek, tengerparti sétának és a napló filozofikus, hosszú körmondatainak. A szerző jó érzékkel adagolja ezeket, nagy veszélye ugyanis a rövid, sokszor egyszavas mondatoknak, hogy hatásvadásszá válhat az író és a műve, vagy éppen nevetségessé.

A szépírók az igazi pszichológusok és a valódi krimi-szerzők. Petőcz pontosan érzi, milyen hibákat követnek el a második kötetben Aysa segítői, például mikor nevelőanyja először mutatja meg neki a földalatti várost, amit katonák őriznek. Felnőttre is sokkolóan hat az ilyesmi. Személyes emlék: tizenhárom éves koromban édesanyámmal csoportos utazás keretében az NDK-ba tartottunk, és a határon leszállítottak bennünket útlevélellenőrzésre. Már esteledett, és a rámpák reflektorai, az egyenruhás német határőrök vadul ugató kutyáikkal negyedszázaddal korábbi, ijesztő emlékeket ébresztettek fel anyámban.

Vagy mikor egy feltehetőleg jóakaratú ember vigyázatlanul megérinti Aysa combját, és ettől az érintéstől horrorfilmekre hajazó rémálmok kezdik gyötörni Anna éjszakáit.

Világirodalmi allúziók a műben

Számos világirodalmi utalást találunk a trilógiában. Anna a második könyvben, a béke országában otthon a tévét nézi, és egyszer csak az egyik adásban háborús jelenetekre bukkan, ahol harckocsik mozognak, repülők bombáznak, nők, férfiak, gyerekek szaladnak kétségbeesetten sikoltozva, ám a hangokat mégsem halljuk. Mintha Anna lehalkította volna a készüléket. Emberek halnak meg, akár Bulgakov Mester és Margaritájában, ahol az egyik jelenetben a sátán megszemélyesítője, Woland mutat egy földgömböt Margaritának:

„Margarita a földgömb felé hajolt... Az egyik házikó, amely eleinte borsónyi volt, gyufaskatulyányira nőtt. A házikó teteje egyszerre csak hangtalanul a levegőbe repült, fekete füstfelhőcske tört fel belőle... Margarita még közelebb hajolt, és ekkor apró női alakot pillantott meg a földön fekve; mellette vértócsában, kétségbeesetten hadonászó csöpp gyermek feküdt.”

Ugyanazt látják mindketten: Aysa is, Margarita is. Az egyik a tévében, a másik egy képzeletbeli varázsgömbön. S mindez hangtalanul és félelmetesen. Abadonna – Bulgakov könyvében a halál angyala – kifogástalanul dolgozik.

Az orosz író hősnője önként vállalja a bálkirálynőséggel járó szenvedéseket a sátán bálján, csak hogy megmentse szerelmét, a Mestert. Aysa látszólag önként menekül a földalatti városból a szabadba, de lelke mélyén tudja, hogy az ő menekülése csupán ideiglenes, a háború elől nem lehet elmenekülni.

Az allúziók között a recepciókban sokan emlegetik Camus Pestis című regényét, az abban szereplő rengeteg patkány miatt, hiszen az Idegenekben szintén visszatérő motívum ez az ijesztő rágcsáló, mely annyi félelmetes betegséget terjeszt, de Orwell 1984-ében is megjelenik, mint a legrémesebb kínzási mód eszköze...

Fontos megemlíteni a József Attila-i sort is: szürke haja lebben az égen, amikor Petőcz András a tengerparti öregasszonyról ír. „Feltápászkodik, nehézkesen, aztán feláll a sziklára, amelyen eddig kényelmesen ücsörgött. Szürke haja lobog a szélben.”

A líraiság át-meg átszövi a regényt, még a harmadik részben, az Aysában is, ahol a kínzások és borzalmak ecsetelése szinte elfed minden esztétikát. Talán csak az ismétlések, az álmok révén, de mégis érezzük, hogy ott van a költőiség, és hogy ennek milyen fontos szerepe van. Még akkor is, mikor már azt hisszük, hogy minden reménytelen, minden elveszett.

A dőlt betűs részek itt már a legrémesebb történetek elmesélését segítik, s mintha álombeli dolgokat jelölnének, olyan szörnyűségeket, amik valójában nem történhetnek meg élő emberrel.  A kurzív szöveg mintegy ellenpontozza az öregember naplójában szintén dőlt betűkkel írt sorokat, a naplót, amit végül a felszabadítók vesznek el a megöregedett Aysától. Ez az igazi, végső idegenség. A rabtartók soha nem vették el a naplót. A felszabadítók, akiknek köszönhetően Aysa visszatérhet a szülőföldjére, viszont igen. Ráadásul groteszk módon kollaborációval vádolják az öregasszonyt, mert szexuális szolgáltatásokat nyújtott a rabtartóinak. Hogy ez milyen erőszakos módon, gyilkosságokkal és kínzásokkal fenyegetve történt, nem érdekli őket.

„Sokáig nem értettem, miért is haragszom arra az országra, ahol megszülettem, és miért is akarok mindig máshol élni.

Csak mostanában jöttem rá arra az egyszerű tényre, hogy nem az országra haragszom, hanem a körülményeimre, a mindennapokra, és mindarra, ami miatt otthon nem tudok levegőt venni.

