E beszélgetést már lezártuk, amikor kiderült az örömteli hír: Varga Melinda József Attila-díjat kapott. Az elismerés szép fénypont a pályaíven: tizenöt éves korában jött el Gyergyóból, a szíve azóta is „ingázik” a falu nyugalma és a város nyüzsgése között, és ez verseiből is visszaköszön. Mióta pályakezdő tehetségeket mentorál a Kárpát-medencei Tehetséggondozóban, Budapesten is sokkal több időt tölt. S bár a karantén a költői énjének kedvező visszavonulás-elcsendesedés időszaka lett, tele van tervekkel, és Varga Melinda terveiből mindig különleges dolgok születnek. – A költőt, a szerkesztőt, a mentort kérdezte levélben Laik Eszter.

 

– Melinda, te azok közé tartozol, akik nagyon nehezen viselik a bezártságot, vagy jól elvagy a négy fal között, magadban is? Mennyire változtatta meg az életed a karantén? 

– A fizikai értelemben vett bezártság csak akkor nyomasztó, ha a lélek is bezárja magát, nem hagy helyet az újnak, annak, ami be akar kopogtatni az ajtón – egy jó versnek, egy kellemes hangulatnak, egy kedves szónak, egy vagány filmnek, jó zenének. Kolozsvár mellett, egy kis faluban, Bácsban lakom, nagyon közel van hozzám az erdő. Tavasz óta naponta kijárok feltöltődni, kocogni, sétálni. Ha nincs a tavaszi kijárási tilalom – ami nálunk véresen komoly volt sajnos, azt jelentette, hogy naponta ki kellett töltenem egy nyomtatványt, aminek tartalmaznia kellett, hogy a környezetemben sporttevékenységet végzek, és ezért hagyom el a lakóhelyem, vinnem magammal a személyit, máskülönben a rendőr vagy egy havi fizetésemre megbüntethetett volna, ha elkap –, talán sosem fedezem fel az erdőt, és nem szokom rá a szabad téri kocogásra, hanem egy edzőterem áporodott, neonfényes  légkörében rovom a futópadon a kilométereket. 

Láttam az ébredő tavaszt, a verőfényes nyarat, a színes őszt, örültem az első hónak. Ez mind csoda. Káprázatos tud lenni a táj, nyugalmat, csendet hoz az ember lelkébe. Olyan, akár az ima. Több új versem született ebből az élményből. 

Ditrói erdő

A karantén megváltoztatta az életemet, de jó irányba. Többet figyelek befelé, új kapukat, másféle ajtókat nyitott meg bennem. Értékelem azt, amim van, örülök azoknak, akik szeretnek, észreveszem az apró csodákat a környezetemben, megköszönöm mindennap a jó Istennek, hogy egészséges vagyok.

A szeretteimmel kevesebbet tudok találkozni, ezt nehezen viselem. Minden más, az utazások, a pörgés pótolható, visszaáll lassan az élet a régi kerékvágásba. 

A karanténidőszak inkább azok számára nyomasztó, akik társasági emberek, és naponta kijártak kávéházba szórakozni.  

Én eléggé magányos farkas vagyok, introvertált, ami nem meglepő egy költőnél.  Gyermekkoromban is jól elvoltam a játékaimmal és könyveimmel, kevés barátom, játszótársam volt. A 80-as, 90-es években még mobiltelefon sem volt, sőt, a vezetékes is luxuscikknek számított. A szüleim dolgoztak, apám külföldön, hónapokig nem is láttuk, anyukám otthon két váltásban, a nagyszüleim úgyszintén, én meg egyedül jöttem-mentem a suliba, elláttam magam, begyújtottam a cserépkályhába, tanultam, játszottam. Régi barátom a magány, nem félek tőle. 

– Gyergyószentmiklóson születtél, most Kolozsvár közelében élsz. Hogyan vezetett a kincses városba az utad? Rájöttem, hogy valójában mit sem tudok az Irodalmi Jelen előtti éveidről, pedig régóta munkatársak vagyunk...

– Gyergyószentmiklóson jártam általános iskolába, óvodába meg a szomszédos faluba, Ditróba, ahol a nagyszüleim élnek. A gyerekkorom a kisvároshoz és a faluhoz, a természethez kötődik. Kertes házban nőttem fel, sokat voltam szabadban. A nagyvárosi pörgést éppen ezért nehezen szoktam meg, a sok autót, a zajt.

Tizennégy évesen Marosvásárhelyre kerültem gimnáziumba, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum diákja voltam. Saját döntés volt, ki akartam törni a kisvárosi környezetből, szerettem volna megismerni új dolgokat, tanulni, fejlődni. Már gimisként tudtam, hogy Kolozsvár a végső cél, oda szeretnék egyetemre menni, és majdan ott élni. Elég korán, gyerekkoromban eldöntöttem, hogy költő leszek, semmi más nem érdekelt, csak az irodalom, illetve még a földrajz, mert az utazáshoz, más világok megismeréséhez kötődik.

Elsőáldozás Gyergyóban

Marosvásárhelyen kezdtem megismerkedni a kortárs irodalommal.

A Népújság irodalmi mellékletében, a Múzsában közölgettem verseket, Bölöni Domokos szerkesztette, s ő biztatott, hogy tehetséges vagyok, tőle kaptam az első kortárs irodalmi lapokat is. Így ismerkedtem meg Orbán János Dénes és Kovács András Ferenc verseivel például. Gimnazistaként ők voltak a legnagyobb hatással rám.

Kolozsváron kerültem kapcsolatba az Előretolt Helyőrség szerzőgárdájával, itt formálódtam költővé. Sokat köszönhetek Bréda Ferencnek, Orbán János Dénesnek, aki az első „komolyabb” verseimet beszerkesztette az akkor újságformátumú Irodalmi Jelen Debüt rovatába, majd kis időre rá a 6van9 című első kötetemet gondozta. A pályaindulásom, a legelső lépcsőfok, az első irodalmi publikáció az Irodalmi Jelenhez kötődik. Ezzel nem vagyok egyedül, sok velem egykorú költő indult az IJ-nél, és több fontos verseskötet, prózai mű jelent meg a kétezres évek elején-közepén az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában.

Megtiszteltetés volt a folyóiratban publikálni. Nem tudom, tudod-e, az állt a fejlécen, hogy a legnagyobb példányszámban megjelenő irodalmi folyóirat a magyar nyelvterületen.

