Jelige: Ahab67 – A nagy borzalmas

A férfi munkatársak elnéző mosollyal, a hölgyek kiismerhetetlen tekintettel figyelték Kovács Botond főkönyvelőt, érezték, pillanatokon belül itt az idő, hiszen a csalhatatlan jelek már láthatóvá váltak: a csontsovány, alacsony, hatvanas, gyérhajú közigazgatási potentát évtizedes masszív italfogyasztástól markáns orcája egyre vörösebbé vált, kezét ökölbe szorította, enyhén előre hajló teste megfeszült, akár az íj.

A Fizetéskönnyítés Visszarendező Hivatal neve és funkciója ellenére jókedvű, nagy létszámú közösséget foglalkoztatott, és bár napjaik értelmetlen és fájdalmasan unalmas rutinnal teltek, a dolgozók életkedve töretlenül lobogott: megünnepeltek mindent, amit lehetett, az év végét, a Nőnapot, a báli időszakot, a nyár elejét, a karácsonyt, a húsvétot, a pünkösdöt, a Valentin-napot, a köztisztviselők napját, a Mars-kutató expedíció sikeres útra bocsátását, egyszóval mindent, amit csak a könyvelői kreativitás kiötölhetett.

A mulatságnak pedig megadták a módját, volt ott étel-ital, de főként zene, mivel a tánc volt a társas esemény középpontja, szilaj, felpörgető-típusú vigassággal indult, aztán a törzsvendéglő és a zenekar rutinjának hála, ez a hangulat fokozódásával bujává szelídült, a ritmus apránként lelassult, érzelmes, bús, felkavaró nóták léptek a pattogó ütemek helyébe. A fényerő közben egyre halványult, egy idő után már homályban andalgott a nagyérdemű, persze nem mindenki, hiszen voltak táncoslábú, bújós kedvű munkatársak, és volt a közönség, amely ritkábban táncolt, vagy egyáltalán nem, a férfiak rövidet hörpintgetve, a hölgyek rozét szopogatva figyelték a parketten történteket, hiszen eljött a nagy leosztás ideje, a két buli között, a csendes folyosók magányában kialakult szimpátiák, kötődések, vágyak és egymásba kapaszkodások ilyenkor mélyültek el, tárultak fel vagy éppen szakadtak meg, rendeződtek újjá. Ez pedig a hivatal meghatározó viszonyai tekintetében igencsak jelentős információkkal szolgált, hihetetlenül izgalmas témát kínálva az elkövetkező hetek ebédidős, toalett-látogatós, kávézgatós csevegéseinek, a dolgok kimenetelét, esetleges előléptetéseket, leváltásokat, támogatásokat, kiküldetéseket, beiskolázásokat latolgató, szinte mindenkit lázban tartó változások lehetőségét lebegtetve.

Kivel, hányszor táncolt az igazgató, az alvezérek, más meghatározó figurák, ki-kivel és milyen szorosan tapadt össze a zenekar előtti placcon, kik távoztak együtt, mely párok tűntek el hosszabb időre cigarettázás ürügyén, régebbi, stabilnak tűnő kapcsolatok miként bomlottak atomjaikra azon az estén, az érintettek hogyan viselték mindezt, esetleg mi volt a válaszlépésük, visszavágásuk, és ebből majd mi következhet a hivatal életében…

Soha, egyetlen buli sem volt ugyanolyan, azonban mindegyikben volt egy stabil, bejósolható pont, ami bizonyos italfogyasztás után törvényszerűen bekövetkezett, mintegy jelét adva, hogy indulhat az este meghittebb része, így némelyek siettették is ennek eljövetelét, extra röviditalokat küldtek Kovács Botond főkönyvelő részére. És ő itta-itta a feleseket rendületlenül, közben nőtt benne az indulat, amelynek tetőfokán a cingár, alacsony emberke apró öklével verni kezdte az asztalt, úgy püfölte, mintha az élete múlna rajta, vagy hadba hívná a jelenlévőket, csak úgy billegtek a pálinkáspoharak és kávécsészék az eláztatott abroszon.

Ennek hallatán a Fizetéskönnyítés Visszarendező Hivatal munkatársai elnémultak, a pincérek mozdulatlanná dermedtek, minden figyelem a produkcióra irányult, és várakozásukban soha nem csalódtak, a főkönyvelő a rögtönzött dobszóló dramaturgiai csúcspontján elbődült:

– És akkor majd…. és akkor majd előveszem a nagy borzalmast!

Ezután a sokszor ismételt forgatókönyvhöz híven elájult, hogy az este további részében az asztaltra borulva szenderegjen.

Évekkel korábban még tűnődtek azon némelyek, hogy a hivatalban alig-alig férfinek tartott bácsika végül is mit akart ezzel mondani, üzenni, kifejezésre juttatni, de annyira nem volt izgalmas egyik megoldási lehetőség se, hogy sokáig töprengjenek rajta.

Történt aztán, hogy Gizike, a pár éve elvált, azóta csöndesen és visszafogottan éldegélő háromgyermekes családanya és Kovács Botond főkönyvelő között kialakult valamiféle romantikus kapcsolat. Nem apránkint, ahogy az szokott, hanem villámcsapásszerűen, hirtelenjében, és mivel a nehéz családi logisztikán edződött hölgy igen jó kezdeményezőkészségről, szervezőkészségről, és határozottságról tett tanubizonyságot, a pár napos összemosolygós, apró figyelmességekből és évődésekből fonódó affér eléggé gyorsan egyéjszakás kalandba torkollott.

Másnap a főkönyvelő szekrénybe akasztotta a menő divatházból hirtelenjében beszerzett sportos zakóját, visszatért a megszokott, műszálas konfekcióöltönyéhez, Gizike pedig kifejezéstelen udvariassággal vette fel a korábbi, illő távolságot a nagyembertől, és a kolléganői faggatására sem nyilatkozott a történtekről. De lehetséges, hogy valahol, valakinek mégiscsak mondott valamit, mert pár nap múltán futótűzként terjedt el a hivatalban, hogy arra kérdésre, „no, aztán milyen volt az a  nagy borzalmas”, mindössze annyi válasz érkezett: „csak borzalmas”. Bár ezen információ hitelessége megkérdőjelezhető, annyi mindenesetre bizonyos, hogy derék főkönyvelőnk a mutatványát a következő alkalommal is hajszálpontosan ugyanúgy adta elő, mint korábban, Gizike viszont Jánossal, a hivatal figyelemre méltóan kigyúrt gépkocsivezetőjével táncolt egész éjszaka.