Jelige: R.P. – Föld és ég: Hol laknak a betegségek?

Dorka (négyéves) – Anya, hova kerül a betegség, miután meggyógyulunk?

Föld

– Nem értem – mondta az orvos, és a hajába túrt.

– Jézusmária! Doktor úr, mit lát? – kérdezte a beteg. A keze remegett, a szeme kitágult, és rettegve várta az ítéletet, amely ellen nem lehet fellebbezni.

– Nem értem, nem értem…

– Ezt már mondta doktor úr. Mi az, amit nem ért? – kérdezte a jövendőbeli elítélt szorongva, de nem tolakodóan, mert nem akart udvariatlannak látszani.

Az orvos kihúzta a füléből a sztetoszkópját, már nem turkált feszülten a leletek között, és a feje tetejére tolta a szemüvegét. Eszébe jutott, hogy amikor a gyógyítás mellett kötelezte el magát, arról nem volt szó, hogy ilyenek fognak történni. Itt van ez a beteg, Soponyai Elek. Az elmúlt hónapban jelentkezett. Az első vizsgálatok kétséget kizáróan bizonyították, hogy tüdőrákja van. Semmi különös, csak egy átlagos tüdőrák. Átlagos ember átlagos betegsége. Amennyire most meg lehet ítélni, ötvenszázalékos túlélési eséllyel. Vagy belehal, vagy nem. De szerencsére itt van ő, aki majd bátran szembeszáll a kórral, mozgósítja az orvostudomány erőit, hozzáteszi gazdag tapasztalatokra épülő tudását, és akkor lehet ez az esély akár sokkal jobb is. Ezt tanítják az egyetemen, ezt tanítja az élet. Viszont itt vannak a friss eredmények. Mit kezdjen ezzel?

– Mondja meg doktor úr az igazat! Mennyi időm van még hátra? Évek?

– Ezt tényleg nem értem.

– Úristen! Hónapok?

– Hhhmmmm…. – hümmögött az orvos.

– Jaj, ne. Csak hetek?

– Maga teljesen egészséges.

– Ne!…… Nem lehet ekkora a baj!…. Mi?.... Hogy egészséges vagyok? Azt mondja, hogy nincs tüdőrákom? – ugrott fel a székből a beteg, illetve a nem beteg. Papírja volt róla. Annyira megörült, hogy legszívesebben átölelte volna az orvost, ezt a kedves embert, az ő jótevőjét.

– Nem értem, mi történt, de a leletei negatívak, ezek szerint ön egészséges Soponyai úr – hangzott az ítélet, amely ellen senkinek sem jutna eszébe fellebbezni.

– Na, várjunk csak! Ki az a Soponyai? Engem Balekk Medárdnak hívnak.

Ég

A betegségek a mennyországban laktak. Egytől-egyig. Az acanthosistól a porckorongsérven át, a krónikus zsírvizelésig. Szerettek itt élni. Imádták a tág terek látványát, a fényt és a tiszta levegőt. A munkahelyük a földön volt, és mivel többnyire szűk, sötét helyeken dolgoztak, tudták értékelni azt az egészséges környezetet, melyet az otthonuk a létezés legfelső emeletén nyújtott számukra.

Betegségnek lenni nem tréfadolog, ezt gyakran hangoztatták. Még bármilyen betegséget is elkaphattak, mert a pácienseik mindig kórházakban lebzseltek, ahol csak úgy hemzsegtek a rémisztő nyavalyák.

A munkahelyi légkör sem  volt ideális, ezt minden betegség a saját bőrén érezte. Hiányzott a mindennapjaikból a jókedv, a pozitív világszemlélet. A páciensek állandóan csak panaszkodtak, nyögtek, sírtak, jajgattak, ismeretlen volt a kacaj, az ének, a tánc. Ráadásul senki sem értékelte az erőfeszítéseiket. Nemhogy fizetést nem kaptak, de még megbecsülést sem. Soha, egyik beteg sem köszönte még meg a helytállásukat. Kénytelenek voltak csupán a jólvégzett munka öröméért csinálni, amit csináltak.