– Ebben a bizonyos sokrétű és frivol címet viselő 6van9 című verseskötetedben már szépen kirajzolódik az a különös, érzéki világ, amelyben a matéria, a test, az anyagiság folyton áttűnne, átalakulna valami illékony és megfoghatatlan szövetté, amit nevezhetünk akár léleknek, de aztán rendre visszarántja valami a földre. Szóval, ha ennek a „korai” Varga Melindának kellene a lényegét megragadnom, talán azt mondanám, a kiábrándultságból varázsolod elő a fenséges szépséget. Vagy ne „beszéljem bele” az akkori költői énedbe a kiábrándultságot?

– Úgy érzem, hogy ugyanaz a költő vagyok most is, mint huszonhárom évesen, persze ez kissé sarkított megállapítás. Hasonló témák érdekelnek, mint pályainduló elsőkötetesként: az érzékiség, a testiség, a szerelem, az élet maga, hogyan lehet egy hangulatból, egy vonatfüttyből, egy pohár borból verset szőni úgy, hogy ez az olvasónak adjon valami pluszt. Az érzékiség, a szerelem örök téma. Erről mindig lehet újat mondani, és minden újraolvasáskor mást jelenthet a szöveg az olvasónak, nem kopik el, nem olyan, mint a közéleti vers, a politikai töltetű szöveg. Fiatal költő voltam, tele tűzzel és lázadással, úgy döntöttem, hogy szembe megyek azzal, hogy egy nő nem lehet szókimondó, nem írhat az érzékiségről, nem érezhet úgy, mint egy férfi, és nem élhet úgy, mint egy macsó pasas, aki trófeákat gyűjt. Lehet az is, hogy feminista voltam, csak éppen nem tudtam róla? Nem foglalkoztatott ennek az ideológiája. Az ideológiában, az elméletben sosem hittem, mindig csak az életben, a tapasztalatban, a hús-vér dolgokban.

Meg akartam mondani a világnak a véleményem az érzékiségről, a férfiakról, utóbbiról nagyon, és úgy éreztem, hogy bátor vagyok, meg tudok mozgatni minden követ. De szeretném, ha ma is annyi hitem lenne a költészetben, mint huszonévesen...

Közben egyáltalán nem voltam sem bátor, sem különleges, egy hiperérzékeny huszonhárom éves lány voltam, aki keresi a helyét, a költészeten kívül semmiben nem hisz, ez az egyetlen kapaszkodója a világban, erre az egy lapra tesz fel mindent. Igen, ott bujkál azokban a versekben a kiábrándultság is, jó adag depresszió, sok sérelem, sok seb. Ezt nemigen veszi észre, csak az érzékeny versolvasó, inkább az erotika felől közelítik meg a korai verseimet, de hát ez is volt a célom, hogy onnan közelítsék meg, nincs ezzel sem baj. De örülök, hogy te a szövegszövet mélyére láttál.

A 6van9 bemutatóján

– Valójában olyan mélyrétegekbe merülhet le az ember ezekben a versekben – és a későbbiekben is –, ameddig csak szeretne, vagy ameddig tud, mint a búvár az óceánban. Itt van például két állandó „szereplőd”, a férfi és a nő, akik nem egyszerűen a nemiség két pólusának megtestesítői, hanem annak a kozmikus kettősségnek, ami maga az élet. A „nem röppenek el / te vagy a szárnyam” sorokban (Válaszvers a férfinak) például ez nagyon szépen megjelenik. Weöres és Nemes Nagy költészetével érzem a rokonságot – közel áll hozzád a világuk?

– Weöres Sándor A nő című verse, azt hiszem, a legtalálóbb válasz erre. Keressük a másik felünk, aki kiegészít, boldoggá tesz, akárcsak az androgünmítoszban. De még számtalan hasonlóan gyönyörű költeményét említhetnénk.

Három örök kedvencem van, akiknek a verseit bármilyen hangulatban szívesen olvasom, afféle versbibliák: Nemes Nagy Ágnes, Weöres Sándor és Faludy György. Nagy hatással vannak rám, akkor is, ha némely versüket könyv nélkül tudom, minden újabb találkozás meglepetést szerez.

A Sem a férfiban, sem a tájban kötetem Szent Mihály útján a tél című ciklusát Nemes Nagy Ágnessel „vezetem be”, az Állatszív ciklus mottója pedig egy Weöres-idézet. Origó mindkét költő számomra, akárcsak Faludy György, aki műfordítóként is géniusz volt.

Örülök, hogy a legújabb, A Pacsirta és a Sas utca sarkán című kötetemből ragadtál ki idézetet. Talán leginkább az említett versemben bontakozik ki ez a különbözőség nő és férfi között, a keresés, az életünk másik felének megtalálása. Tudat alatt bizonyára ott munkált ezekben a verseimben is Weöres és Nemes Nagy.

Mindketten elképesztően precízen bánnak a nyelvvel, páratlanul színes a témaviláguk, formaművészek, hol játékosak, hol nagyon mélyek, filozofikusak. A teljességre törekednek, az istenközeli ragyogásra.

Hogy mekkora költő volt Weöres és Nemes Nagy, mi sem bizonyítja jobban, hogy a gyermekek nyelvén is értettek, és az nem kis kihívás, az apró olvasóknak a legnehezebb írni. Ők nem illedelmesek, mint a felnőttek, ha unalmas a vers, továbbállnak, ásítanak.

– A Weöres-hagyományt látszik erősíteni A tizenkét kagyló című versesköteted is. Mint már az alcíme is mutatja – „mitológiai-asztrológiai kézikönyv férfiaknak a nőkhöz” –, tele van fanyar humorral ez a vérbő gyűjtemény, amely a tizenkét állatövi jegy nőtípusait vonultatja fel, miközben a mitológia mélyrétegeibe utaztat. Bennem az antik költészet játékosságát idézte fel, ugyanakkor mintha épp a nők méltóságát emelnék fel ezek a költemények egy olyan időszakban, amikor azt igencsak megtépázták...

– Amikor írtam A Pacsirta és a Sas utca sarkánt, ugrott be az ötlet, aztán rájöttem, mint különálló kötet sokkal jobban működne, így A tizenkét kagylóból egy másik könyvkézirat lett.  Illusztrációk is készültek hozzá, Szekáry Zsuzsanna képzőművész munkái. A kötet az Előretolt Helyőrség Íróakadémia gondozásában fog megjelenni idén. A játékot, az erotikát, a csipkelődést, az iróniát, a humort fontos lírai kelléknek tartom, ennek a könnyedségnek a jegyében születtek meg a kagylók.

A mitológia, az antik irodalom közel áll hozzám, ezért is választottam mitológiai szereplőket a női karakterek megformálásához. Azt sugallja, mennyire izgalmasak, sokfélék vagyunk mi nők, a férfi olvasókat kívánja megszólítani, és arra sarkall, hogy jobban megismerjék a szebbik nemet.

