Jelige: Csak – Divatkirály

Reggel korán ébresztett a vekker.

Álmosan, de mégis némi elégedettséggel néztem Breitling karórámra, amely halkan, de kitartón jelzett. Hat órát mutatott, és mikor vettem, kétmillió forintomba fájt. Kimentem a fürdőszobába, végigsimítottam az államon, épp annyira voltam borostás, amennyire szerettem.

És persze nem csak én, a csajok is…

Langyos vízzel megmostam az arcom, majd az elektromos fogkefémmel a fogaimat, aztán – mint minden nap – fogselyemmel egyenként akkurátusan kitisztítottam a fogaim közötti réseket. Mikor végeztem, Gucci Guilty parfümömmel jócskán meglocsoltam magam. Nem sajnáltam sehonnan sem, egy cseppnyit még a herezacskóm alsó feléhez is dörzsöltem mutatóujjammal. A 20 ml-es üvegcsét 43 ezerért vettem. Olcsó vásár.

Egy darabig néztem magam a fél falat betöltő tükörben, elbűvölt sármos tekintetem, a belőlem áradó férfiasság tesztoszteron párát vont körém. Hanyag mozdulattal végigsimítottam kockás hasamon, majd egy picit megugráltattam a bicepszeimet, kétszer leguggoltam és közben figyeltem a combomon feszülő izmokat. Aztán bekentem magam La Clarée hidratáló testkrémmel és Ambre Solaire No Trace Bronzeur Spray-jel, a kettőt együtt nemrég vettem a DM-ben 18 rugóért.  Minden hajnalban, minden nap ez volt a fénypont. Testem barnás csillogása jó érzéssel töltött el. A szokásos enyhe merevedésemet most figyelmen kívül hagytam, sietnem kellett.

A 360 ezer forintos Ikea ruhásszekrényemhez léptem, kikaptam egy Dolce Gabbana alsó gatyát, ha jól emlékszem talán 19 ropi volt, gyorsan magamra rángattam, koptatott Diesel farmert húztam fölé, 49 990-ért vettem akciósan a közeli plázában, s egy almazöld Tommy Hillfiger ingpólót, ami 29-et kóstált ugyanott. Betűrtem a pólót, ahogy az mostanában szokás, majd egy darabig tétováztam. Nehéz volt a hetven zakó közül kiválasztani a megfelelőt. Végül egy laza, bézs Armaniban állapodtam meg, amellyel még Párizsban leptem meg magam potom 1500 eurórért. Egy 9900 forintos Lorpen márkájú titokzoknit és egy szolidan elegáns Bugatti bőr félcipőt húztam fel. 198 ezer volt három éve. Még egyszer megnéztem magam tetőtől-talpig a tükörben. Tetszett, amit láttam.

Én, én, én… És megint csak én.

Rohannom kellett. Kettesével vettem a lépcsőfokokat, sietősen köszöntem a portásnak, majd az alagsori garázsban álló vörös cabrio Alfa Romeo Spideremhez caplattam, szeretetteljes pillantással néztem végig rajta, majd férfiasan felbúgattam a motort és kerékcsikorgatós fordulóval kirobbantam a forgalomba. Erő volt benne, erő volt bennem.

S állt megint a „nagymutató”.

Késtem. Nyolc óra tíz perckor gördültem be a munkahelyem parkolójába. Hiába döntöttem meg szinte a száz méter világrekordját, a főnököm morcosan várt az ajtóban.

– Hé, divatkirály, megint késtél – szólt rám gorombán.

Elnézést kértem halkan, majd az íróasztalomhoz osontam, a velem egy légtérben dolgozó tucatnyi kolléga sandán somolyogva nézte, ahogy fejemet lehajtva elhaladok az asztaluk előtt. A számítógépem előtt kis tábla hirdette a kívülállóknak kis posztomat: marketingasszisztens. Rezignáltan leültem. Az asztalon egy számla figyelt. A bankomtól jött. Már csak huszonhét évig tartozom, és a lakás-, a gépkocsi- és a szabadfelhasználású hiteleim törlesztő részletei nem is olyan magasak.

A hülyének is megéri… hát még nekem.