Jelige: R.P. – Föld és ég: Nő és férfi

Dorka (4 éves) – Anya, szerintem a lányok lelke iszapfehér.

Föld I.

Négyen voltak. Ők voltak a Jolánok. Úgymint Jolán, Joli, Jolánka és végül Gertrúd. Persze Gertrúd nem volt Jolán szorosan véve, de tágabb értelemben igen. Azt, hogy a többiek bevették maguk közé, kitűnő rábeszélőképességének köszönhette, és annak, hogy a rábeszélés közben közel állt az érintettekhez, csavargatta a kabátgombjaikat, és olyan metsző volt a tekintete, mint két metszőolló.

A Jolánok, valójában nem a nevük miatt képeztek olyan szoros egységet, hanem azért, mert csomó volt a lelkükön. Jolánkáé úgy nézett ki, mint egy hatalmas, színes masni egy kislány hajában. Jolié egy edzőcipő hanyagul megkötött fűzőjére hasonlított, Joláné pedig olyan volt, mint egy főzéshez használatos konzervatív kötény előírásszerűen hurkolt csomója. Gertrúd lelke viszont hajókötélből volt, mint az idegei.

A Jolánok igazi barátnők voltak. Odafigyeltek egymásra, jobban, mint saját magukra. Meghallgatták egymást, és mindig egy emberként álltak az éppen bajokkal küszködő társuk mellé. Gertrúd nemcsak ezt tette. Többnyire rögtön az élre állt, és elhivatott vezetőként azon a módon segítette a kibontakozást, ahogyan ő látta jónak. Ez néha bevált, néha nem.

Hála a lelki csomónak, a Jolánok gyakran szenvedtek. Ráadásul olyan dolgok miatt, amelyek mások szerint, vagy nem léteztek, vagy, ha igen, akkor semmi rettenetes nem volt bennük. Persze ezek a mások rendszerint férfiak voltak. A Jolánok meg voltak győződve róla, hogy a szenvedés nemesíti a lelket, különösen a csomózottat. Gyakori tapasztalatuk volt, hogy egy-egy szenvedés után az egész világ valahogy csillogóbb, bársonyosabb lett, még a szaga is megváltozott. A hányattatások közben persze teljesen máshogy látták. Akkor minden rossz volt, és úgy érezték, ez örökké fog tartani, legfeljebb még sokkal rosszabb lesz.

Legtöbbször attól szenvedtek, hogy Jolánnak születtek. Ugyanis azt hitték, hogy ők kizárólag Jolánok, nem vették észre, hogy elsősorban emberek. Ha borúsnak látták az életet, az többnyire azért volt, mert megfeledkeztek erről az egyszerű alapigazságról. A gyötrelmek idején sem karriert építő nőnek, sem anyának, sem pedig egy férfi társának lenni nem volt jó.

A sok kínlódás azonban egyvalamire megtanította őket: kitűnően tudtak küzdeni. Kiálltak magukért, másokért, az esőerdőkért, a gazdátlan kiskutyákért, és az egyenlő fizetésekért. Annyira belejöttek a harcba, hogy a kardcsörtetés közben már nem volt idejük együtt érezni magukkal, másokkal, az esőerdőkkel és a gazdátlan kiskutyákkal. Aki állandó háborúban áll, annak sok mindent kell összeegyeztetnie, ráadásul olyan dolgokat, melyeket lehetetlen. A harctérre nem viheti magával a gyereket, mert ott csak rosszat tanul, így az óvodába/iskolába kell beadni megőrzésre, ahol vagy jót tanul vagy nem. Ahol a golyók fütyülnek, ott nem lehet romantikázni, ráadásul pont az ellenséggel kéne, ami teljesen kizárt.

Bonyolult dolog Jolánnak lenni, ezt jól tudták a Jolánok, és azt is tudták, hogy mindez a csomózott lelkük miatt van. Azt viszont nem tudták – csak érezték –, hogy a megoldásnak is valahol ott kell lennie, ahol a probléma van. De amíg rájönnek majd, hogy ők csak úgy lehetnek igaz emberek, hogy egyben a lehető legjobb Jolánok is, még rengeteget kell harcolniuk, szenvedniük, szenvedést okozniuk és nélkülözniük.

Élt a Jolánoktól nem messze, egy másik négyes is. Ők voltak a Bélák. Nekik is csomó volt a lelkükön. De erről majd egy másik alkalommal.

Dorka (négyéves) – Anya, bácsik is lehetnek doktornénik?

Föld II.

Négyen voltak. Ők voltak a Bélák. Úgymint Béla, Bélus, Béci és végül Gothárd. Persze Gothárd nem volt Béla szorosan véve, de tágabb értelemben igen. Erős egyéniség lévén, könnyedén elhitette a Bélákkal, hogy ő már sokkal előbb volt Béla, mint a többiek, ezért némi vezetői szerepre is igényt tartott a kis csapaton belül.

A négyesfogat tagjainak közös tulajdonsága volt, hogy csomó volt a lelkükön. Béláé olyan volt, mint egy mócsing a sertéspörköltben, Bélusé egy túlerőltetésből származó izomgörcsre hasonlított, Bécié pedig egy lábtörlőre dobott, összegubancolódott kutyapóráz formáját vette fel. Gothárd csomója vasból volt, és láncként tekerte körül tulajdonosát, jó szorosan.