A Sem a férfiban, sem a tájban budapesti bemutatóján az Írók Boltjában

– A Pacsirta és a Sas utca sarkán a személyes kedvencem a köteteid közül, és nem feltétlenül azért, mert ez a legfrissebb. Megjelenik benne ugyanis egy új hang, egy új „hőse” ezeknek a verseknek, aki persze már a korábbi verseskönyveidben is végig ott bujkált, de most sokkal közelebb enged magához. Még úgy is, hogy egyes szám harmadik személyben olvasunk róla. És a hétköznapjai banális kis részleteiből maga az élet kezd kibomlani. Például, hogy az „első tízszálas LM-es doboz / hátán” egy „félbemaradt vers” lapul, vagy hogy „éjjel fél kettőkor született”, meg hogy hajnali órán „rágyújt, kávét kortyol / fel-alá sétál a verandán”, és arról is tudósít, hogy „a vadgalambok fészket raktak / a Sas utcában”. Az eddigi kötetek fényében én a Sas utcát érzem a legjelentősebb lépésnek a személyesség felé...

– Annyira érzékeny versolvasó vagy, megvallom, zavarban is vagyok, ugyanakkor mérhetetlenül boldog, hogy így látod. Talán a legtöbbet ezzel a kötetemmel vívódtam. A szerkezete, a koncepció nagyon nehezen állt össze. Aztán végül mindent kidobtam, amiről úgy éreztem, nem az én hangomon szól, hamis, pózos. Ezzel a kötettel kerültem leginkább közel magamhoz, hogy ilyen nagy szavakkal éljek. Nehezen tudok beszélni a saját verseimről, úgy gondolom, a vers beszél inkább helyettem.

 

„Forró nyári hónapokban kaptam kézhez a versrovatot”

– Rendben, akkor egy kicsit más vizekre eveznék, összefüggésben persze azzal, hogy az a típus vagy, aki kevésbé szívesen szól a saját lírájáról. Szerkesztőként ugyanis az Irodalmi Jelennél hosszú évek óta állhatatosan gondozod más költők műveit, és sikerült a rendkívül magas szintű szakmaiságot azzal a törődő személyességgel ötvöznöd, amire csak kevés szerkesztőségben akad példa. Emlékszel még arra, hogy amikor frissen belevágtál a versrovat gondozásába, milyen élményeket szereztél?

– Mindig bajban vagyok, ha versről kell beszélni, nemcsak a saját lírámmal kapcsolatosan. A saját költészetemről inkább azért nehéz okosat mondanom, mert nem látom kívülről, nem tudok objektíven nézni a verseimre, csak azt tudom elmondani, hogy mi motivált, mit éreztem, esetleg hogyan keletkezett egy-egy szöveg. Amikor verseskötetet recenzálok, gyakran érzem azt, hogy hiábavalóak a soraim, hiszen a versben minden ott van. Sokszor felteszem magamnak a kérdést, nem volna-e egyszerűbb írni a szerzőnek egy levelet, vagy felhívni telefonon, és elmondani, hogy mit váltott ki belőlem mint olvasóból a szöveg, milyen érzelmi, intellektuális regisztereket mozgatott meg bennem.

Az elemzés, az észlelet, az elméleti tudás nem ad hozzá a szövegtesthez, olykor el is vesz belőle, így érzem. Emiatt sokat őrlődöm egy-egy lírakötettel, és végül is általában oda lyukadok ki, hogy semmiképp sem írok róla tanulmányt, hanem inkább esszészerű véleményt. Ez sem könnyű. Az olvasói levél vagy a baráti telefonhívás sokkal őszintébb lenne.

A fásult kebelnek nincs költészete című kötetem, amely többek között verses tudósításokat tartalmaz, hasonló okokból született meg. Úgy éreztem, hogy a tudósítás nyelve félszeg nyelv egy költői esthez képest. Ahol versek hangzanak el, oda kevés egy helyszíni beszámoló.

A szerkesztői munkához végtelen türelem, sok alázat szükséges, empátia, derű. Amikor Böszörményi Zoltán úgy döntött, hogy rám bízza a versrovatot, hatalmas megtiszteltetés ért. A szerkesztésről magáról meglehetősen idilli elképzelésem volt. Olyanszerű, hogy a reggeli kávé után kinyitom az elektronikus postaládámat, és ott várnak a jobbnál jobb versek, amelyekből csak válogatnom kell. Persze nagyon gyorsan kiderült, hogy ez nem így van. A szerkesztés izzasztó, kemény munka, kötélidegek kellenek hozzá.

Forró nyári hónapokban kaptam kézhez a versrovatot, és nem volt semmi tartalék kézirat a tarsolyomban, elérhetőségeim sem voltak azokhoz a szerzőkhöz, akiket nem ismertem személyesen, csak a lírájuk révén, akik korábban közöltek nálunk, vagy még egyáltalán nem, de szerettem volna, ha közölnének. Ezeket a nyaralási szezon kellős közepén „vadásztam le”. Havi nyolc jó költő kellett volna a rovatba, nekem meg semmim nem volt, csak pár merész ötletem, egy listám, hogy kiket keresek meg, és hogy én ezt mindenképp meg akarom csinálni. Közben életem első FISZ- és JAK-táborába is elmentem tudósítani. Boldog Zoltán, egykori kollégánk akkor adta először kezembe a kamerát, még filmezni is meg kellett tanulnom. A Kolozsvári Magyar Napok irodalmi estjeiről tudósítottam a nyár végén, majd E-MIL-táborba mentem. Elég mozgalmas nyár volt.

Abban a bizonyos FISZ-táborban a kamerával

A legkedvesebb élményem ebből az időszakból Vörös Istvánnal kapcsolatos. Kértem tőle verseket. Persze az ő címe sem volt meg. Valakitől elkértem, talán pont tőled, vagy a Facebookon szemtelenkedtem nála. Már nem emlékszem. Küldött is verseket azon nyomban, villanellák voltak, ha jól rémlik. Észrevettem, hogy a forma miatt néhány hosszú szótag lerövidült. Gondoltam, hogy mégiscsak jó erre rákérdezni, forma ide vagy oda, jobb biztosra menni, a mezei olvasó helyesírási hibának fogja nézni. Úgyhogy e-mailt írtam Istvánnak. Ez a levél hozott minket össze, értékelte a figyelmes olvasást, azt még inkább, hogy észrevettem, hogy a forma miatt rövidültek a hosszú szótagok.

Szintén azon a nyáron kaptam Térey Jánostól drámarészletet, hatalmas megtiszteltetésként éltem meg. Én ezeket a költőket akkor még csak könyvből ismertem, és bizony jó érzés volt verset kapni tőlük.

