Vannak vidékek
Csak egy papír
Reggel felkelt korán, érje el a buszt,
meg is fürdött, vizet melegített,
az arcára is kent valamit, ne higgyék
falusinak, de tudja, úgyis hiába, ha
kinyitja a száját, úgyis leleplezi –
ha nem az akcentus, akkor a tájszólás,
ezért még a tükör előtt is elpróbálta
a vonatkozó mondatot, hogy csak
egy papír kéne, ne hallják ki
az akcentust, hátha így szóba állnak
vele, nem csapják az orrára az ajtót,
ilyenkor azt kell tenni, amit
a többiek, minél közelebb ülni az
ajtóhoz, ha megnyílik, azonnal
ugrani, résen lenni, magabiztosan
mondani: csak egy papír kéne,
hogy tudják, nem több, nem kellemetlenkedik
sokáig, csak egy papír, az viszont nagyon,
mint most ahogy kinyílik az ajtó, de
csak azért, hogy kilépjen rajta a nővér
sietősen, a többi várakozóra ügyet sem
vetve, mert itt mindenkinek roppant
fontos dolga van, fehér
klumpák kopognak sietősen, bennfentesen
caplatnak végig a folyosón, nagyokat
köszönnek egymásnak, csak formálisan
kopognak és már bent is vannak,
hangos beszélgetések foszlányai szűrődnek
ki, sokáig fogják a kilincset mielőtt
elválnak, még az ajtóban is csevegnek, sőt
nevetgélnek is, ez már igazán érthetetlen,
ilyenkor lehetetlen odamenni, hogy
csak egy papír kéne, mindenki a váróban
őket nézi sóváran és lemondóan vagy
inkább a nővért, akinek joga van hosszan
beszélni az orvossal, ahogy nekik soha,
hogy nekik sosem kell várni, mindig
mindenhova csak úgy bemehetnek ebben
a kiismerhetetlen és félelmetes labirintusban,
ahol a szobák számozva vannak
és mindegyik ijesztően egyforma, de nem
lehet ezen mélázni, figyelni kell az
ajtót, mint most is, amikor már kiélesedett
érzékével tudja, hogy valaki bent egész
közel áll az ajtóhoz, már a kilincsen matat,
mindjárt megmozdul, az ajtó már résnyire
tárt, mégis van remény, száján a
betanult szöveg, csak egy papír kéne,
már a tárt ajtóban áll győztesen, de
a tekintetek lesiklanak róla, és az ajtó
megint becsukódik.
Vannak vidékek
Vannak vidékek, ahol a
tenyeredben összenyomott hólabda
kristályai csak más formába
alakulnak,
nem roncsolódnak szét,
ahol nincsenek kilométerkövek,
a lehúzó múltkölöncöket a
hóban hagyod,
hadd fedje be a
minden feledésnél puhább
hólepel,
ha éhes vagy,
hócukrot nyalogatsz,
hólisztet szitálsz,
ha fázol – míg
mindent beborít a porhó
– meleg hópaplanba
burkolózol.
II.
Vannak vidékek, ahol
összedörzsölgetett
tenyereddel
kályhád szelídített házi istenéhez
fohászkodsz,
nagy levegővel fújod
az imát:
mindennapi melegünket
add meg nekünk ma,
máglyáján
gyufaláng lobbanásnyi hétköznapjaid
áldozod,
s amíg lángszeme ki-kihuny,
fellobban,
észre sem veszed,
őseid mozdulatát
utánzod,
életed telében vacogsz, ahogy
tették ők is egykor.
Redőnyök résein
Redőnyök résein a napfény,
döngölt sárpadlón a léptek,
falvédők titkos ábrái,
a fejtő nyomán szemenként
pergő élet,
hosszú üldögélés után a
tornácon felejtett
kisszék.
Minden múlt,
még a ködből kibomló
jövő is,
még a gesztenyeként koppanó
idő is.
Múlt: a legtűnékenyebb
bizonyosság.
Variációk
Leves helyett vizet hozz –
szól, mikor
a kanál nyomán
kétoldalt
kiböffen a lé,
köhögés újabb fojtó
rohama készül,
a tüdők ezer
lóerőre kapcsolnak,
izzadnak,
prüszkölnek,
fújtatnak,
még bírják az iramot,
bár a levegő csak fogy,
fogy, egyre fogy,
alig-alig, de még-
még, mert nem lehet –
a ziháló mellkas
sípja,
a bordákba zárt
szívdob őrült
ritmusa,
a görcsök körbenforgó
emelkedő, zuhanó
kapkodó,
groteszk, zsibvásári
tánca.
*
Ragacsos pizsamát levetni,
ágytálért fürdőbe szaladni,
kezet szappannal lemosni,
ágyneműt tisztára cserélni,
Advilt és altatót beadni,
nyugodt lélegzést hallgatni.
*
Hangtalan esik a délután,
ablakkeret fényesül,
angyalszárny rezzenti az üveget,
szól a Vocalise.
