A vers a nyelv temploma

Negyven éve, 1981. május 27-én hunyt el Pilinszky János, a huszadik század egyik legjelentősebb költője. A kettős évforduló apropóján zajló „Pilinszky100” sorozat keretében egész évben beszélgetések, videók mutatják be a költőt, kortárs alkotók szólalnak meg. Juhász Anna sorozatának első vendége Fűzfa Balázs volt 2021. január 28-án. Az alábbiakban az élő beszélgetés szerkesztett változatát közöljük.

J. A.: Gondoltam, két idézettel szólítanálak meg téged. Az egyik személyes kötődésemet fémjelzi: édesapám és Pilinszky nagyon jó barátok voltak, és egy késői esszéjében Juhász Ferenc ezt írta: „Mert akaratlanul is egymás tükrei voltunk, még ha az Isten más-más oldalán állva is, és boldognak mondhatja magát az a történelmi század, amely olyan remekműveket izzott ki magából, mint a Harbach 1944, a Francia fogoly és az Apokrif.” A másik idézet Pilinszkytől származik: „Amiként kezdtem, végig az maradtam. Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom.”

F. B.: Két olyan személyiség szavait hallottuk itt, hogy botorság volna megkérdőjelezni bármelyikükét is. Édesapád mondatából a tükörmetaforához kapcsolódnék elsősorban. Azt hiszem, mi is azért szeretjük Pilinszkyt, azért tartjuk különlegesnek, mert a költészete olyasfajta tükröt tart elénk, amelyben jobban megismerhetjük önmagunkat. Ez eddig még akár közhely is lehetne, hiszen az irodalomelmélet egy gyakran említett gondolatáról van szó. Ez a tükör azonban valamilyen módon mélyebb, mint ahogyan megszoktuk. Itt nem egy síktükörről van szó, nem is görbe tükörről, hanem egy Bolyai János-féle „gömbtükröt” képzelek el, amelyből megismerhető az emberi teljesség, az individuum és az emberi közösségek teljességének a természete.

A második gondolatból pedig azt ragadnám meg, amely az önmagunkkal való azonosságról szól, arra figyelmeztet bennünket, hogy bármi történjék is velünk, a lelkünk, a személyiségünk, a gondolkodásunk magja a serdülőkor után lehetőleg ugyanaz tudjon maradni. Kerüljünk bármilyen körülmények közé is, bármennyire kiszipolyozzon bennünket a történelem, arra kell törekednünk, hogy összhangban maradjunk önmagunkkal – Pilinszky János költészete erre tanít meg bennünket. Sok mindent átvállalt tőlünk ő – a költők általában sok mindent átvállalnak, amikor tükröt tartanak verseikben elénk, és amikor az önmagunkkal való azonosságról beszélnek. Hangsúlyaikkal megjelölik számunkra a világmindenségben való létezés értelmét, és ezáltal a létezésünk is elnyeri a maga hangsúlyait. Pilinszkynél az idő és a csend kapja a fő hangsúlyt. Ma olyan felgyorsult világban élünk, amelynek az eseményeire lassan már nem is tudunk reflektálni, noha az embernek változatlanul igénye, hogy szembenézhessen a világ teljességével. Ebben a felgyorsult világban Pilinszky a lassuló idő szépségére vagy másképpen szólva az idő lelassításának a lehetőségére emlékeztet bennünket.

A másik hangsúlyos mozzanat nála a csend. Az irodalom és a költészet szavakat hoz létre, szavakkal beszél, a szót a legfontosabb eszközének tartja, de a legmagasabb rendű megértést mégiscsak a szavaknélküliségben, a csendben találja meg, és ez messzemenően igaz Pilinszky költészetére.

J. A.: A centenárium során minden vendégemet arra fogom kérni, jelöljön meg olyan gondolatokat, fogalmakat, idézeteket, amelyeket a legerősebben kapcsol Pilinszkyhez, s ezeket összegyűjtve év végére összeáll majd a Pilinszky-centenáriumi szószedet. Tőled máris feljegyeztem a „tükröt”, az „időt” és a „csendet”. Ismét egy idézettel folytatnám. Azt mondja, a költő: „Én a legaktívabb, legtevékenyebb emberi tevékenységnek a szemlélődést tartom.”