Persze akadtak kellemetlen esetek is, sértődések a kevésbé tehetséges alkotóktól. Az elején nagyon lelkiismeretesen minden rossz sort megindokolva küldtem vissza a kéziratot, s utasítottam vissza az anyagot, ha az nem ütötte meg a mércét. Ma már ezt nem teszem, megóvom magam a dörgedelmes levelektől, Facebook-üzenetektől. Kell az energia a jó versekre, nem aprózhatja fel magát az ember. Voltak cifra történetek bőséggel. Ezen már csak nevetek. 

A szerkesztésben volt némi gyakorlatom, hiszen 2013-ban az én javaslatomra indította újra Böszörményi Zoltán a Debüt rovatot, annak is a líra-részét, ami a kéziratok zömét teszi ki. Hudy Árpi, te, Boldog Zoli kollégánk is segített a prózák megszerkesztésében, meg persze a főszerkesztőnk is hatalmas támaszom volt, és az ma is.

Most Bene Zoltán segít a prózadebütösök anyagjaiban.

A fiatalokkal teljesen más dolgozni. Üdítő és motiváló munka, tele van lehetőségekkel, kreativitással, élettel. 2013-ban fiatalabb voltam, még több erőm, energiám volt megosztani a tapasztalataimat a pályakezdőkkel, levelezni, nem sajnálni az időt és energiát online és személyes műhelymunkákra. Főként a lányokat segítettem, mert ezen a pályán egy nőnek nehezebb megmaradni. Megjegyzem, a legfiatalabb irodalomban félelmetesen erős női vonal körvonalazódik. Csak néhány elsőkötetes nevét említem, akik különféle stílust, hangot képviselnek, és mind kiemelkedőek: Bíró Tímea, Nagy Lea, Pejin Lea, Shrek Tímea, Vöröskéry Dóra, Kopriva Nikolett, Izer Janka, Bánkövi Dorottya, Szabó Fanni, Gerencsér Anna, Harag Anita, Borcsa Imola, Fekete Anna.

Könyvheti pillanat Bíró Timivel

– Amellett, hogy a lányok az élre törtek, magam két tendenciát figyeltem meg az utóbbi években. Egyrészt, hogy a költészet valóban trendi lett – hogy az Irodalmi Jelen legutóbbi pályázatának címét idézzem –, másrészt rendkívül magas színvonalú versszövegekkel állnak elő már a tizenévesek is. Jól érzem, hogy sokkal többen és sokkal „készebben” vágnak bele a versírásba, mint a múltban?

– Én is így látom, valódban felívelőben van a költészet. Az elidegenedett világban sokan fordulnak a vershez mint végső mentsvárhoz. A vers az érzelmeinkre hat elsősorban, megtisztulunk általa. Talán sosem volt még akkora jelentősége, mint ma. Egy jó versre a reggeli kávé mellé is van ideje az embernek, a buszon ülve munkába, suliba menet elolvashatja, és máris jobb a kedve, segít meggátolni a kiüresedést, kirángat a letargiából.

A tizen-huszonéves fiatalok sokkal érzékenyebbek, másképp reagálnak a világ dolgaira. „A költészet trendi” pályázatunk kapcsán azt vettem észre, hogy a személyes hangú verseken túl a tizenéveseket olyan fontos témák érdeklik, mint a környezetünk, a háború, a kiüresedés, az ember maga. Fájdalmasan szép verseket olvastam.

Vagyis egy olyan fiatal generáció bontogatja szárnyait, amely jó irányba változtathatja meg a világot, gátat szab a rohanásnak, a fölösleges pazarlásnak – talán mégsem leszünk robotemberek... Lelassul, megújul a világ.

A fiúknál például azt tapasztalom – ezt nem szorosan a költészethez kapcsolva, inkább általánosságban mondom –, hogy sokkal jobban tisztelik a nőket, nem akarják mindenáron birtokolni a nőt, és nem úgy tekintenek rá, mint egy pótanyukára vagy, hogy ércesebb szót használjak, cselédre, aki gondoskodik róluk, kiteszi mindennap a tiszta inget, megfőzi az ebédet, rendet rak utánuk, és kiszolgálja a testi vágyaikat. Összességében: derűlátó vagyok, a fiatalok mind a költészetet, mind a világot kifordíthatják a sarkából.

– Ha jól tudom, 2018 óta dolgozol oktatóként a Kárpát-medencei Tehetséggondozóban. Elmondod, hogyan folyik ott a munka, kikkel, milyen módszerekkel mentoráltok, miként lesz valaki diák, és mire számíthat, ha felvételt nyer?

– Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia évente hirdet felvételit pályakezdő költők, írók és kritikus számára, ahová még kötettel nem rendelkező, huszonöt év alatti fiatalok jelentkezhetnek. Motivációs levelet, életrajzot és szövegmutatványt kell benyújtaniuk, a legjobbak végül egy személyes interjún is részt vesznek, és utána dől el, kiket vesznek fel. Úgy zajlik, mint egy egyetemi felvételi, és komoly verseny van, sok a jelentkező.

A felvételiztetésben nem veszek részt, Orbán János Dénes, a KMTG–Előretolt Helyőrség Íróakadémia alapítója és projektvezetője tudna többet mondani erről a folyamatról.

A képzés hároméves, a harmadik év végén vagy akár hamarabb is a fiatalok leadnak egy első kötetet, amelyet az EHÍ gondoz. Persze a sikeres felvételi nem azt jelenti, hogy automatikusan három évig ösztöndíjas diák valaki, a nem elég kiemelkedők menetközben kirostálódnak. Havonta le kell adniuk kéziratot, publikációs listával is elő kell állni egy idő után. Ha valami hibádzik, az gyorsan kiderül. 

Minden oktatónak kettő–öt diákja van, akikkel állandóan foglalkozik, segíti őket, megbeszélik a kéziratokat, a publikálás mikéntjét és egyéb felmerülő problémákat, olvasmányokat, fontos könyvek beszerzését stb. Ezen kívül vannak közös versfoglalkozások és prózaműhelyek, elméleti órák, beszédtechnikai alapismeretek és más órák is, amelyek most sajnos mind online térben zajlanak. A havi szakmai hétvégéket a járvány ellehetetlenítette, ahogy a programokat, felolvasóesteket is.

Ezenkívül az elsőkötetesek számára is hirdetnek felvételit, a tavalyelőtti például olyan év volt, amikor bárki jelentkezhetett, nemcsak azok a fiatalok, akik már kijárták a három évet az Íróakadémián, és megjelent az első könyvük. A mesterképzés kétéves, a képzés keretén belül szintén lehetőség nyílik új kötetek megjelenésére, nyilvános szereplésre és egyéb projektekre is. 

