Jelige: R.P. – Föld és ég: Táncolj!

Dorka (négyéves) – Anya, táncolni fogok. Leszel néző?

Anya – Igen, leszek.

Dorka – Jó, de én nem szeretem, ha néznek. Fordulj el!

Föld

Rend Roland élete összeomlott, olyan kuplerájt hagyva maga után, hogy ember legyen a talpán, aki rendbe tudja tenni. A köztisztasági vállalat fiatal vezérigazgatója korábban ilyen embernek tartotta magát, de a katasztrófát követően már nem. Naphosszat magzatpózban feküdt az ágyában, és már egy hete nem cserélte le az ágyneműjét, pedig jobb napjain előfordult, hogy tizenkét óránként is megtette. Feküdt, a szeme csukva volt, és egyetlen kérdés járt a fejében: miért érdemeltem én ezt? Nem tudta. Eddig minden olyan kiszámíthatóan ment az életében, mint az a számtanpélda, hogy hány cipőfelsőrészt készít tizennyolc cipész három óra alatt, ha kilencnek hiányzik a bal keze, négyen pedig húszpercenként kimennek vécére. Már a zsebkendőit sem vasalta, nem hajtogatta össze a szennyesruhát, mert mindig ugyanabban a pizsamában ült a tévé előtt, és török sorozatokat nézett.

Rend Roland nem akart élni, de ugyanakkor azt is érezte, hogy ilyen nagyon még sohasem akart. Nem tudta, mit kezdjen ezzel. Az ő világát eddig a formális logika irányította. Vagy, vagy. Ha nem akar élni, akkor egy arra alkalmas, jól megélezett késsel fel kell vágnia az ereit. Esteleg egy kellő vastagságú kötéllel fel kell akasztania magát a csillárra, miután meggyőződött róla, hogy a lámpatest biztonságos, elbírja őt, és nem szakad ki a plafonból. Ennek lenne értelme az ő világlátása szerint. Na, de mit kezdjen azzal, hogy ugyanakkor habzsolni is szeretné az életet? Illetve Káosz Lillát. Viszont nem meri megmondani neki, hogy szereti.

A lány egy szürke délutánon bukkant fel Roland életében, és azután már semmi sem volt olyan, mint régen. Odakint vastag felhők terpeszkedtek az égen, egyhangúan esett az eső, ami biztonságérzettel töltötte el a fiatalembert. Egy ilyen helyzetben kétség sem fér hozzá, hogy napozókrémre nem lesz szükség, és könnyen ki lehet számítani az egységnyi idő alatt az ablak egységnyi területére hulló esőcseppek számát, ha a kiinduló feltételeket gondosan meghatározza az ember. Rend Roland éppen egy, a gubacstetvek szájszervéről készült kinagyított, színes felvételt nézegetett, amikor kétségbeesetten dörömbölni kezdett valaki az ajtaján.

– Segítség, segítség, jöjjenek gyorsan/lakásom ajtaja nem tudom, hol van! – sikoltotta vagy énekelte egy női hang.

Roland felkapta a fejét, és a hirtelen mozdulattól egy kicsit megszédült. Zakatolt a szíve, de uralkodott magán. Gondosan az asztalra helyezte a kezében tartott fotót, felállt, megigazította a nyakkendőjét, lepöckölt egy porszemet az öltönye hajtókájáról, és úgy érezte magát, mint egy oroszlánszelídítő, aki fél az oroszlánoktól. Kimért léptekkel a bejárathoz ment, és álldogált előtte egy darabig. Szorongott. Kint egy nő sikoltozik vagy énekel, veszettül dörömböl a nyílászárón, és az egésznek nincs semmi értelme. Biztosan tudta, hogy nem szabad kinyitnia. De kinyitotta. Ettől kezdve már nem volt semminek jelentősége, amiről Rend Roland korábban azt hitte, hogy van.

Kiderült, hogy Káosz Lilla, a Sellők és Cápák Táncművészeti Társulat alapító tagja, és vezető balerinája van odakint. A neve pedig nem is Káosz Lilla, hanem Gödönye Etelka. A dörömbölős jelenet pedig a „Vakon is hiszek benned” című táncdráma-musical egyvelegből van, és a legerősebb pillanata az előadásnak. Lilla a folyosón állt fehér bottal a kezében, a keble fel-le mozgott az erős lihegéstől, balettcipője csak úgy világított a sötétbarna linóleumon. Éppen próbált, és minél valósághűbben igyekezett hozni a világtalan karaktert.

Rend Roland az órájára nézett, és látta, hogy 17 óra 39 perc van. Legalább egy dologban biztos lehetett, pontosan tudta, mikor kuszálódott össze minden.