Igen, ez a levegővétel a legfontosabb.

Ha lenne hatalmam, ezt adnám meg az állampolgároknak, azt, hogy tudjanak levegőt venni, vagyis hogy érezzenek valami reményt, valami távlatot.

Hogy ne gyűlöljék egymást annyira a saját kicsinységük miatt, és ne higgyék azt folyamatosan, hogy a kicsinységükben akkor lehetnek nagyobbak, ha elpusztítják a mellettük élő másik kicsinységet.

Ha végre lenne arra lehetőségünk, hogy nagy-nagy levegővételekkel és reménységekkel éljünk otthon, a saját környezetünkben, akkor talán nem rohangálnánk ide-oda a világban, értelmetlenül és kétségbeesetten” – írja az öregember a naplóban.

Aysa ezt fűzi hozzá:

„...arra gondolok, ha egyszer végre hazatalálok, akkor nem megyek sehova.

Mert meg kell találni, hol van az otthon. Hogy ne legyünk idegenek, legalább a saját magunk számára ne legyünk azok.”

Nekünk, magyar olvasóknak nem véletlenül ugrik be Tamási Áron Ábelje, több idevágó, közismert mondatot lehetne idézni a műből.    

És az is eszünkbe jut, hogy talán jelt ír majd nemcsak hazánkra, hanem az egész világra a béke ujja. Akkor talán az idegenség érzése is eltűnik, és nemcsak a Radnóti-versben szereplő virrasztó éji felleget kérleljük reménytelenül mantrázva újra és újra...

---

Jegyzetek

[1] (a címben) Radnóti Miklós: Nem tudhatom

[2] Pontosabban az első harmadában, mert mind a három könyv három-három részre van tagolva.

[3] Az idő kitágítása, az időtlenség is egyfajta írói módszer az átélt rémségek, illetve a szenvedés változatlanságának fokozására vagy csupán a várakozás végtelenségének érzékeltetésére, hogy meddig lehet húzni a húrt, elpattan-e az immár felnőtté vált nőben, vagy csak úgy vár Anna fásultan, (maga sem tudja mire, inkább rosszra, mint jóra), a napokat maga előtt görgetve, akár Kertész Imre Sorstalanságának szereplői várnak az Appel végére. Az író néha megemlíti, hogy eltelt tizenöt év és huszonöt év, de hogy hány év telt el valójában, az csak a trilógia legvégén derül ki.

[4] Az első kötet kisfiú szereplői

[5] Ez a mondat így, szó szerint talán nem is szerepel a Bibliában, bár Jeremiás könyvében vannak hasonló szövegek, illetve a Petőcz által mottóként idézett Mózes I. könyvében (Idegen és jövevény vagyok közöttetek, mondja Ábrahám). Ezenkívül Gersom vagy Gérsóm Mózes fia, és az ő nevének a jelentése: az idegen földön jövevény voltam. Érdekesség, hogy szó szerint Wass Albert Három találkozás a halállal című elbeszélésében találhatjuk meg egy gyermekkori trauma utáni gondolatként megfogalmazva.

[6] Utalás az antikvitásra, de ellenkező előjellel. „Azt kedveld, aki kedvel, s menj az elé, aki eléd jön.” (Hésziodosz.) Az antikvitásban élő ember Spengler szerint misztikus térben és időben élt, s embertársa felé úgy tűnik, nagyobb bizalommal tekintett. Bár intő jel, hogy a kedvelésre úgymond már akkor is fel kellett hívnia a költőnek embertársai figyelmét, mégis a modern korunkra jellemző ún. elidegenedés még nem öltött akkora mértéket, nem uralkodott el úgy, mint napjainkban.

[7] Tulajdonképpen az ún. „hazai” katonák is idegenek, nem beszélik Anna és anyja nyelvét. Az ő nyelvük nem az ország hivatalos nyelve. Az ötletet valószínűleg a Csecsenfölddel szomszédos Észak-Oszétiában történt, beszláni  túszdráma adta, ahol a csecsen terroristák ellen az orosz hadsereget vezényelték ki.

[8] Természetesen nem minden muszlim gondolkodik így, de a szélsőségesek sajnos igen.

[9] Ezt inkább az írónak, Kertész Imrének hisszük el, ha lehet egyáltalán ilyen distanciát tenni a szerző és az általa megalkotott önéletrajzi figura között.

[10] Éppen míg ezeket a sorokat írom, gyilkolt meg egy magyar nőt egy kínai férfi. Lehet, hogy őrült volt, de az szinte biztos, hogy nem volt iszlamista.

[11] Az sem teljesen tisztázott, hogy kik azok a barbárok, és hogy kívülről támadnak-e, vagy belülről. Hogy ők is menekültek voltak-e egykor. Csupán jelzésértékű a bokaláncon megcsillanó Fatime keze.

[12] Gersom a két keze közé veszi Aysa fejét, és közvetlen közelről néz a szemébe, úgy kérdezi meg a nő nevét.

[13] Újabb ismerős adalék az közép-európai sorshoz: lelkiismeretfurdalásunk van azért, hogy nem mi haltunk meg, hanem legkedvesebb rokonaink, barátaink, és mi még élünk.