Jelige: Időutazás – A tegnap összes emléke: törölve

Régen piros volt. Most színes. Feldíszítették, mint egy karácsonyfát. Rá se lehet ismerni. Poszterek, matricák, idézetek az ablaküvegein. Nincs benne telefon. Polcok vannak helyette. Rajtuk könyvek, bizsuékszerek, plüss figurák, ruhák, egy zenélő hógömb, egy gördeszka és még sok más apró tárgy. Elhagyottan, magányosan gazdára várnak.

Egy néni megáll a fülke előtt és hosszan nézi azt. Elolvassa a fülke tetején lévő feliratot: „Elhagyott tárgyak háza.” Kíváncsian lép egyet előre, mikor egy fiatal srác megelőzi és belép előtte a fülkébe. Elveszi a gördeszkát és otthagy helyette egy bukósisakot. Rámosolyog a nénire, majd továbbmegy. A néni majdnem utána szólt, hogy azonnal hozza vissza, mert az nem az övé. De, ha nem az övé, akkor kié? Valaki elvesztette, valaki idetette ebbe a fülkébe. Akkor kié? Valakié? Senkié?

Tegnap a híradóban látta, hogy valahol van egy faládika és abba ételt tesznek és az arra járók elveszik azt, meg azt is látta, hogy több helyen üveges szekrényeket helyeztek ki benne könyvekkel, de erről a fülkéről még nem hallott.

Tett még egy lépést a fülke felé, de most egy középkorú nő lépett be előbb a fülkébe, aki elvett egy könyvet és egy másikat tett a helyére, majd elhagyta a fülkét. A néni bosszúsan nézett utána. Nem gondolkozott tovább azon, hogy bemenjen-e vagy ne, hogy megnézze-e a fülkét belülről vagy inkább tovább menjen, hagyta, hogy a kíváncsisága erősebb legyen nála. Gyorsan belépett a fülkébe. Először a telefont kereste. Nem találta. Nem mintha telefonálni akarta volna, mert nem akart, de meg akarta nézni, hogy hagyott-e valaki aprót a telefonfülkében. Megszokás. Rossz szokás. Az is szokás. Rácsodálkozott a körülötte lévő tárgyakra. Mindent megnézett. Mindre kíváncsi volt. Egy-egy tárgyról eszébe jutott egy emlék, arról meg egy másik emlék. Amikre már rég nem emlékezett, amiket már rég elfeledett. Szép emlékek voltak. Elmúltak. Elbújtak, de most valamiért mégis előjöttek. Pedig most nem kereste őket. Kopogás terelte vissza a nénit a múltból a jelenbe.

Egy kisfiú a fülke bejárata előtt állt és várt. A néni zavarodottan nézett rá. A kisfiú azt kérdezte:

- Mit veszített el a néni? Segítsek megkeresni?

A néni elmosolyodott. Mit keres itt? Mi ez a hely? Most mit kellene csinálnia? Itt kellene hagynia valamit? Vagy elvinnie valamit? Lehet? Szabad? Mit szólnak majd a járókelők?

- Hogy mit veszítettem el? Az emlékeimet.

- És megtalálta a néni az emlékeit?

- Nem mindegyiket, de egy-kettőt azt hiszem, igen.

A néni mosolyogva lépett ki a fülkéből. A kisfiú lépett a helyére. A polcra helyezett két kisautót. Majd kilépett a fülkéből, és a fülke mellett nem messze várakozó anyukájához futott. A néni majdnem utána szólt, hogy a két kisautóért cserébe nem visz el semmit? Végül nem szólt a kisfiú után, aki visszafordult és integetett a néninek búcsúzóul. A néni visszaintegetett az egyre távolodó kisfiúnak. Már indulni akart és nem tudta miért, de valahogy mégsem tudott távolodni a fülkétől. Hirtelen a semmiből egy züllött alak a fülkéhez lépett és dühében belerúgott, majd tovább ment. A fülkében az egyik polcról leesett egy könyv. A néni a züllött alak után kiabált, hogy: Huligán!, majd újra belépett a fülkébe, és felvette a könyvet a földről és visszahelyezte a polcra. Végül lassan hátat fordított a fülkének, majd a sarkon befordulva tovatűnt.

Már második éve annak, hogy a telefonfülkéből leszerelték a telefont és az elhagyott tárgyak háza lett. Ugyanennyi ideje veszítette el a néni a férjét és azóta megállt számára az idő. A múlt jelen lett. A jelen pedig elveszett. Így minden egyes alkalommal rácsodálkozik a fülkére. Nehezen veszi rá magát, hogy bemenjen, de végül mindig bemegy. Egyrészről kíváncsi. Másrészről elfelejti, hogy már járt itt tegnap és azelőtt is.

Azért emlékszem erre az emlékére ilyen pontosan, mert egyrészről a néni mesél, ahogy ő nevezi a „időutazásairól”, másrészről a néni úton-útfélen minden boldog-boldogtalannak azt mesélte, hogy elvesztette a rózsafüzérjét, így nekem is. Amit nem veszített el, egyszerűen a fülkében hagyta. Nem önszántából, valószínűleg kiesett a zsebéből. Talán akkor történt, mikor lehajolt a földre azért a könyvért. Azt követően, hogy a néni elpanaszolta a bánatát, a fülkéhez mentem. Ott volt a rózsafüzér a földön. Egy lilás hajú néni volt bent a fülkében. Már épp jött volna ki, mikor meglátta a rózsafüzért. Lehajolt érte. Felvette. El akart menni. Az útjába álltam. Nem értette, hogy mit akarok azzal mondani, hogy az nem az övé és adja vissza, mert azt egy másik fehér hajú néni véletlenül hagyta el. Pont itt. Nem hitt nekem. Nem akarta visszaadni. Azt mondta, az már az övé. Ha rajtam múlik, biztos, hogy nem. Leálltam vitatkozni egy hetvenpluszos lilás hajú nénivel, akinek csak annyiban volt igaza, hogy ezt most itt ő találta. Minden másban tévedett, és mivel elkezdett személyeskedni, sértegetni, dacosan kikaptam a kezéből, és azt mondtam válasszon valami mást magának, mert ennek a rózsafüzérnek már van gazdája, és az nem maga, majd otthagytam. Utánam kiabált, hogy menjek a pokolba! Mire én megköszöntem a jókívánságot! A házunk melletti téren, egy padon ülve találtam meg a nénit, aki olyan szívbemarkolóan szomorú volt. Amikor megismer, sokat mesél a múltjáról, amikor nem, akkor nem tud megbékélni az öltözködésemmel, és ezt mindig szóvá is teszi. Mindig szid rajtam valamit. Hol a zenekaros pólómat, hol a bőrdzsekimet, hol a Converse cipőmet, hol a bakancsomat, hol a szakadt farmeromat, mert véleménye szerint az öltözködésem nem nevezhető nőiesnek. Mikor visszaadtam a rózsafüzért, elmesélte, hogy a férjétől kapta. Már mesélte, nem is egyszer, de ezt nem mondtam a néninek, hagytam, hogy elmesélje. Újra. Miközben úgy tettem, mintha most hallottam volna először. Így történt, hogy egy nap leforgása alatt az egyik néni a pokolba küldött, a másik pedig azt mondta, hogy hálája jeléül, majd imádkozik értem.