Egy aradi könyvbemutatón Bege Magdolnával

Ilyen komoly képzés pályakezdő alkotók számára eddig még volt, hatalmas esély ez a fiataloknak. Állandó szakmai visszajelzést kapnak, lehetőséget az első könyvre, felolvasásokra, irodalmi estekre, s mindezért ösztöndíjban részesülnek, nem kell diákmunkából eltartsák magukat, fókuszálhatnak az írásra, az olvasásra, hogy műveljék magukat.

Nekem öt diákom van: Demeter Arnold, Drávucz Zsolt, Ilyés Krisztinka, Kovács Újszászy Péter és Szabó Fanni. Különböző habitusú alkotók, mind az öten rendkívül tehetségesek. Szabó Fanninak decemberben jelent meg Paraszomnia címmel az első kötete, amely már komoly kritikai visszhangnak örvend. Arnoldon kívül, aki most elsőéves, a többiek debütkötetének anyaga is készen van. Fannival már a második könyv anyagán dolgozunk. Az ő verseit olyan olvasni, mintha a keserű, az édes, a savanyú és a sós íz keveredne, és valami elképesztően finom, addig még nem ízlelt különlegesség születne belőle.

Drávucz Zsolt líráját olvasva az az érzésünk, mintha Kassák, Poe, Ginsberg keveredett volna egymással, szókapcsolatai, jelzői briliánsak. Képes napokat, heteket ülni egy-egy versén, igényes és megfontolt, érzékeny költő.

Kovács Újszászy Péter állatmotívumai, szimbólumai figyelemre méltóak, nem utolsósorban finom szerelmi lírája, empátiája. Tipikus humanista költő 21. századi nyelvi-poetikai eszköztárral.

Ilyen Krisztinka őstehetség, tizenöt évesen debütált az Irodalmi Jelenben (prózával ráadásul!), napok alatt több mint húszezer olvasót hozva a lapnak. Verset inkább belső élmények, impressziók hatására ír, felkérésre csak akkor sikerül jól a verse, ha közel áll hozzá a téma.

Demeter Arnolddal a járvány miatt sajnos még nem sikerült személyesen találkoznom, pedig székelyföldi, s Kolozsváron tanul, de reméljük, hogy hamarosan erre is sor kerül. Online térben kicsit nehezebb, hiszen nem ismerem, nem tudom odaképzelni a gesztusait, az arcát.

Kitartó, szorgalmas, naponta foglalkozik a versírással, az olvasással, elképesztően jó ötletei vannak, és egyre több jó verse is.

Nagyon szeretem az oktatói munkát, jó látni, hogy ennyi tehetséges fiatal jelentkezik. Ez azt mutatja, az irodalomnak van jövője.  Az Enumeráció-sorozatban húsz első kötet jelent meg. Ez hatalmas szám! Az elsőkönyvesek komoly irodalmi elismeréseket is kaptak, hogy csak néhányat említsek: az IJ Debütdíja, a Magyar Írószövetség Debütdíja, a Janus Pannonius Fecske-díj, a Móricz Zsigmond Irodalmi Ösztöndíj, a Gérecz Attila-díj.

De nem nekem tisztem erről részletesen beszélni, az Orbán János Dénessel készült évértékelő interjúban részletesen olvashatnak erről. https://www.irodalmijelen.hu/2020-dec-14-0135/manapsag-mult-fele-fordul…

 – Az irodalmi életben nagy indulatokat kavart a KMTG létrejötte a jelentős állami támogatások okán. Az eddigi tapasztalatok alapján hogy látod: beváltotta azokat a reményeket, hogy kifutópályát biztosítson a határon túli fiataloknak? Hogy nyersebben fogalmazzak: megtérülni látszik a befektetés?

– Az irodalmi élet nagy indulatairól inkább nem is mondok semmit. Ezek a támadások a legtöbb esetben annyira aljasok, ideologikusak, politikával átitatottak és álságosak, hogy sokszor megkérdeztem magamtól, miért nem megyek ki egy hegyre remetének, vagy egy hajóra szakácsnak, minél távolabb a civilizációtól.

Gusztustalan, írókhoz nem méltó kommentek, véleményanyagok jelentek meg nemcsak az Íróakadémia, hanem például egy éve a Térey-ösztöndíj és az MMA-ösztöndíj kapcsán is.

Az ember nyel egy nagyot, és megy tovább. Dolgozik. A kemény és becsületes munka pedig megtermi a gyümölcsét. Ez az, ami számít, ez az, ami látható, erre fognak emlékezni.  Kötetekre, tehetséges fiatalokra. A kultúrcsörtékből lábjegyzet lesz, ha egyáltalán.

Bár valóban sok határon túli fiatal tanul az Íróakadémián, ez nem kizárólag határon túli pályakezdőket támogató intézmény, bárkinek lehetőséget biztosít, aki tehetséges. Kétségtelen, hogy működésének köszönhetően sok határon túli is esélyt kapott arra, hogy fejlődjön, és ehhez nem kell életvitelszerűen Budapesten élnie.

Az előző válaszomban említettem a húsz első könyvet és a rengeteg elismerést – azt hiszem, ez mindent elmond. Az Íróakadémia révén egy nagyon komoly kárpátaljai fiatal alkotógárda körvonalazódott, antológiájuk is megjelent A tökéletes zártság egyetlen pillanata címmel.

Ezekkel a fiatalokkal, legalábbis nagy részükkel, még az EHÍ előtt lapunk állandó szerzője, az EHÍ oktatója, Lőrincz P. Gabriella foglalkozott. Neki köszönhetően hallott a felvételi lehetőségéről Csornyij Dávid, Shrek Tímea, Marcsák Gergely, Kertész Dávid és Kopriva Nikolett is, akik azóta már kötettel és irodalmi elismerésekkel bíró szerzők.

 

A költő és a város

 – A te életedben is komoly változásokat hozott ez a munka: ha más nem, amiről magam is tudok, hogy rendszeresen vonatra ülsz, és Budapestre utazol. Jól sejtem, hogy egy új életszakasz kezdődött ezzel számodra?

– Sajnos a világjárvány miatt nem ülhetek havonta vonatra, pedig milyen jó is volt az a Kolozsvár–Budapest nyolcórás vonatút, főként, amikor az erdélyi diákjaimmal utaztam szakmai hétvégére, és végigdumáltuk az utat! De az Irodalmi Jelen miatt is gyakran jártam Budapestre. Várom, hogy visszatérjenek azok az idők. Az irodalmi eseményeken és munkán kívül sok szórakozási lehetőség is van Pesten, például a termálfürdők vagy a városi séták, színház, mozi.

