Átjárások / Idő-rések, idő-sávok…
A megszállott testéből egy Ewli lép elő – és a kiszemelt holttestbe hatol, avagy: hatalmába keríti az élettelen (lelke-hagyott) testet… – Meséli egy egyszerű, gyertyafényes vacsorának álcázott szeánszon a különös teremtés: Zena Zižka. Mindezt a hatalmas, hallgatag épület alagsorában, a Hradzsinban, melynek falai hirtelen megsokszorozottan beszélő szájakká változtak… Lobkowicz herceg és Zaraska grófnő sejtelmesen összemosolyogtak s hagyták, csak folytassák mondandójukat a megbabonázott, de inkább hipnotizált vendégek…
Molla Osman fojtott hangon felvonyított, miközben a forró levesben áztatta ujjait… Közben Rohan herceg lovásza szólat fel, aki valaha Kőrösi-Csoma karavánvezetője volt Ázsiában. Ő egy sötét tekintetű tatár a Kirgiz-fennsíkról, a neve ismeretlen. Božena és Polena (a vénkisasszony-ikrek) felé tekintve, a következőket mondta monoton hangon: az Ewli egy fakírvarázsló… Molla lénye(ge) ekkor szertefoszlott…
- - -
A deszka-bódé végórája
a zajjal megtöltött fület
metszi ama térkép felett
melynek egy az egyhez aránya
nem emlékeztet önmagára
sőt azonossá nem lehet
saját létével mert siet
megváltozó kanálisába
jelen polifon jelenet
nincs iktusa melódiája
aritmiásan erezett
nem hasonítja önmagára
a zajjal megtöltött fület
a deszka-bódé végórája.
Szavalja ős-kortalan-bájos rekedelmekkel, másvilági elemekkel, rím-ha(ra)ngzó ércekkel, magába hajló ritmikával, atavisztikus misztikummal, én-gerjesztő ásatással, ön-feloldó át-hatással: W. S. – Igen, ő! A csöngei csodagyermek, aki égi réteken bukfencezik ép(p)en, míg piknik-kosarából borosüveg nyaka virágzik…
Ott szeszélyes nőszirom sziszeg, tripla-tátika csacsog, s kék-kék-kék, illat-kék időtlenség áramlik a kék-idő álmába…
Pompás lobélia hahotázik, gerle-begyek turbékolnak, sásbokor bókol harangvirágnak, csillagfürt omlik gruppen-zsálya zsákjába, jácint kacsint kék tündérrózsának, indás ínyfű nyalint varádicslevelű mézontófű fülébe, kék sudárzsálya hajlik afrikai ibolyába, pomponos küllőrojt illeszkedik mélykék mályvába, lisztes zsálya szitál vaníliavirágra, fickós porzók bíbelődnek közönséges boróka szöszös fürtjeivel, transz-kerti tradeszkancia énekel…
Örmény gyöngyike a kék csenkesz bozontjába mártja finom bogyóit, törpe bangita recéshagymájú hölgylevélhez közelít, izsóp ellepi kankalint, őszi sisakvirág ajánlja magát kopasz szilkesarknak, barátcserje, borbolya, meténg, tű-tuja és tövisfurulya: mind az indás csatavirágot ostromolják, macskamenta táskavirággal, borzaskata kékszakállal hál, bojtocska és családja beleszédül a csodás golgotavirág aurájába…
Kúszó mahónia hatol koronás szellőrózsába, buja-kék májvirág világít, mákvirág teázik (hamar beázik), s vad-lila fügéből jégkék-pöttyös kolibri sziporkázik…
- - -
Eközben, egy másik fejben, a leíró alteregója ezt álmodja:
Egy szertartás zajlik, a felfújt, megvagdosott személyek felsorakoznak, egy csuklyás alak tömjént füstöl és sarlóval közelít a kiválasztottakhoz…
Injekció, narkotikum-hab, mely háromszorosára fújja fel használóját, pengével, késekkel kell bevagdosni a gyomrot, ágyékot, combokat, s fóliával bekötözni a testet, így látványos, élvezetes a szer hatása, belső fuldoklás, véres felfúvódásban lebegés…
Fejem falba ütődik, de nincs ébredés, csak másik álom-térbe ájulás…
A lator, anya élettársa mindenkit megmérgezett. Kutyáimat, kecskémet, húgomat, s az ő három gyermekét, majd a szomszédokat is, aztán a kertben (31 éve halott nagymamám öreg diófája alatt) nyakamba döfi az óriási dózist… Képzelt létrára másztam volna éppen, de haldokló kutyámra zuhantam, forró beleit tapogatom, arcomat kifordult gyomrába temetem…
A lator bemegy a hátsó épületbe, szerszámok, eszközök, üstök között matat, valamit kotyvaszt is… Valahogy sikerül négykézláb a nagykapu felé elmászni, közben jobb lábam valamitől (a méreg hatásától?) leszakadt, valahogy mégis felhúzom magam a kerítésre… Dróthuzalba akadok, felső testem a kerítés tetején, fölszakadva, de már kilátok…
Anya kiöltözve, sminkelve áll kívül a kapuban, éjszaka van, halvány-lila blézerét a növekvő hold átvilágítja, kulcsát keresi, jönne haza… Iszonyú ordítást kell visszafojtanom, a lator már közeledik, és suttogva próbálom mondani anyának: me-ne-külj, me-ne-külj… Semmi hang, semmi jel nem megy át, a dróthuzal lassítva kibelez (éber-álomban vergődés, néma, csatakos zuhanás)…
- - -
Az idő (is-mé-telt-en) csak földi szeszély: szellent egy szeráf, súgja egy szférák mögötti rés… És: a szférák zenéje (talán) csak összhangzattani, misztikus szél… –
Önökhöz (ismét) egy Felhő beszél…
