Ugrás a tartalomra

Jelige: R.P. – Föld és ég: Erőszak

Anya – Ne nyúlkálj a szádba, Dorka!

Dorka (négyéves) – Csak azt vizsgálom, hogy mennyire csúszós a nyelvem.

 

Föld

 

Sámson Bendegúz a csípős nyelvéről volt híres. Meg két hatalmas tenyeréről, melyeket gyakran használt, tekintet nélkül arra, hogy azokkal építeni vagy rombolni kellett.

Sámson Bendegúz ezeknek a hatékony fegyvereknek a birtokában nagyon erősnek érezte magát. Nem is félt senkitől, tőle viszont mindenki. Elsősorban a felesége, aztán a gyerekei, a szomszédok, és így tovább. Szeretett sok emberrel találkozni, és mivel mindenkinek, mindig a szemébe nézett, ahogyan azt az egyenes emberek szokták, gyakran volt alkalma ezekből a tekintetekből rettegést kiolvasni. Ez volt a kedvenc olvasmánya. Nem is vett könyveket a kezébe, mert mindig tele volt valami mással. Egy kalapáccsal, egy fúrógéppel, netán egy akadékoskodó kollégájának a nyakával, meg ilyenek.

Csípős nyelvét is virtuóz módon tudta használni. Bár talán nem is a csípős a legjobb szó ebben az esetben, inkább a goromba, trágár, kíméletlen, bántó, barbár, bunkó. A hangerejére is büszke volt. Ordibálni szeretett a legjobban. Ilyenkor tudta a leginkább csillogtatni azokat a képességeit, melyek részint vele születtek, részint pedig lankadatlan szorgalommal fejlesztett ki. Nem hitte, hogy létezhet felemelőbb pillanat, mint az, amikor durván óbégat, válogatott káromkodásokat használva, megcsillogtatva jártasságát, mind az erős népi kifejezések, mint pedig a városi alvilág szókészletének területén. Amikor artikulátlanul ordított, felszabadultnak érezte magát. Ha közben kénytelen volt bevinni egy-két jobb- és balegyenest is az előtte nyüszítő senkinek, azt sem bánta. Élvezte azt a pillanatot, amikor azt üvöltötte közvetlen közelről a másik képébe, hogy „te ripők.” Ilyenkor az ellenfele rendszerint összezavarodott, mert nem tudta hová tenni ezt az ide nem illő szót. Már persze csak akkor, ha ennél a résznél még eszméleténél volt. Amikor közölte áldozatával, hogy jegyezze meg jól, amit most átélt, mert ugyanez fog történni a hozzátartozóival is hamarosan, na, akkor egyenesen a mennyekben érezte magát. Lehet, hogy tudat alatt tisztában volt vele, ő sohasem fog a mennyországba kerülni, ezért volt szüksége erre az érzésre még itt a földi harctéren.

A legjobban mégis azt imádta, amikor az áldozata könyörgött. Egy rimánkodó, sírógörcsben fetrengő férfi vagy nő vagy gyerek vagy állat bearanyozta a napját. Ilyenkor érezte, hogy nem volt hiábavaló az a sok erőfeszítés, melyet azért tett, hogy elsajátítsa a vandál viselkedés alapjait, aztán saját tehetségét használva továbbfejlessze.

Igen sikeres, áldozatokban gazdag éveket tudhatott maga mögött, amikor elcsúszott egy egyszerű dolgon. Ha lehet dolognak mondani annak a kilencvenhárom éves néninek a vérét, amelyet ő ontott ki. A sok hemoglobin, vörös- és fehérvérsejt piros sziromként terült szét a padlón, Sámson Bendegúz belelépett, megcsúszott, és a nyakát törte.

 

Ég

 

– Neve? – kérdezte a mennyország ügyfélszolgálatos angyala.

 – Mit térdekli az magát?

– Igaza van, egyáltalán nem érdekel, de itt ez a rend. Ha be akar jutni az intézménybe, akkor át kell esnie ezen az adategyezetetésen. Tehát, neve? – kérdezte az angyal, és a hatodik érzéke megsúgta neki, hogy ez a kuncsaft nemcsak egy átlagosan nehézfiú, hanem nagyon.

– Na, elmegy maga a drága, jó édesanyja kkkhhmmaaarrggbboo…! Na, mi ez? Majd jól bbooooolllluuffffgggg…! – kapott a torkához kivörösödött fejjel az ügyfél, és nem értett semmit.

– Szóval, javaslom, jól gondolja meg, mit akar mondani. Látom, a maga nyelvén egymást tiporják a borsos kifejezések, hogy napvilágra kerülhessenek, de ez itt sajnos nem megy.