– Őszintén szólva alig vártam, hogy megérkezzünk a költő és a város viszonyához, ami szerintem az egyik legizgalmasabb visszatérő témád. A januári Irodalmi Jelenben olvashattuk többek közt a búvópatak című versed, amit kiemelkedőnek érzek az elmúlt évek versterméséből. Ha nem bánod, ideidézném az egészet, mert szíven üt.

nem szereti a nagyvárost,
sose fogja megszokni
a földalatti utakat,
a zsúfolt mozgólépcsőket,
a részeg hajléktalanok szagát,
az üvegszemű utasokat,
akik nem adják át
a helyüket a nőknek,
a buszozó kutyákat,
a tüntetőket a Kossuth téren,
a goromba postai ügyintézőt,
a hellózó dohányboltost.
behunyja a szemét,
ösvényt vág magának
az agyagos földben.

A városversek már ott sorakoznak a jóval korábbi Űrezüst kötetben is, ahol a vad hömpölygésben egy magányosan, de szilárdan álló „rongyos nadrágú Columbus”-t látunk, aki „nem városlakó”, és tudja, hogy „a megtisztuláshoz / nem elég a légszomj”. Olyasféleképp vonzza a város e versek szereplőjét, mint a tériszonyost a mélység: valójában taszítja.

– Pontosan, nagyon ambivalens viszonyom van a várossal, szeretném megszelídíteni magamnak, de teljes mértékben sosem sikerül. Vonzódom hozzá, ugyanakkor menekülök is tőle. Az Űrezüst városverseiben fogalmazódott meg ez először bennem, konkrétan Kolozsvárról szólnak azok a versek, de átültethető egy másik nagyváros terébe is a hangulat, akár Budapestről is íródhattak volna, A város nekem olyan, mint Timár Mihálynak Tímea, az alabástromarcú hölgy, a hideg, a meghódíthatatlan, a fenségesen szép, de igazából üres titok.

Kell keresnem egy szigetet, egy idilli helyet, ahová vissza tudok vonulni, el tudok szakadni a várostól, hogy aztán újra magához láncoljon. Most épp ilyen ideális helyzetben vagyok, ugyanis a jelenlegi lakhelyem, a már említett Bács egy kis falu, és bár tömbházban lakom, kakasok, trágyaillat, juhnyáj és erdő–mező vesz körül.

A Búvópatakot Budapest ihlette, az elidegenedés, az üres szemek, a föld alatti utak, amitől, megvallom őszintén, félek. A tengerrel is úgy vagyok, hogy tisztelem, csodálom, de nem tudom meghódítani, nem tudok úszni. Hegyi ember vagyok, és egy hegyi embernek mindig idegen lesz a metró, a villamos, az üvegszemű polgárok, akik folyton sietnek. Elmegy mellettünk így az élet. Néha meg kell állni, figyelni a Dunára hulló este kékjét. Figyeld csak meg, hogy alkonyat után mennyire kék minden. A téli alkonyok ijesztően szépek. Nos, ha mindig sietsz, és csak a föld alatt utazol, a föld feletti sétára nem szakítasz időt, ez kimarad, és nagy kár érte.

Dedikálás a budapesti könyvbemutató után 

– Nem tudom itt nem szóba hozni a Honvágy című versed, ami egy igen fontos vallomás, és így kezdődik: „Érzed hogy nem tartozol már közéjük / a fenyőerdőről nem jut eszedbe / a cserépkályha duruzsoló monológja...”, majd később: „Idővel csak arra gondolunk, ami boldoggá tesz / Édesanya, Nagyszülők, / akikről szeretnéd azt hinni, / hogy csak véletlenül kerültek / zord környezetbe, / amelynek sose leszel már a része...” Biztos sejted már, mire szeretnék kilyukadni: az elszakadásra. Te magad egy lezárt folyamatként tekintesz erre az életedben?

– De régi ez a vers, és milyen kedves számomra! Örülök, hogy rátaláltál. Akkor valamiért haragudtam a székelyekre, valami felcukkolt, fogalmam sincs már, hogy mi, azért van a versben zord környezet. Most már azért nem így látom.

Korábban említettem, hogy tizenöt éves korom óta nem élek a családommal, azaz Gyergyóban. Tehát a fél életem már nem ott telt el. Ez egy természetes folyamat, fiatal lányként el kell tudnod szakadni a szülőktől, családtól, önállósulnod kell. De ez sosem jelenti azt, hogy a gyökerekhez ne vágyódna vissza az ember, ne lenne honvágya, hiányérzete. Az identitásod, a gyerekkorod, a szülőhelyed afféle origó, onnan indulsz, abból táplálkozol, az tesz azzá, ami vagy.

Azt hiszem, hogy verssel könnyebben tudok, és talán pontosabban is, erre a kérdésedre válaszolni. Tavaszi vers, a karanténos nagyböjti időszakban született, amikor a szükségállapot miatt nem tudtam hazamenni Gyergyóba.

A csend térdén

                            Édesanyámnak
 
Tavasz óta egy álomban sétálok,
ahol nincsenek emberek,
csak fák, füvek és erdei rigók.
Az idő derékig érő hajjal
szalad a tölgyesben.
Esténként elsétálok a domb
legmagasabb pontjára,
innen jól látszik a Kalota-hegység,
kéken égő körvonala
hasonlít a Gyergyói-havasokra.
Esőszagú a honvágy.
Ropog a csend térdkalácsa.

Varga Melinda édesanyjával

– Szerencsés helyzetben vagyok, mert összegyűjtötted nekem a karanténidőszakban született legfrissebb verseid – többek között a fent idézettet is –, ily módon úgy olvashattam őket, mint egy készülő, új kötet anyagát. És feltűnt egy nagyon szembeötlő változás: a tájversek, azon belül is az erdélyi táj térhódítása a lírádban. Nem állítom, hogy korábban ne jelentek volna meg a műveidben a tájelemek – ott van például a Hajnal Kolozsváron –, de inkább csak felderengtek háttérként, vagy kicsit „kifordítva” használtad őket, mint a tömbvirágzásban, ahol egy lakótelep „kivirágzását” örökítetted meg. Az utóbb született versekben viszont az otthon, a táj és az idő valami sokkal megnyugtatóbb, távlatosabb, békésebb atmoszférát teremtenek, mint ami a korábbi műveidből áradt.

