Jelige: R.P. – Föld és ég: Ami kézzelfogható

Anya – Hagyjad édesem, az szemét! Gyere, menjünk!

Dorka (négyéves) – De kár! Pedig olyan szép szemét volt.

Föld

Szürkület volt. Az este már a közelben bandukolt, fázósan húzva össze magán fekete kabátját. Nehéz volt a levegő. A szén-monoxid, az ammónia, az ólom, az arzén meg a többi haver, szívott egy nagyot önmagából, és boldogan letüdőzte. Ünnepelték a szerencséjüket, hogy létezhetnek, hogy biztonságban élhetnek itt a városban, háborítatlanul. A házak komoran néztek a szűk utcákra ablakszemeiken át, de szívesebben lettek volna most egy virágos réten, vagy egy hegy tetején, ahonnan messzire látni. De még egy sűrű erdőben is otthonosabban érezték volna magukat. Elvágyódtak a zajból, a csendbe, a kíméletlen tömegből, a puha magányba. Várták az éjszakát, az álmok menedékét, ahol minden másképpen van.

A zacskó a hideg betonon feküdt. Egyedül érezte magát, unatkozott. Üres volt, szakadt, gyűrött. Szél kerekedett, egykedvűen görgette maga előtt, aztán felkapta, és egy csatornarácsra ejtette. A zacskó emlékezett rá, hogy nemrég milyen szép volt az élet. A hasa tele volt vidám színű papírba csomagolt cukorkákkal, sütött a nap, valahol zene szólt. Egy kislány tenyerén ült, és mosolygós arcába nézett. Úgy érezte akkor, hogy boldog, és mindig is az lesz. Azért van a világon, hogy a gyerekeknek örömet okozzon, a tekintetük csillogjon, önfeledten szopogassák a cukorkáit, miközben az arcuk mókásan kidudorodik. Igen, ez az ő hivatása. Futólag megjelent ugyan lelki szemei előtt egy fogorvosi rendelő belseje, az előtérben egy fúróval, meg egy tállal, amelybe a vért lehet köpni, de rögtön elhessegette. Hiszen ő jó, hasznos, igazi örömforrás.

Illetve csak volt.

Már csak abban bízott, hogy még így tépetten, üresen, fényét vesztve is lesz helye a világban. Ahol annyi szemétnek, pornak, levegőben, vízben úszó méregnek van otthona, ott talán ő is meghúzhatja magát valahol.

Ég

Béla rossz hangulatban rótta a menny egyhangú utcáit. Mindenhonnan áradt a fényesség, olyan erővel, hogy még a napszemüveg, amelyet tegnap vásárolt, sem ért semmit. Hárfamuzsika hangjai szálltak a légben, egymásba karolva a lakók frissen mosott lepleinek tiszta illatával, és olyan végtelen nyugalom ülte meg a tájat, hogy Béla egyenesen nyomasztónak találta.

Üresnek érezte magát. Amióta itt volt, nem vágyott semmire. A benne tátongó hatalmas űrt azzal próbálta kitölteni, hogy nosztalgiázott. Igyekezett visszaidézni, milyen volt egy gyöngyöző söröskorsót kézbe fogni, gyönyörködni az ital sárga színében, nagyot kortyolni belőle, és még azt is rendben lévőnek találni, hogy a hab egy hajszállal vastagabb a kelleténél. De nem sikerült. Ezután arra akart emlékezni görcsösen, mit érzett, amikor a kollégái elismerően veregették a vállát az után a sikeres munka után. Igen, akkor megmentette számtalan ember életét, de most ez sem jelentett semmit. Nem volt kézzelfogható, nem volt valóságos. Még az sem dobta fel, hogy eszébe jutottak azok az alkalmak, amikor kezet emelt Jolánkára, pedig az annak idején a hatalom érzését kölcsönözte neki. Nem szívesen tette, amit tett, de kénytelen volt. E nélkül soha nem élhette volna át, milyen az, ha az ember karja erős, nem fél senkitől, szinte legyőzhetetlen. Már ott tartott, hogy egy tál sertéspörköltet sem volt képes maga elé képzelni.

Szomorú volt. Amikor megtudta, hogy a mennybe kapott beutalót a pokol helyett, először csodálkozott, de megmagyarázták neki, hogy tekintetbe vették azt, hogy miatta menekült meg az a rengeteg ember. Akkor elégtételt érzett, de most már nem tudta, mit gondoljon. Az is elég kellemetlen dolog volt, hogy meghalt, de az a csalódás, amit a mennyország okozott, az olyan volt, mint egy földrengés. A lelke egy katasztrófa sújtotta területre hasonlított. Sivár volt, lapos, kihalt.

Éppen ott tartott, hogy most rögtön bemegy a hivatalba, és átkéri magát a pokolba, ahol legalább nem unatkozna, amikor meglátta az egyik ajtó feletti cégtáblát. Ez állt rajta: „Éteri étterem.” Nocsak, kapta fel a fejét, és ezzel egyidőben megindult a nyáltermelése, amire már emberemlékezet óta nem volt példa. Ide bemegyek, gondolta, rendelek egy pörköltet galuskával, kovászosuborkával, még akkor is, ha tuti, hogy nem tesznek bele elég paprikát.

Lenyomta a kilincset és belépett. A helyiség szakasztott olyan volt, mint otthon a „Kétkulacsos.” Kockás abrosz, virág az asztalon, isteni illatok, csak a cigányzenekar helyett egyetlen korosodó, pocakos angyal hárfázott fásultan. Béla leült, megnézte az étlapot. Sertéspörkölt ugyan nincs, de a paprikáscsirke is megteszi, meg egy korsó sör, gondolta. Rendelt. Azonnal kihozták.

Béla azt hitte, első dolga lesz, hogy éhesen ráveti magát a felszolgált ételre, italra, de nem így történt. Csak ült és nézte a gyöngyöző söröskorsót. Gyönyörködött az ital sárga színében, és még azt is rendben lévőnek találta, hogy a hab egy hajszállal vastagabb a kelleténél. Kielégítette a paprikáscsirke látványa. Az aranyló galuskák kaotikus, mégis rendezett halmai szinte izgalomba hozták, de nem társult ehhez a bekebelezés vágya. Végtelen és teljes esztétikai élményben volt része, olyanban, amilyet soha még elképzelni sem tudott volna. Földrengésszerű volt az egész. Mindent elsöprő öröm töltötte el. Megtörölte a száját, a keze önkéntelenül a hasára tévedt. Megsimogatta.

Fizetett, nagy borravalót adott. Úgy érezte úgy jóllakott, hogy már egy falatot sem tudna lenyelni. Hazaindult. Már teljesen kiment a fejéből, hogy át akart költözni a pokolba.