F. B.: Ahogyan bizonyos vallások eszméi is tanítják: a csend, a hallgatás, a meditáció a legmagasabb rendű tevékenység. Csak hát mi ehhez nem vagyunk hozzászokva, a huszonegyedik századi ember azt hiszi, hogy folyton szaladgálni és taposni kell, ki kell használni az időt, és minden lehetséges élményt meg kell kaparintani, meg kell élni. Ezzel szemben a szó művészei templomokat építenek. Tehát éppen a lassuló időre, a katedrálisokra való felkapaszkodás szépségeire figyelmeztetnek bennünket. Igazi súlya a termékeny semmittevésnek van azon a hosszú úton, amelyen az ember megpróbálja megtalálni saját élete és az emberi létezés értelmét. Ide valószínűleg csak sok-sok tűnődésen keresztül vezet az út. Pilinszky tűnődő költő.

J. A.: Így van. Azt gondolom, hogy – mai szóval élve – ő egy „brand”, semmihez sem hasonlítható. Egészen külön világ, mégis nagyon masszív közönsége van. Miként lehet, hogy ilyen kitartóan él a köztudatban, és a legfiatalabb generációk között is rengeteg olvasója akad?

F. B.: Szerintem azért, mert Pilinszky megengedi magának az önellentmondás luxusát. Ezt viszonylag kevés író vagy költő tudta megvalósítani. Akár egy mondaton belül is képes ellentmondani önmagának, de megteszi egy bekezdésen belül többször vagy egy könyvön belül akár százszor. Attól nagy író valaki, hogy szavakkal megragadhatóvá teszi a világ bonyolult rétegzettségét úgy, hogy abból én mint olvasó is megértsek valamit. Pilinszky képes József Attila-típusú paradoxonokat, feloldhatatlannak tűnő ellentmondásokat felépíteni – így van ez a legnagyobb versében, az Apokrifben is. Vagy az Életfogytiglanban: „Az ágy közös, a párna nem.” Szinte bárhol ütjük fel, olvasunk bele, érezzük, hogy a világ természetszerű antagonizmusát, dichotómiáját, kétlényegűségét vagy többlényegűségét érzékelteti velünk. Ettől tud „branddé” válni valaki vagy valami: ha az egésznek a részei harmóniában vannak egymással, annak ellenére, hogy részenként akár ellent is mondhatnak egymásnak. Márpedig az olvasó szereti, ha a szöveg, amelyet olvas, éppen olyan, mint ő: ellentmondásos.

J. A.: Ha végigtekintünk az életművön, hogyan adnánk át egy mai olvasónak? Adatok: 1938-ban jelentek meg az első versei, majd a háború, ami meghatározó, súlyos élmény a számára, utazás Rómába, és különösen érdekes, hogy mi van rá hatással, mi után hallgat el. Hogyan definiálhatjuk őt?

F. B.: Pilinszky a kezdet és vég írója, költője. Az általad felsorolt élmények mind rettenetesen erősen meghatározzák az életét, és tegyük hozzá ezekhez még az egyik legismertebb mondatát: „Költő vagyok és katolikus.” Egy nagyon erősen vállalt vallásosság jellemzi ezt a költészetet, a transzcendencia azonban nem elsősorban a vallásosság külső jegyeinek vállalását jelenti, ennél belsőbb igény. Ezért is mondtam, hogy a kezdet és a vég költője – van ilyen kötetcíme is: Végkifejlet. Őt ez izgatta, a teremtés és az elmúlás közötti időszak, a tudattalan teremtődés és a tudatos, aztán a tudattalanná váló elmúlás. Aki ezekre a kérdésekre keres választ, Pilinszkytől biztosan kap válaszlehetőségeket – de nem eldöntött válaszokat.

Ő a tűnődéseit osztja meg velünk, a kínlódást, a szenvedést, amit mindannyian átélünk, amikor ezekre a kérdéseket kutatjuk. Ahogy megéljük – és egyszerre éljük meg – a transzcendenciát, a miszticizmust és a hétköznapiságot. Ráadásul ugyanazokat a szavakat használja, mint mi: „Égve hagytad a folyosón a villanyt.” Ez a világ legbanálisabb mondata. Vajon mitől lesz ebből a huszadik század egyik legismertebb és legszebb verssora? Valójában ez a titok: hogy ez egy hétköznapi kijelentés, bizonyos kontextusban azonban, bizonyos gondolkodási környezetben a hétköznapi szavakkal elmondott világértelmezésből áll össze ez a borzasztóan egyszerű, mégis borzasztóan összetett vers, a Négysoros. Ezt a verset azért is ajánlanám a mai olvasónak, mert nemcsak a legvégső, az élet értelmét kutató, de a legegyszerűbb kérdésekre is válaszlehetőséget kínál. Pilinszky nem akarja velünk eldöntetni, mit gondoljunk. Nem rág a szánkba semmit. Kinyitja az ajtókat. Ha egy kicsit patetikusan akarnék fogalmazni, azt mondanám, kinyitja az ajtókat az égbolt felé. Nem bezárja az égboltot, és nem bezárja a tekintetünket – nem a lecsukott szemű, hanem a nyitott szemű áhítathoz vezet bennünket.