– A tavaszi karantén idején sokat „utaztam” befelé, és ezeknek a belső utaknak a lenyomatai a tájversek. Volt időm a csendre, arra, hogy megfigyeljem az ébredő természetet, a mezőn átszaladó őzet, rókát, a vaddisznónyomokat, a fákat, az ég kékjét, és hogy mélyre ássak, hogy felhozzak a tudatalattiból olyat, amit addig másféle ingerek, a gyors, pörgős életforma elhalványított. Naponta kijártam a természetbe, sportoltam, sétáltam, vagy csak ültem a napon, behunytam a szemem, gondolkodtam, imádkoztam. Ezt az időszakot ajándékként fogom fel, átalakított, mássá formált, versre sarkallt. Ezek a versek aztán folytatódtak, a természeti séták állandósultak, most a telet csodálom, illetve azt, hogy minden mennyire változékony. Egyik nap még hétágra süt a nap, másnap meg hatalmas hótakaró fogad. Nem tudom, hová futnak ki ezek a versek, hová visznek a séták, mennyire mélyre tudok szállni, és milyen magasan repülni, milyen versek születnek még ebből. Hagyom, hogy megtörténjenek ezek a dolgok velem, alakítsa a költészetemet a természeti táj és a belső utazások.

– Rengeteg képet tudnék kiemelni ezekből a frissebb, de a régebbi versekből is, amelyek a költészeted olyan karakteressé teszik: sokszorosan összetett szinesztéziák, több rétegű képzettársítások, amelyekben hihetetlen invenciózusan működteted a sűrítést. Csak néhány példa: „eljárják táncukat / lelkemen / a sárgaarcú / szelek” (Szavakkal dobáló); „koszos hangot / söpörnek az utcaelőben” (Szivárvány); „a mulandóság a cserépkályha / mellé ül melegedni” (Első hó); „Mindennapi bűneinket mivel fertőtlenítsük, / hány fokon mosható tisztára a lélek” (Fertőtlenítés) – és még sorolhatnám. Néha egy egész vers épül a szinte szürreális, mégis visszafejthető látomásra, ilyen például Az állat transzcendenciája vagy az esővers a legújabb kötetedből. Talán naivnak tűnik a kérdés, de mégis érdekel: hogyan fogannak meg benned ezek a képek? Vizuális típus vagy, vagy pillanatnyi impulzusként merülnek fel az ötletek, és elillannak, ha nem jegyzed le őket, esetleg körülvesznek a szavak, szabadulni sem tudsz tőlük?

– Verse válogatja, van, amikor olyan éles a kép, hogy szabadulni sem tudok tőle, folyton ott van előttem, például a Szavakkal dobáló című versem ilyen. Azt láttam magam előtt, olyan volt akár a festmény. Vannak illékonyabb versötletek is, amelyeket másféle impulzus indít el bennem, és ha nem jegyzem le, valóban eltűnik, elpárolog, mint egy illat vagy egy gyors madárrepülés. Az esőnek az illata például sok versemet elindította, de egy-egy szónak a dallama is.

Számomra a vers érzéki tapasztalás, kötődik valamihez, valami kézzelfogható ingerhez, valami kihozza belőlem, és hogy mikor mi, az nem rajtam múlik, ösztönös folyamat.

Olyan versem is volt, amit megálmodtam. Ez ritkább. Bizonyára nagyon mélyről, a tudatalattiból jön elő.

Beszélgetés Demeter Zsuzsával

– Az említett találékonyságodban sejtem a gyökerét annak a műfaji újításodnak, amiről már szó esett: a verses tudósításoknak. Amikor A fásult kebelnek nincs költészete című kötetedről beszélgettetek Böszörményi Zoltánnal az Írók Boltjában https://irodalmijelen.hu/2020-nov-04-1426/remeny-arnyalatai Zoltán kiemelte ezeknek a szövegeknek és az esteknek a derűjét. Azt hiszem, a könyved kovásza is lett ennek a kolozsvári elevenségnek. Milyen visszajelzéseket kaptál az érintettektől és az olvasóktól?

– Ez a kötetem nagyon kedves számomra. Olyan rendezvényeket örökítettem meg verses tudósításokban, amelyeken jó volt részt venni, ahol sokat nevettem, ahol utána mindig volt még egy baráti koccintgatás, ahová feltöltődni jártam.

Sajnos ez most hiányzik, Kolozsváron az ősz óta semmilyen irodalmi rendezvény, sem színház nincs. Mivel a barátaim és a szakmabeli kollégáim zömével ilyen helyen találkoztam, ezért a könyvet sem sikerült mindenkinek odaadnom. A budapesti bemutatónk is online zajlott, néhány példányt hagytam az Írók Boltjában, amit átvettek. Vörös Istvántól és Balla Zsófiától például nagyon szép visszajelzést kaptam.

Van, akinek el kellene küldenem postán, Székelyföldre, Molnár Vilmosnak és Magyarországra is néhány embernek, és van, akinek személyesen szeretném átadni Kolozsvárott egy kötetbemutató után. Ez még várat magára.

Faramuci helyzet, hogy pont 2020-ban jelent meg két könyvem is, no de nem csüggedek, mert ami késik, nem múlik, el fog jutni mind az olvasóhoz, mind a szakmához mindkét kötetem. Kicsit nekem is többet kellene dolgoznom ezen, de olykor még ahhoz is túl fáradt vagyok, hogy a saját Facebook-oldalam gondozzam. Másokat kiválóan tudok menedzselni, ötleteket adok, hogyan kellene, mint kellene, de amikor a saját „portékámról” van szó, furcsa érzések töltenek el, és elképzelem, hogy elküldöm postán a könyvem, mondjuk, egy olyan szakmabelinek, aki szerkesztő valamelyik irodalmi lapnál. Az meg kinyitja, és nem is olvassa el, mert arra gondol, hogy ni, egy újabb nyomulós költő, aki azt szeretné, ha recit írnék a könyvéről. És persze ez is benne van a pakliban, nyilván szeretném, ha lenne kritikai visszhangja.

Nem tudom magam elég jól reklámozni, sokat agyalok, hogy mi illik, mi nem, mi az, ami már pofátlanság.

A két legfrissebb kötet

Elvinni a végekre is

– Nemrégiben megjelent egy interjú veled a Magyar Nemzetben, amelyben szó esett a vers „eladhatóságáról”, s ott kitűnt a válaszodból, hogy nem a szakmai belterjességben hiszel, hanem abban, hogy el kell vinni az irodalmat a hús-vér olvasókhoz, vagy inkább lehetséges olvasókhoz: a szórványba, a végekre, akár a nyomorúságban tengődőkhöz, egyszóval kimozdulni az elit köréből. Működhet ez ma még, megszólíthat a költészet nehéz hétköznapi küzdelmekbe ragadt embereket? Lehet olvasókat nyerni azok közül, akik korábban nem voltak olvasók?

