Jelige: R.P. – Föld és ég: Örök álom

Anya – Dorka, aludni kell már.

Dorka (négyéves) – Én alszom, a talpacskáim beszélgetnek.

Föld

Joli mostanában nem aludt jól. Valójában alig aludt. Esténként nehezen hozta meg a döntést, hogy ágyba feküdjön, de ha mégis, abban nem volt köszönet. Csak forgolódott. Úgy emlékezett, régebben az ágyak nem voltak ilyen kényelmetlenek. A párnák nem hasonlítottak bazalt sziklákhoz, és a takarók sem akartak annak idején vérszomjasan köré tekeredni, hogy megfojtsák.

Ezért legtöbbször csak bóbiskolt a kedvenc foteljében, hogy az álom ne tudja eldönteni, alszik-e vagy csak tévét néz. Félt ugyanis az álmaitól. Régebben ezek szépek, izgalmasak és informatívak voltak. Többnyire a gubacstetvek szájszervéről szóltak, néha a táplálkozási szokásaikról, de arról soha, hogy milyen hatékonyan lehet őket irtani Actra 25 WG permetezőszerrel. Viszont manapság az éjszakái dugig voltak iszonyattal, borzongással, ráadásul reggel sem felejtette el őket, szinte beleégtek az agyába.

Azt is tudta, mikor kezdődött az egész. Néhány hónapja arról álmodott, hogy nem emlékszik saját magára, de szerencsére hamar eszébe jutott. A következő álmában egyszerre volt egy koraszülött gubacstetű szájszerve, és a róla írt sikeres dolgozatának második fejezete. Az egyik pillanatban egy lucfenyő nedvdús levelét szívta, aztán briliánsan értekezett ennek tudományos hátteréről. Aztán megint szájszerv lett, aztán megint értekezés a szájszervekről. Forgott vele a világ. Szédült, hányingere volt, aztán hányt is egy jót, de így sem lett sokkal elviselhetőbb.

Rémes volt az az álma is, melyben egy tasak gyorsfagyasztott nudli volt, azután egy kacsa, aki felfalta a nudlit. Úgy nyelte, mintha nokedli lett volna. De ugyanakkor ő volt özvegy Lápházy Kristófné is, aki éhen maradt, mert egy kacsa megette az ebédjét.

Következő éjjel, maratoni futóként, egy szőrös démon elől szaladt, aki meg egy elektromos fűnyíró elől menekült. A fűnyírót a tegnapi kacsa tolta, akit özvegy Lápházy Kristófné kergetett, kezében egy bézbólütővel, azt kiabálva, hogy „ha elkaplak, megeszlek, esküszöm a gubacstetvek szájszervére.” Aztán, ahogy lenni szokott, megint jött a kavarodás, elvesztette saját magát, és az álma szereplőivé változott. Egyszerre bújt mindegyikük bőrébe, és bújt ki belőlük, csak a saját igazi bőrét nem találta.

Manapság minden álma ugyanarról szólt. Ő volt a saját talpa. Sajnos csak a bal, de, hogy ne legyen olyan szörnyen magányos, önmagával beszélgetett. Megpróbálta meggyőzni magát, hogy fogjanak össze, és zavarják el a jobblábat. Aztán számoljanak le a karokkal, majd a hassal, a derékkal, és így tovább, lépésről-lépésre az egész testtel. Csak így lehetnek igazán önmaguk, érvelt. Tetszetős terv volt, de nem tudta, hogy belemenjen-e. Félt, hogy a végén ő is áldozatul esik a saját mészárlásának, ezért húzta az időt, újabb és újabb megbeszéléseket javasolt.

Joli minden reggel sajgó talppal ébredt. Nem tudta, mit tegyen. Aztán eszébe jutott, hogy írhatna egy dolgozatot a horgasfejű galandférgekről. Izgalmas téma lenne. Főleg azért, mert nincs lábuk. De ami még ennél is fontosabb, talpuk sincs. 

Ég

– Tegye fel a kezét, aki az örök álomra szavaz! – mondta Scolariel unottan, és majdnem szívinfarktust kapott, mert egy hallgató, a leghátsó sorban feltette.