J. A.: Kiírtam egy másik gondolatot tőle: „A művészetben a művész az emberből, abból a meghasonlott emberből, aki szenved, aki szégyell, aki felemás, megpróbál újra egészet csinálni, megpróbálja újra összerakni, hogy tökéletes legyen. Én így írok, én ezért írok.”

F. B.: Javaslom, csináljunk egyszer egy olyan beszélgetést, amikor csak idézeteket olvasunk fel egymásnak! Mert most én is Pilinszky-idézettel válaszolok: „Csak tökéletesen üres lapra kerülhet valóságos szöveg.” Ha a megszólalást és az elhallgatást nevezzük meg költészete végső értékeiként, akkor ismét József Attilához jutunk. A „Semmi ágán ül szívem”-re gondolok, meg a „Kikönyöklök a szeles csillagokra” sorra. Vagy Ottlikot is ideidézhetném: „Az író mindig újrakezdi a világot.” Tehát minden verssel, minden szövegtörmelékkel vagy regényfolyammal létrejön valami új és egész, ami másképp nem jöhet létre, és ez bizony maga az alkotás, ami szenvedéssel jár… Hm, talán nem is jó szó a szenvedés, inkább szenvedélyt kellene mondanom. De ez olyan szenvedély, amely kilúgozza a lelket. Amely, egészen biztos vagyok benne, a katartikus örömökön túl gyötrő lélekfájdalmat is okoz az embernek.

A „semmi” kulcsmetafora a magyar költészetben. „A semmi ága” kifejezést Csokonai írja le először. Valakinek egyszer írnia kellene egy dolgozatot erről, hogy mi a semmi szerepe költészetünkben Csokonaitól kezdve József Attilán át Pilinszkyig. Ez a „költői semmi” a nincs és a van világosnak tűnő ellentmondása között arról is beszél, hogy a világunk nemcsak feketében s fehérben, vonalkódokban, igenekben és nemekben mérhető, hanem tengernyi bizonytalanság vesz körül bennünket. Visszatérve egy korábbi kérdésre: lehet, hogy ez is magyarázza az olvasók Pilinszky-szeretetét, hogy ő ezeket a bizonytalanságokat valamilyen módon képes sejtetni velünk.

J. A.: Ismét egy idézet a Beszélgetések című könyvből, a barátságról: „Engem a barátság tartott életben, én barátságra születtem. Nekem nagyon sok barátom volt és van, hála Istennek, de nem is az a döntő. Én a barátoknál is fontosabbnak tartom magát a barátságot, mert az egy emberi magatartás, ezzel kell mindenkihez közeledni, a barátság atmoszférájában kell élni.” Ha ezt tartotta fontosnak, nyilvánvalóan ennek megfelelően is élt.

F. B.: Magam konkrétan két szoros barátságról tudok beszámolni Pilinszky életéből, mégpedig innen, a közelünkből, a Szombathelytől nem messze fekvő kőszeghegyaljai kis faluból, Velemből. Mint sokan tudják, Törőcsik Mari most is ott él [a színésznő már a beszélgetés után hunyt el, 2021. április 16-án – a szerk.] és ő volt az, aki 1978-ban idehívta Pilinszky Jánost. A költő több hónapot töltött az utolsó éveiben ebben a faluban. A másik fontos barát, Kocsis Zoltán is sokszor járt Velemben, hogy meglátogassa Pilinszkyt. A zongoraművész maga is többször elmondja, hogy a jelentős életkorbeli különbség ellenére milyen hihetetlenül mély barátság alakult ki közöttük. Ezt nyilván a zene szeretete is táplálta, hiszen Pilinszky nagy zenerajongó volt.