– Vannak olyan erdélyi falvak, kisebb városok, ahol Kányádi Sándor volt az utolsó élő költő, aki ott járt, és neki nagy sikere volt. Miért ne lehetne egy mai költőnek is sikere? Csupán azért nem tudjuk, hogyan reagál a ma embere a kortárs versre, mert azt gondoljuk, hogy a nagyvárosok kávéházainak falai között vagy könyvesboltokban lehet irodalmat bemutatni. A vers, a művészet mindenkihez szól, és csak akkor van értelme művelni, ha el tudod juttatni a hétköznapi emberhez falunapokra, iskolákba, közösségi házakba, nyugdíjasklubok rendezvényeire, öregotthonba, árvaházba, diáktáborokba, istentiszteletre, misére, állatorvosi rendelőbe, bevásárlóközpontba, kocsmába, fürdőbe, parkba...

Alternatív „hordozókra” gondolok, azaz nem a hagyományos felállásra, hogy az író kiül a színpadra, a közönség pedig hallgatja. Vers-flashmobra, ad hoc felolvasásra.

Egy idősotthonban vagy egy árvaházban, egy mise utáni fél órás, szép felolvasásban sokkal több lehetőség van, mint a nagyvárosi irodalmi elitklubokban, ahol csak a szakma és néhány kiváltságos olvasó hallgat meg. Az irodalom mindenkié, a kortárs irodalom izgalmas, jó, a máról szól, csak nem jut el szélesebb olvasóközönséghez. Alig várom, hogy vége legyen a járványnak. Sokféle tervem van ezzel kapcsolatosan.

 – Azt írod Kányádi Sándor 85. születésnapjára született versedben: „A vers képzelt világok kapuja / túlélőcsomag a valóságra” (A versről). A te életedben is túlélőcsomag a költészet?

– Vers nélkül fulladozunk, vers nélkül nincs jövő. Kell valami, ami megemelje a lelket. A vers kegyelmi állapot, megmásít, megtisztít, túlélőcsomag bizony, főként ebben az ínséges, ingerszegény, szellemileg és fizikailag is megterhelő időszakban.

 – Úgy tudom, egy időre most épp félretetted kicsit a lírát, mert egy meseregényen dolgozol, ha ezt el lehet kotyogni. Mi fordított a próza, azon belül is a fiatalabb korosztály felé?

A Szellőcske című meseregénynek elkészült a munkapéldánya, ezután következik a csiszolás, ami sok időt vehet igénybe, és teljesen átalakítja a kéziratot. Emberes munka vár rám, de örülök, hogy a váz, az alapanyag megvan.

Közben írok verseket is, nem tettem félre a lírát sem, amikor úgy hozza az alkalom, hogy valamit meg kell írnom, megírom.

Csak a fontos verseket kell megírni, és ahogy az idő telik, az ember csendesebb, hallgatagabb lesz – akkor szólal meg, ha tényleg van mondanivalója.

Egy régi pillanat a Zetelaki Írótáborból

– Sok év távlatából elmondhatjuk, hogy arculatformáló hatással voltál és vagy az Irodalmi Jelenre. Tematikus összeállítások és lapszámok sokasága, egész estés műsorok megszerkesztése, rengeteg fiatal költő felfedezése, útnak indítása kötődik a nevedhez. Úgy tűnik, a szerkesztő harmóniában él a költővel, és fordítva is. Te is így éled ezt meg, vagy vannak még be nem váltott nagy álmaid, terveid? „Az űrben labdázni / a Holddal”...? – hogy téged idézzelek.

– Az arculatformáló hatás azért cseppet túlzás, vagy csak abban az esetben igaz, ha minden más kolléga is arculatformáló hatással van a lapunkra. Kicsi csapat vagyunk, és irtó sokat dolgozunk, mindenki előrukkol valamilyen jó gondolattal, tervvel, amit aztán közösen megvalósítunk.

Az elsőre talán vadnak, szokatlannak tűnő ötletekben, tervekben a főszerkesztőnknek nagy szerepe van, lelkesít, támogat, ösztökél, és így én is merészebb, kitartóbb vagyok.

Úgy gondolom, egy folyóirat akkor értékes, ha nem elitista, ha nemcsak ugyanaz az öt-hat nagy név közöl a lapban, hanem teret ad olyan költőknek, íróknak, akik perifériára szorultak, akikre kevésbé figyel a „szakma”, de ugyanolyan értékes az életművűk, mint azoknak az alkotóknak, akikről több kritika jelenik meg, és a díjak is könnyebben megtalálják őket. A magyar irodalom sokszínű, izgalmas, egy folyóiratnak is ilyennek kell lennie. Erre próbálok a munkám során törekedni: a sokszínűségre, a változatosságra, és ebben maximális támaszt, megerősítést kapok a kollégáimtól.

A fiatalokban van a jövő, fontos figyelni rájuk. Amennyire időm és energiám engedi, igyekszem minden hozzánk forduló tehetségnek a közlésen túl is segíteni, tanácsot adni, online műhelymunkába bevonni őket. Hálásak érte, a visszajelzés, a megerősítés, egy jó szó, egy fontos könyv lerövidítheti a pályakezdéssel járó útkeresést, könnyebben, gyorsabban kibontakozik a tehetség, az egyéni hang. Tudom, hogy ez nekem is milyen fontos volt kezdő költő koromban, azt próbálom átadni, amit én is kaptam annak idején Kolozsváron OJD-től, Brédától, az erdélyi középnemzedék nagyjaitól.

A harmónia nehéz ügy, általában a szerkesztő győzedelmeskedik a költőn. Most igyekszem a költőt előtérbe hozni. A szerkesztői munka, az irodalomszervezői dolgok, estek, a tehetséggondozás bármennyire szép és kreatív, sokat elvesz az írásra szánt időből. Úgyhogy most próbálom a kettőt egyensúlyban tartani, mert mindkét oldalon sok még a dolgom és fejlődnivalóm, rengeteg tervem van. Ezt csak úgy lehet hatékonyan művelni, ha kiegyensúlyozott és derűs vagyok. Szomorúan, unottan még olvasni sem tudok. Hangulatember vagyok, csak akkor van erőm dolgozni, ha rendben vannak a dolgok, van életkedvem, hisz „a fásult kebelnek nincs költészete”, és ez az Arany-parafrázis, ami a kötetem címe lett, pont úgy igaz a szerkesztésre is, mint a versírásra.

 

Laik Eszter

További képek a lapozható galériában!