A Bélák a nap huszonnégy órájának nagy részében úgy vélték, Bélának lenni jó dolog. Csak, amikor jobban belegondoltak, akkor jöttek rá, hogy pont ellenkezőleg van. Ezért, ha tehették, nem is gondoltak bele jobban. Azt azért sikerült elhitetniük magukkal, hogy a Bélaság valamivel kedvezőbb, mint a Jolánság. Ezt a hitüket aztán lankadatlanul táplálták, mindent megtettek, hogy ne kelljen csalódniuk. Béla például, ha alkalma adódott rá, verte a feleségét. Bélus állandóan győzni akart a kardió edzésen Margit ellen, és fel tudott emelni egy olyan nehéz súlyzót, amilyet egy nő sem az edzőteremben. Béci erőt merített abból, hogy észrevétlen tudott maradni, és büszke volt rá, hogyha akarná, még a Nemzeti Bank trezorját is ki tudná rámolni, ennek a képességének köszönhetően. De nem akarta, és ez újabb erőt kölcsönzött neki ahhoz, hogy felsőbbrendűnek érezze magát, mint a nők, akik nem láthatatlanok, ezért nem tudnak végigmenni egy folyosón anélkül, hogy minden ivarérett korú férfi szeme ne az ő idomaikra szegeződne. Gothárd olyan magától értetődőnek vette, hogy ő a teremtés koronája, mint azt, hogy a fű zöld, a hímeknek több kromoszómájuk van, mint a nőstényeknek, és ez az oka annak, hogy ugyanazért a munkáért több fizetés jár egy férfinek, mint egy nőnek.

A Béláknak fájt, hogy előbb halnak meg, mint a Jolánok. Nem érezték igazságosnak, hogy az évezredek során mindig nekik kellett háborúba menniük, ahol hullottak, mint a legyek, és a hadifogság sem volt soha az a wellness hétvége, mint ahogyan azt a közhiedelem vélte. Kirekesztőnek tartották, hogy a villamoson nekik kell átadniuk a helyüket az ellenkező nem képviselőinek, ezért legtöbbször nem is adták át. Az egyenlő esélyek elleni támadásnak fogták fel, hogy összehasonlíthatatlanul több női lábszépségversenyt rendeztek, mint férfit, és azt is, hogy az öltönyök divatja már évszázadok óta tartotta magát, ráadásul egy öltönyről soha, senkinek nem jutott volna eszébe a divat. Azt nem tudták eldönteni, hogy örüljenek-e annak, vagy inkább ne, hogy kizárólag a Jolánok szülhetnek, de mivel apának lenni sem volt tréfadolog, inkább arra az álláspontra helyezkedtek, hogy ezt a kérdést egyelőre nem bolygatják.

A Bélák néha elmentek sörözni, hogy egy kicsit kocsikról, fociról és a nőkről beszélgessenek. Ilyenkor boldogok voltak, és nem cseréltek volna senkivel. De aztán hazamentek, lefeküdtek, és reggel kezdődött minden elölről.

Ég

– De aztán hazamentek, lefeküdtek, és reggel kezdődött minden elölről.

Scolariel befejezte a felolvasást. Szertartásosan becsukta a vastag könyvet, felemelte a tekintetét, és végigjártatta a tanulókon. Mindenki döbbenten ült, olyan csend volt, amilyen csak az özönvizek után szokott lenni. Senki sem vett levegőt, és nemcsak azért, mert a mennyországban erre már nincs szükség, hanem azért is, mert a hallgatóság katarzist élt át. Nagyon határozott megvilágosodás élménye volt szinte mindenkinek. Ezt az arcokról is le lehetett olvasni, de sokkal világosabb is lett a teremben.

Az előadó zsúfolásig tömve volt. Ezen az órán így szokott lenni. A téma mindenkit érintett, vagy így, vagy úgy.

Senki sem akart mozdulni, senki sem akart megszólalni.

Ekkor Scolariel lassan felállt. Megkerülte a hatalmas íróasztalt, előrejött a katedra széléig, hogy mindenki jól láthassa. Lehajolt, megfogta leple alsó szélét, és egy határozott mozdulattal a feje fölé emelte.

Senki sem tudott mozdulni, senki sem tudott megszólalni.

– Maga lát valamit, dr. Batkay? – hajolt szomszédjához Jolán.

– Kkhhmmm… Hát… hogy úgy mondjam… izé… Nem.

– Nem?

– Pontosabban nem azt látom, amit ilyenkor az ember várna. Semmi test, meg ilyesmi.

– De a színeket, a fényt, azt látja?

– Azt igen. Fényes és színes. Nagyon. Ilyet eddig még nem is láttam, pedig itt fény meg szín aztán van dögivel. …kkkhhmm... már, ha szabad így kifejeznem magam.

– És maga szerint mi az a nagy fény ott, ahol a testrészeknek kéne lenniük? – kérdezte Jolán, de már ő is tudta a választ.

– Szerintem az a lelke – mondta dr. Batkay, és úgy érezte, soha ilyen biztos nem volt még semmiben.

– Igen, szerintem is – bólintott Jolán, és feltette az utolsó kérdést. – Csomót lát rajta?

– Nem, nincs rajta csomó.

Jolán nagyot sóhajtott. Elhatározta, hogyha innen hazamegy, rögtön a tükör elé áll, és megnézi, mi van az ő leple alatt.

Csak azt nem értette, hogy ez eddig miért nem jutott eszébe.