A Borbély-korpusz újralendül

Borbély Szilárd Nincstelenek – Már elment a Mesijás? (2013) című kisregénye és legjelentősebb verseskötete, a Halotti pompa (2004, 2006) már évek óta hiánycikk a könyvpiacon. A kisregény öt kiadást ért meg a Kalligramnál, a hatodik viszont a Jelenkor Kiadó gondozásában került újrakiadásra. A rendszerként egymásra épülő alkotások hiányzó láncszeme, a német nyelven már megjelent, Kafka fia című befejezetlen esszéregény 2021 júniusától magyar nyelven is olvasható. Igazi kuriózum lesz a szerző hagyatékában maradt, eddig kiadatlan verseskötet, mely a Halotti pompa újrakiadását követi majd 2022-ben.

2021 februárjában a Nincstelenekkel indította el Borbély Szilárd-életműsorozatát a Jelenkor. A Nincstelenek új kiadását úgy reklámozták, mint ami a szerző javításaival lát napvilágot. Sokakban felmerülhetett a kérdés, hogy miről vallhatnak a változtatások, milyen jellegűek a javítások. Közelebb jutunk-e Borbély Szilárd személyiségéhez, az öngyilkossághoz vezető körülmények megértéséhez? Talán néhány helyen máshová kerültek a hangsúlyok, vagy megváltozott a kötet sokak által furcsának tartott befejezése. Hiszen többen elgondolkodtunk az utolsó néhány oldalon, hogy miért volt annyira értékes az elbeszélő számára a régi házuk műszaki rajzának másolata, miért zárul éppen ezzel a bekereteztetett, majd el nem hozott és ki nem rakott tervrajzzal a rendkívül fojtogató kisregény.

Borbély Szilárd kutatói kezükben a régi és az új kötettel fognak neki az újraolvasásnak. Valószínűleg fejezetenként vetik össze a Kalligram szürke borítós, kilátástalanságot sugalló, kisalakú könyvét a színes Jelenkor-kiadással. Az első kiadás – Hrapka Tibor borítóterve alapján – szerény, zárkózott és depresszív hatást kelt. A szürke, ködös táj, amelyben feltűnhet vagy eltűnhet a „Mesijás”, abszolút illik a Nincstelenek világához. Kifejezi a szereplők életének nyomorúságát, a perspektíva hiányát.

Ehhez képest kifejezetten hivalkodónak tűnik a Jelenkor vibráló borítója, melyen a figyelmes szemlélő egy arckép részleteit is felfedezheti. Rozsda Endre A tekintet (1980) című színes, absztrakt festménye újra eszünkbe juttatja a regényzárlatot, a „csupa egyenes, csupa párhuzamos” tervrajzot, amin „[n]em hallatszik a veszekedés. Nincs rajta tizenhárom év keserűsége (…) Nem látszik benne a szegénység.” És amit hirtelen annyira szépnek talál az elbeszélő, hogy le is mond róla, hiszen „a mi házunk nem ilyen volt. Ha jobban meggondolom, nem is hasonlított arra a tervrajzra. A rajzon egy másik ház volt, a tökéletes ház, amelyben nem élnek emberek.”

Miközben a magyar irodalom egyik legnyomasztóbb olvasmányát tartjuk a kezünkben, még mindig oda nem illőnek tűnnek Rozsda Endre harsány színei. Ugyanakkor kapcsolatot teremt a két alkotó között a szürreális képalkotás, az expresszionista indulat, továbbá az a törekvés, hogy a világot absztrakt módon akarják ábrázolni. A tekintetben is megjelenik a reflexivitás, a nézőpont (a szempár) kiemelt jelentősége, a mozaikokból felépülő formanyelv, a kompozíció szinte már zenei szépsége, a különböző stíluselemek, színek vibrációja.