A Törőcsik Marival és a Kocsis Zoltánnal való találkozása is a megmagyarázhatatlan szépségek birodalmába tartozik. Hármójuk barátsága itt, ezen a tájon, ahol magam is élek és tanítok, leendő magyartanár diákjaim számára is példa és példázat. Az itt együtt töltött idők, a „szent hegy” levegője, a szakrális környezet is, amelyben Pilinszky nyilván otthon érezte magát – háromszáz-akárhány méterrel a tengerszint fölött, és hatszáz méterre a Szent Vid kápolnától meg az Írottkőtől – kölcsönösen megszentelték ezt a környéket, mint ahogy a környék is olyan hátteret adott nekik, amely ezeket a barátságokat elmélyítette.

J. A.: Éppen erről beszél, amikor a barátságot emberi magatartásként írja le. Neked mi a legmeghatározóbb élményed Pilinszkyhez kapcsolódóan? A te életedben melyik volt a leginkább kimagasló vers vagy élmény?

F. B.: Számomra az Apokrif a legmeghatározóbb élmény. Nem véletlenül – ennek a versnek az ihletésére pattant ki Jordán Tamás fejéből a Nagy Versmondás rendezvénye és műfaja „A 12 legszebb magyar vers” című sorozat részeként. Ezerháromszáz, kilencedik osztályos gyerekkel mondtuk el 2008-ban a szombathelyi sportházban az Apokrif első részét. Sokan azon a véleményen voltak, hogy ezt lehetetlen megcsinálni, és hogy tizenöt éves gyerekek nem is értik Pilinszkyt.

Jordán Tamás olyan zseniálisan vezényelte, vezette az egészet, hogy tökéletesen olajozottan zajlott a program, s a legmegrázóbb, legfelemelőbb pillanat az volt, amikor mintegy köszönetképpen levetítettük a gyerekeknek Pilinszky saját elmondásában az Apokrifet. A költő a felvételen tizenkét percen keresztül mondja a verset, de azt az ezerháromszáz gyereket mintha odaragasztották volna a székekhez, meg sem mozdultak, rezzenéstelenül, döbbenten hallgatták végig. Mi Jordán Tamással akkor értettük meg, hogy nem az a „nagy versmondás”, ha ezerháromszáz gyerek szaval egy verset egyszerre, hanem amikor egy költő mondja a versét, és azt ezerháromszáz gyerek hallgatja néma áhítattal.

J. A.: Amire már korábban utaltam, te milyen gondolatokat hoztál nekünk a költőtől, amelyek számodra leginkább őt jelentik?

F. B.: Az egyik a Füveskönyvből való: „mindenkor újra semmit sem tudni”. A másik a Nagy Versmondáshoz kapcsolódik: döbbenettel olvastam ma délután, vagyis a rendezvényünk után tizenhárom évvel később, hogy Pilinszky tulajdonképpen megjósolta azt, amit mi csináltunk Jordán Tamással! „A költészet újra ki fog lépni a könyvbeliségből.” A mi kezdeményezésünknek az volt a lényege, hogy megmutassuk a költészet ősi formáit: hogy a líra hangzó, mégpedig közösségben hangzó beszéd, amilyen Homérosz idején volt – és erre Pilinszkynél egyszer csak megtalálom az igazolást!

Aztán: „A csönd a legmerészebb törekvések előfeltétele.” Vagy amit már említettem: „Csak tökéletesen üres lapra kerülhet valóságos szöveg.” És az Apokrif kulcssora: „Ezért tanultam járni” – tudniillik azért, hogy érthessem az emberi beszédet, a szavak segítségével eljuthassak önmagamhoz. De legelsősorban nem önmagam vagyok a lényeg, mert a szavak nem az önmagammal, hanem a másikkal való párbeszédre valók. Vagy az Apokrif – talán Dsida Jenő Nagycsütörtökjére utaló – utolsó sora: „Csorog alá, csorog az üres árok.”

J. A.: Kérlek, ne haragudj az egyszerű kérdésért: meg tudjuk mondani, mitől szép egy Pilinszky-vers?

F. B.: A csendtől, a tűnődéstől, meg attól, hogy a vers a nyelv temploma. Mert úgy érezzük magunkat Pilinszkyt olvasva, mintha templomban járnánk. Attól az érzéstől, amely elfog bennünket versei olvastán – van is erre szó: az elfogódottság. Attól, hogy nem lehet meghatottság nélkül olvasni az Apokrifet. Olvassuk bármely verssorát, van egy kis esélyünk arra, hogy a végtelennel találkozzunk.