Ég

– Nos, üdvözlök mindenkit a mai Sötét aggodalmak kivédése órán – mondta Scolariel, és egyetlen vesébe hatoló pillantással felmérte, hiánytalanul megjelentek-e azok, akik felvették ezt a tantárgyat. – Folytassuk akkor megint gyakorlással!

– Folytassuk, folytassuk! – helyeseltek a diákok egyöntetűen.

– Rendben – bólintott Scolariel, és úgy tett, mintha nem vette volna észre, hogy a diákok közbeszóltak, már-már súrolva ezzel a nyílt lázadás jogi tényállását.

A mennyország tapasztalt kiképzője pontosan tudta, hogy elő szokott fordulni ilyesmi ezeken az órákon. A hallgatók a tanfolyamnak ebben a szakaszában mindig tartanak az óra gyakorlati feladataitól, mert mélyen felkavarják őket, és emiatt erős aggodalom szokott erőt venni rajtuk. Ezt próbálják kompenzálni idétlenkedéssel, megbontva ezzel a mennyek szent rendjét. Ezért Scolariel csak legyezett kettőt a szárnyával, jóságosan nézett, annak az angyalnak a tekintetével, aki tudja, mi megy végbe a hallgatókban, de azért azt is ki lehetett olvasni a szeméből, hogy: „többet elő ne forduljon!”

– Kkkhhmm…., nos… Igen. Tehát, folytassuk!

– Pontosan, itt hagytuk abba az előbb – helyeselt Somlói Gedeon, az osztály főbohóca, aki a legjobban aggódott amiatt, hogy az aggodalmaival kell foglalkoznia.

– Nagyszerű, Gedeon. Örülök, hogy itt van. Jöjjön is ki, maga fog táncolni!

– Táncolni? Itt valami tévedés lesz. Én nem tudok táncolni.

– Éppen ez az. Ha nem tud táncolni, akkor már aggódhat is – mondta az angyal, és élesebb megfigyelők esetleg észrevették volna azokat a vonásokat megjelenni egy másodpercre az arcán, melyek kárörvendő személyeket szoktak jellemezni.

– De kérem, ez komolytalan!

– Szó sincs róla. Ez olyan komoly, mint az, hogy most megáll itt a többiek előtt…, így… aztán lehajol… Csinálja, Gedeon! Magához beszélek… Igen, rendben. Tehát…, szépen lehajol, megfogja a leple alsó szélét, megemeli és elkezd táncolni.

– És mi van a zenével? Még ha tudnék is táncolni, akkor se menne zene nélkül – vigyorgott Somlói, azt remélve, hogy megtalálta a gyakorlat gyenge pontját, elmarad a tánc, és nem kell aggódnia tovább.

– Velem lehet beszélni. Megkérem a többieket, énekeljenek Gedeonnak! Valami igazi talpalávalót. Mondjuk a „Búgócsiga vagyok/ forgok, mint a nagyok” kezdetű dalt.

Most a többiek kezdtek el aggódni, mert senki nem ismerte ezt a nótát. Eddig kitűnően érezték magukat, mivel nem volt más dolguk, mint jól szórakozni Somlói nyűglődésén. Tudták, őket semmi baj nem érheti, mert nem ők állnak kint csupasz térdekkel, olyan közönség előtt, amelyből teljességgel hiányzik az együttérzésnek még a szikrája is.

– Ne aggódjanak! A szöveget és a kottát ott találják az asztalukon. Na, mindenki felkészült? Akkor gyerünk! Gedeon, maga sikkesen, a többiek hangosan! Három, négy, és tessék!

A vegyeskar nehezen kezdett, de aztán egyre jobban belejött. Az énekesek kieresztették a hangjukat, az arcuk kipirult, a szemük csillogott. Gedeon is nehezen kezdett, aztán ugyanolyan nehézkesen folytatta. Egy darabig. Aztán ráérzett a dolog ízére. Lépett jobbra, lépett balra, szökkent előre, szökkent hátra. Pörgött-forgott, aztán forgott-pörgött. Ez már nem az a lomha, bizonytalan lötyögés volt, mint az elején, amikor még az aggodalom bénította a mozgását. Önfeledt volt, könnyű, szabad. Körülvette a fény, testét szorosan ölelték a kórus tagjainak szeretetteljes pillantásai. A táncost és az énekeseket is boldogság járta át.

– Köszönöm, elég! – emelte fel a kezét Scolariel. – Ki érez most aggodalmat?

Síri csend volt.

– Kérdezhetek valamit? – emelte fel a kezét Somlói.

–Tessék.

– Az ének és a tánc mindig ilyen jól működik?

– Miért? Csak nem aggódik, Gedeon?