Ilyen még sohasem fordult elő. Akik a tanfolyamon idáig eljutottak, az alapfogalmakkal már tisztában voltak. Tudták, hogy az égi fény örökké világít, de a déli órákban azért nem tanácsos fedetlenül hagyni még apró bőrfelületeket sem. Tudták, mit jelent az öröklét fogalma, csak még kevés tapasztalatuk volt róla. Tisztában voltak vele, hogy a mennyország az öröm, a derű, a szeretet otthona, és emiatt kell rendszeresen karénekre járni, ott hosszú órákon át hallelujákat énekelni, hogy ezt a végtelen békét megköszönjék az Igazgatónak. Minden hallgató könyv nélkül fújta, hogy a mennyország fent van, a pokol pedig lent, és jól van ez így. Azt is megtanulták, hála az oktatás magas színvonalának, hogy itt az égi mezőkön már nem kell szenvedni, kivéve a kötelező hárfakoncerteket, a hófehér egyenleplek egyhangúságának nyomasztó érzését, és a végeérhetetlen mannaföldek kiábrándító látványát. Aki mégis nosztalgiát érzett a földi siralomvölgy gyötrelmei után, kiválthatta a reinkarnációs utalványát, és mehetett vissza kínlódni egy új életbe.

Ezen a szinten az már minden hallgató számára nyilvánvaló volt, hogy a mennyország legjellemzőbb tulajdonsága az, hogy itt mindig történik valami. Mozgalmas hely, olyan, mint egy könnyűzenei fesztivál, egy termelői piac, és egy focimeccs jól sikerült keveréke. Tehát a halál, az nem egy fekete lyuk, ami beszippantja az embert, és nem ereszti, hanem sokkal inkább egy eseménydús hely, jóval változatosabb, mint maga a földi élet. Hiszen az életben az emberek csaknem az idejük felét átalusszák. Improduktívan fekszenek az ágyban, kimaradnak rengeteg mókából, közben az idő egyre csak szalad. Vérfagyasztó ellentmondás: a Földön szinte az időből van a legkevesebb, az emberek mégis alvásra pazarolják.

– Álljon fel kérem! Igen… igen… maga… ott, aki feltette a kezét. Biztos, hogy megértette, mit kérdeztem? – tért vissza a rutinos oktató szerepébe Scolariel, és már nem legyezte magát a szárnyával, pedig az előbb nagyon kimelegedett.

– Igen. Tökéletesen értem a kérdést. Én az örök álomra szavazok – nézett konokul a megszólított.

– Miért?

– Elfáradtam. Végigjártam az életem, kiábrándító volt. Az utóbbi időben felkerestem a mennyeknek még a legeldugottabb helyeit is, ugyanaz. Üres a lelkem, sajog a lábam. Elfogyott az erőm. Fel akarom dobni a talpam! De most már örökre.

– Kicsoda maga?

– Na, látja? Erről beszélek. Hiába minden erőfeszítés. Maga sem ismer engem – mondta fejét lehajtva az ember, akit az utóbbi időben már nagyon sokan ismertek, de neki ez nem volt elég, ezért meg akart halni. – Kérem, intézze el nekem ezt a halál dolgot! Ne teketóriázzunk annyit!

– Nos….. – bólintott nagyon-nagyon lassan a mennyek legképzettebb oktatója. Szeretett volna még lassabban bólintani, de azt már nem tehette volna anélkül, hogy ne nézzen ki röhejesen. – Nos… – folytatta időnyerés céljából. – Rendben.

– Köszönöm.

– Jöjjön ki a katedrához! Így… nagyszerű. Még meggondolhatja magát.

– Nem fogom.

– Értem. Tehát… illetve nos… Felkészült? Jó…, akkor lépjen előre!

Az ember, aki mindjárt bele fog halni abba, hogy nem ismerik annyian, mint amennyit ő szeretett volna, rálépett az éjfekete foltra, mely hirtelen megjelent előtte.

Ezután csak egy halk pukkanást lehetett hallani. Az ember egy pillanattal ezelőtt még volt, aztán már nem. Kitörlődött a létezés minden formájából. Örökre.

De legalább már nem sajgott a talpa, és soha többé nem is fog.

– Jól jegyezzék meg, amit most láttak! Megszűnt lenni egy élet. Ennél drámaibb dolog nem létezik. Ez az ember arra használta a szabadságát, hogy megszabaduljon az élettől, de csak a lehetőséget vette el magától, hogy rájöjjön, kicsoda ő valójában. Tévedésben élt. Azt hitte, csak akkor lehet értékes, ha minél többen értékesnek tartják. Most pedig örökre elszállt az esélye, hogy erre rájöjjön. De elvette a lehetőséget tőlünk is, hogy őt jobban megismerjük. Viszont adott is nekünk egy felbecsülhetetlen ajándékot, ennek a drámának a tanulságát. Gondolkozzanak ezen! – fejezte be Scolariel a fejtegetést, amit csak azért bonyolított meg ennyire, mert nem akarta, hogy a hallgatók észrevegyék, mennyire meghatódott. – Holnap találkozunk.