Boszorkánymalom

Sohaország 

Honnan tudhatnám, mi az, hogy soha?
A tetszhalott szabadulóművészeket vízbe dobják,
a lelakatolt üvegládák falai mögött
csontjaik rejtett puskacsövek,
izmaik alatt lapuló vaskötelek.
Rutinmeghajtású testük a felszínhez ér,
de a célban túlcsordul bennük a félelem,
pedig a gyásznak még ideje sincs,
sem itt, sem máshol.
Hova helyezhetném át magam a mából?

Ne felelj, nem akarom tudni, mi az, hogy soha,
kézírásod kiolvasni rég nem célom,
s te, aki a leveleket is karsztvízzel írod,
mint csámpás vízköpőt, a sziklafalba zársz,
bent üstökösök, félrecsapott pillahomály,
egy bűvésztrükk elengedhetetlen kellékei,
végre nem valakihez, csak a homorú térhez
tartozom.

Elvétem a kínos hallgatózás irányát,
túlzásba vitt, rám tapadt simogatások,
izzadt tenyerek áramlatai
kavarognak,
szállóigék, névszóiszony,
nem hagyják, hogy sellő legyek,
nem lehet nálam szigony,
ki léphetne fel a szavakba rendeződött gondolatok ellen,

ha a kérdések horgonyai belénk akadnak,
a kikötőben egymásba hordják a pocsolyatolvajok
a folyó- és állóvizeket,
a Dunában minden sziget szemed fehérjétől ruganyos,
a Fekete-tenger partján keresem apám ősz hajszálait,
ezt hívják a siklók verítékkel szennyezett aljnövényzetnek,
miközben kazettaszalagra csavarom a rosszul artikulált hangokat:
Sohaország jelentés nélküli kivételeit
néhanapján majd visszapörgetem.

Palackposta

Behúzódtál ma éjszakára a Margit híd alá.
Hajléktalan végtagjaiddal az ég kilincseit megolajozod.
Zsebeidet kiüríted, kulcscsomódat a Dunába hajítod, hogy 
messzire kiálthasd magadtól lelkiismeretedet.

Egyre inkább az a vágy fenyeget, hogy
bárcsak valaki legalább a gondolataiba zárna,
ám a parti homokból más nem épülhet 
kezeid között, csak a bizonytalanság biztonsága.

Végigsuhansz a szétázott csikkek és papírgalacsinok között,
az autólámpák bokáig érő villanásaiba belegázolsz.
Cseppfolyóssá szakadt nadrágszáradon őrizgeted 
a bűnhődés értelmezési lehetőségeit.
Keresel valakit, aki emlékeiben hordozza az elkövetőt.

Boszorkánymalom

A boszorkánymalomban hárman álltak.
Dacos tekintettel lisztet őröltek 
bőrük sápadtzöld köpönyegére,
összefogtak a birodalom ember alkotta fogásai ellen.
Nem kenyerem, nem kenyerem az üldözés,
a hajam a malomlapátba akadt,
egy vagyok közülük, a negyedik egy:
a láthatatlan mesei elem.

Szertefoszlik a varázserő ebben az évben,
ne adjatok enni, minden ige kifordul a számból,
csak a gondolatok szélsebességre kapcsolva
követeljék seprűmet a magasba,
változtassák meg szemem kapaszkodó pontjait,
a térkép maradjon relikvia fulladásom idején,
egy papírdarab, amelyen arcom jobb oldala nyugszik,
míg másik felem a Fekete-tenger mélyén megöregszik.

Hangok az orgonából, a hegedűből, a fuvolából:
torkomszakadtáig keresem őket,
ott, ahol a hangszereket 
nem emberi érintéssel szólaltatják meg,
ahol sok a vitorla és elcsendesedik a körforgás.
Csak a sejtek zúgása és a morzsák emlékeztetnek, hogy 
lépteim egy útelágazás helyett
hálózatokhoz vezetnek,
és a pókok rajzása után
a szabadság helyett azt követelem, hogy
fonállal összetekert testemben
Isten a tányérjára vegyen.