Senki sem szerette, mindenki csak bántotta őket. Az emberek kimondhatatlan latin neveket aggattak rájuk, rombolva ezzel az identitástudatukat. Mindent tudni akartak róluk, a legféltettebb titkaik után kutattak. Mérgező injekciókkal, gyógyszerekkel, pakolásokkal, főzetekkel támadtak ellenük, mindenáron el akarták pusztítani még az írmagjukat is.

Nem könnyű ilyen ellenséges légkörben jól teljesíteni, ezt bárki beláthatja, de a betegségeknek néha mégis sikerült. Létezésük célja azonban nem az volt, ami a Földön pletykaként elterjedt róluk. Szó sem volt arról, hogy csak ész nélkül kóboroltak volna össze-vissza, belekötve boldog-boldogtalanba. Nem akarták ők megnyomorítani az embereket, fájdalmakat okozni nekik, pusztán az élvezet kedvéért. Nem az volt a törekvésük, hogy elpusztítsák az ellenséget. Már csak azért sem, mert nem tekintettek ellenségként az emberre. Nem ezért hozta őket létre a mennyország Igazgatója annak idején a laboratóriumában. A feladatuk az volt, hogy a maguk eszközeivel döbbentsék rá az embereket a saját feladataikra az életükben. A betegségek tudták ezt, és jól is csinálták. Nem akartak egyénieskedni, kibújni a terhek alól, mindig mást tenni, mint amit kell. Nem akartak  öncélúan önmegvalósítani, lustálkodni, felelősséget másra hárítani. Ezeket csak az emberek akarták, és közben megfeledkeztek azokról a tennivalókról, amelyek elvégzéséért annak idején az Igazgató létrehozta őket a laboratóriumában.

A betegségek az emberek barátai szerettek volna lenni. Nem akartak győzni felettük, csak információt átadni nekik. Például felhívni a figyelmüket arra – mint ahogy egy jóbarát tenné –, hogy kicsit húzódjanak hátrébb, tartsanak egy lélegzetvételnyi szünetet, gondoljanak át önmagukkal kapcsolatban olyan dolgokat, melyeket a nagy rohanásban eddig nem tudtak, de fontos lenne. Ezt a feladatot elsősorban a náthára osztotta az Igazgató. A köhögő, tüsszögő ember körül tágul a tér, a hőemelkedéssel ágyba lehet feküdni, és olyan jó érzés, amikor a főnök azt mondja, hogy „te szegény, úúúgy sajnállak, persze, maradj csak otthon néhány napig!” Ha az ember odafigyel a náthára, akkor két lázmérés között egy kicsit elgondolkodhat, és ez hasznára válik. Támadhat néhány jó ötlete, melyeket, ha megvalósít, kiegyensúlyozottabb, boldogabb ember lehet, mint amilyen a túlzott mértékű orrváladék-termelődés előtt volt. És az a szép az egészben, hogyha erre rájön, azon nyomban meg is szűnik a tüsszögés, a köhögés. Miután kidobta a használt papírzsebkendőket, kiderülhet, hogy valójában nem az orrcsepp és a köhögés elleni szirup volt az ő jótevője, hanem a nátha.

Vagy vegyük korunk rettegett népbetegségét, a szívinfarktust. Ilyenkor a betegség nagy, göcsörtös ujjával a páciens szívére mutat, és azt mondja: vedd észre! Meg azt: éld meg az érzelmeidet! A leghangosabban pedig azt kiabálja: szeress, és hagyd, hogy szeressenek! Meg még sok ilyen fontos, megszívlelendő dolgot mond, és ha a beteg hajlandó odafigyelni, akkor meggyógyul. Ezután a kórra nincs már szükség, az üzenetet átadta. Megsúgta az embernek, mit kéne tennie, gondolnia, azzal szemben, amit eddig tett és gondolt, így visszatérhet mennyei otthonába.

Az Igazgató rendszeresen meglátogatta a betegségeket. Ilyenkor egyenként megsimogatta a buksijukat, szeretettel nézett rájuk, és azt mondta: „szép volt, csak így tovább mindaddig, amíg az emberek nem tudják, hogy mit cselekszenek!” Hosszútávú tervei között az szerepelt, hogy amint lehet, nyugdíjba küldi őket, rájuk fér már a pihenés. De addig, amíg a teremtés koronái csak a szenvedésből képesek tanulni, még szükség lesz rájuk. Hogy mikor jön el ez a pillanat? Ki tudja? Talán még az Igazgató sem.