A négy elem

Fiatal szerzőinket arra kértük fel, hogy olyan témákat járjanak körül, amelyek segítenek kilépni a rutinból, kizökkentenek a fásultságból, derűre sarkallnak, elfeledtetik a bezártságot, oldják a szorongást. 

A négy elemről – földről, vízről, tűzről és levegőről – olvashatnak verseket tehetséges pályainduló és jó szakmai visszhangnak örvendő, elsőkötetes költőktől. 

Szabó Fanni

Magukat látták megfordítottan

T űz

Ujjait egyesével 
a földhöz érintette,
majd fülét a porba nyomta.
Sárkány üvöltése 
visszhangzott a mélyből. 
A föld kettéhasadt, 
a homályból kitörő állat 
pikkelyébe kapaszkodott.
Felgyújtatta régi városát, 
majd szülőföldje 
hamuja közé ugrott, 
ahol újra megszületett.

L evegő

Minden formát körülrajzolt már,
ujjaival végigsimította a mellette
fekvő, alvó testet,
nyakáról lesöpörte hajszálait,
megpihent térdhajlatában.
A lány nem vett tudomást róla,
becézését nem hallotta meg,
csókjai viszonzatlanok maradtak.
Dühében örvénylő széllé változott
és felkapta, a semmibe hajította,
majd mellkasába költözött.

V íz

Karmester áll a szikláknál,
mozdulataival irányítja 
a hullámokat.
Fűszálzenekar ringatózása
alá énekelnek a szirének, 
minden elsüllyedt hajó után
emelkedik a vízszint.
Kék köpenybe öltözik a Föld,
a kalózok szellemként 
járnak közöttünk.

F öld

Óriási hangszórókból zene szólt, 
egymáson tapostak az emberek, 
ugráltak és üvöltöttek, neonfények 
csillámló részecskéit látták
maguk előtt egyesülni, rezegni kezdtek, 
saját pályájuk körül mozogva 
tért nyertek a tömegben.
Fénygömbként pattogtak az agyagban,
megvilágították a Föld rétegeit,
magukat látták megfordítottan,
sokasodott tükörképük nézte őket.
Majd egymás után, a valóság 
összes szintje elsötétedett.

Erdősi Martin Zsolt

Fedélzetén vak konkvisztádorok

Először a szemek játéka, láthatárfürkészés. Nyirkos éj
telepszik közénk vitorlabontáskor. Nyelvem kifut
szám kikötőjéből, fedélzetén vak konkvisztádorok
elszántan kutatva ismeretlen partjaid után. Egy
pillanatra meghátrálsz, mintha áradás előtt, és valóban,
nemsokára nyálad hullámverése, mint szirteknek
csapódó tenger a számban. A Léthe verte így
a partját, sodrásától minden addig kimondott
szavam a feledésbe úszik. Ha túl is élik
hajóink ütközését, a hódítók már
nem néznek vissza többé.

Ilyés Krisztinka 

félig üres 

poharakba töltjük az illatokat,
felhők karcolják a színeket,
fényük megtöri a csendet:
figyelned kell a hanghordozásra, 
ha te beszélsz, a szél mindig lassabban
mocorog a levélkupac mögött.
őszt ígér a hangod, 
és holdfényt rajzol a Göncöl mögé. 

csendmadár

Csáth Géza Fekete csönd című novellájára 

minden úgy történt, ahogy
a fekete csend akarta: 

szárnyaival beborította a tüdőmet,
fekete szárnycsapások mögött
kukacajkú nőkért imádkoztak 
álmaikban a gyerekek.

a fülembe susogott, 
átkarolta a lábaimat,
nem tudtam megmozdulni,
a fekete csend magára 
aggatta a tüskéket,
körbesétálta a szívemet.

beletöltöttem egy félig 
üres borospohárba,
utoljára belekortyoltam.

elrepültem a fekete csend fekete szárnyaival.

Bodon Gergely Dávid

Bordal

             Avagy ünnepi szónoklat egy szüreti bálon

Nedveiben keveredve világok
csobbannak korttyá poharunkban.
Isteni kedvek nedve szivárog
lábunkig, hogy már beleroppan.

Tűz van a borban. Lángtündérek
laknak minden skarlát cseppben.
Szellő-könnyed, lágy-selyem ének
csordul végig a szőlőkerten.

Dús föld-ágyon zöld bujaságból
nőtt szőlőszemeken mazsolázunk.
Míg poharunk tart, kedvünk lángol,
bormámorrá nő örök álmunk.

S aztán fektükben mit akarnak?
Én azt mondom már az uraknak,
bort igyanak csak hát avatottak!
Bort igyanak csak hát a halottak!

Szeder H. Réka 

Valahol

Ahol testünket tűzbe mártjuk, hogy felfrissítsen,
                mint jeges fürdő szauna után,
 
ahol ujjainkra azért karcolunk jégvirágokat,     
           amiért kesztyűt húznánk,                       
 
ahol friss levegőért orrunkba csepegtetjük
            a földet,
 
ahol szilárd talaj a lebegés,

ahol egy általunk alkotott tükörszobában
egymásba törnek a fények.

Nagy Milán László

A hátrahagyott

Ablakából nézte az égő tarlót.
Hallgatta a  felforrósodott paták 
dobogását. Sötét, fagyos égtáj
felé gurultak megpakolt szekerek.

Hanyatt feküdt az ágyán, 
várta a felkúszó lángokat.
A deszkák már ropogtak.
Komótosan egy-egy dörrenéssel
megszakítva terjedt a tűz.

Sosem beszéltek róla.
De mindenki rágondolt,

amikor izott az ég
új otthonuk fölött.

Lévai Alíz

neonfehérhab

álmomban az óceán-kék szakadék felett 
tanultam egyensúlyozni 
nyakam köré hálót kötöttek a vörös algák
visszafojtott lélegzetek égtek a tüdőmben
hiába a páros szerv
nem tudták kipislogni a homokszemcséket 
a tengerfenék kígyóként mart szavakat belém
reggel arra ébredtem
neonfehérhabos hullámokat öklendezem