– És, ha betörném azt az agyonkozmetikázott arcát? Na, ahhoz mit szólna?

– Azon valóban elcsodálkoznék.

– Akkor figyeljen! Meglepetéééés! – üvöltötte öblös hangon a nagydarab ember, felemelte a jobb öklét, hogy lesújtson vele, de az fennakadt a levegőben. Groteszk pózba merevedett, mint aki csak a hónalját szellőzteti, ahogyan általában, ha irodai ügyeket intéz.

– Kérem, ne pocsékoljuk egymás idejét! Maga megmondja a nevét, és akkor továbbléphetünk. Jó lesz így?

– Majd megmondom én, hogy hova lépjen! Maga… maga… kkkkuuuubbbbbeeerr… – öklendezett a kérdezett, és úgy érezte, megfullad. Ilyen még soha nem történt vele. Egyszerűen nem volt képes kimondani azokat a szavakat, melyeket a legjobban szeretett, és amelyek a leginkább jellemezték őt egész életében. Ráadásul itt volt még ez a röhejes pozitúra is, mintha jelentkezni akarna, akár egy stréber, aki felelni szeretne a tanár kérdésére.

– Jó. Csinálhatjuk másképpen is – bólintott az ügyfélszolgálatos, és szomorúan nézett a levegőben pörögve szállongó nagycsomó tolla után. Lemondóan gondolt rá, hogy a jövő héten új szárnyakat kell igényelnie a raktárból. Pedig mennyire szerette ezt a kettőt!

– Nahát, maga lesz az utolsó, aki meg fogja nekem mondani, hogy mit csinálhatok, és mit nem!

– Szó sincs arról, hogy maga itt bármit is csinálhatna. Nem vette észre, hogy még a kezét sem tudja mozdítani? Szépen álldogáljon, maradjon csendben, és várja meg, amíg kikeresem a nevét a könyvből!

– Kkkbbbaannttt…

– Pontosan, ahogy mondja. Na, látja, már meg is van. Sámson Bendegúz. Ez maga, igaz? Ne válaszoljon, csak bólintson!

Sámson Bendegúz, a kerületi szkanderbajnokságok örökös győztese, aki egyszer könnyedén elhúzott két kilométerre egy heréihez láncolt vonatot, és megnyerte a megyei fejtérfogat versenyt, tehetetlenül nézett. Most lassan előrebillentette busa fejét. Teljesen ismertelen volt számára ez a beleegyező mozdulat, nem is csinálta szívesen.

– Kitűnő, Bendegúz. Látja, megy ez!

Ennél a résznél tűnt fel az ajtóban egy termetes alak. Szarva, patája és bojtos farka volt. Ezek a jegyek akár egy szarvasmarhára is illettek volna, de ennek a szerzetnek vasvilla volt a kezében, és olyan szúrós volt a tekintete, mintha a szemében is vasvilla lett volna.

– Sámson Bendegúz! Maga hogy kerül ide?  Azt a jó … – hörögte a vasvillás, és a pontozott részre egy vaskos káromkodást helyezett el. – Na, jöjjön csak! – ragadta meg a grabancát a zavarodott embernek, aki egész életében összesen nem volt ennyi zaklatásnak kitéve, mint ebben a néhány percben. Fel volt háborodva. Vele szemben ilyen hangot még soha senki nem mert megütni, mert ő ütötte volna meg a meggondolatlant, de nagyon. Arról nem is beszélve, hogy rángatni is csak ő szokott másokat, nem pedig fordítva.

De még csak most jött a csúcsjelenet. – Egyébként is milyen név az, hogy Bendegúz? Marhaság. Ezentúl rühes görény lesz a neved, csupa kisbetűvel. Megértettük?

Azzal durván fejbe verte az új névre keresztelt ex bajnokot a vasvilla nyelével, élvezettel rugdalni kezdte, és kilökdöste az ügyfélszolgálatról.

Az ajtóból még visszafordult.

– Bocsánat a keveredésért, de ez a csúszómászó a mi kliensünk. Nálunk majd megkapja, amit megérdemel.

A vasvillás egy gyakorlott mozdulattal letaszította emberét a felhőkről a mélybe, aztán ő maga is eltűnt, mintha soha nem is létezett volna.

Az angyal feldúltan állt a pult mögött, és már a nyelve hegyén volt, egy olyan kifejezés, amelyet a helyzethez illőnek érzett. Remélte, hogy a mennyei szótárakban léteznek azok a szavak, amelyeket kigondolt. De aztán elszállt a pillanat.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.