Borbély Szilárd szerint „egy jó regény egy hosszan kitartott vers élményét tudja” (Egy gyilkosság mellékszálai, Vigilia Kiadó, 2008). Prózanyelvét folyamatosan lebegésben tartja a zeneiség, a mozgások ritmikáját lekövető nyelv. Egy-egy kép indítja be a mozaikosnak tűnő, kinagyított plánokból álló emlékidézést, melyet a gyermek (felnőtt) tekintete ural. A hatodik kiadás megnövelt mérete tágasságot és szellősséget kölcsönöz a szövegnek. A súlyos tartalom melletti lebegést – az alapvetően lírikus Borbély – a prózazenével éri el. A rövid, töredékes mondatok közötti belsőrímek, az időmértékek és az ütemhangsúlyok, az ismétlődések, a gondolatpárhuzamok és a költői nyelv oldják az olvasóban a feszültséget, azt „üzenik”, hogy a valóság és a fikció a költői ábrázolásban felemelkedik.

Minden fejezet egy kiemelt kezdőbetűvel (Kalligram) vagy egy nagybetűvel szedett mondattal (Jelenkor) indul, melyben az elbeszélő többnyire valamelyik családtagjával közlekedik éppen. Leginkább az anyához szeretne közelebb kerülni, de nem lehetséges, mert a mindennapi gondok, az idegeket felőrlő aggódás közéjük áll: „Megyünk és hallgatunk. Huszonhárom év van köztünk. A huszonhármat nem lehet osztani. A huszonhárom csak magával osztható. Meg eggyel. Ilyen magány van köztünk. Nem lehet részekre bontani. Egybe kell cipelni. Visszük az ebédet.” Az ismétlődő mondatok biztosítják a folyamatosságot a szavak és a csöndek között, miközben az idő múlását is jelölik. Az azonos és nagyon is konkrét fizikai határok megszabta térben történő mozgások a körkörösség hatását keltik, miközben a prímszámok az emberek közötti áthidalhatatlan távolságok jelölői. Szűkösség és tágasság egyszerre van jelen.

A traumák gócpontja, Túrricse, a Kalligram-kiadás fülszövegére GPS-koordinátákkal került fel, ámbár Borbély nem nevezi meg a helyszínt. A fehérgyarmati helység nevének elhagyása általános szintre emeli a mondanivalót. A falu a mérgező közösségek metaforájává transzformálódik, hiszen minden szerethető tulajdonsága szertefoszlik Borbély regényében: mindenki magányos, fél a másiktól és idegen, a felnőttek épp annyira, mint a gyerekek. A kívülállóság rettenete a „zsidónak lenni” léttapasztalataként íródik a regénybe: „Aki nem olyan, mint ők, azon érzik az idegenszagot. Csak a magukfajtáját viselik el. Aki elmegy, az áruló. Aki másmilyen, az is. Mindenkit zsidónak tartanak, aki használja az eszét. Aki okosabb náluk, az zsidó.” A csapda abban rejlik, hogy az elbeszélő hiába különbözteti meg magát a falubeli felnőttektől, férfiaktól, a saját rokonaitól, mégis közösséget kell vállalnia velük, hiszen a falu nyelvén vésődött belé, ezen adja tovább az idegenség élményét.

Borbély kisregénye szenvedéstörténet, mely folyton kapcsolatba lép szakrális vagy kultikus történetekkel. Befejezetlen esszéregénye, a Kafka fia a Kafka-kultusszal és az Oidipusz-mítosszal teremt önreflexív párbeszédet, miközben tovább építi a Borbély-mitológiát. A szerző számára alapvető eljárás a zsidó-keresztény elemek vagy a babonás hiedelemvilág beforgatása a naturalista ábrázolásba, a magasztos és a profán összeszikráztatása. Szövegeinek van egy valóságfeltáró (szociografikus), egy önfeltáró (lélektani), egy önreflexív (poétikai) és egy metafizikai rétege is, mely a szorongásból fakad. Így legközelebbi „rokonai” Franz Kafka, Pilinszky János, Mészöly Miklós, Kertész Imre. A Kafka fia – melynek borítóján szintén Rozsda Endre Szilánkjaim (1979) című festményrészlete látható – egyazon probléma körül sétál, apa-fiú idegenségét járja körbe, több ponton is összevethető a Nincstelenekkel.

Borbély egyetlen befejezett kisregényében az a legkülönlegesebb, hogy a súlyos tartalmú sorok a gyermeki asszociációk és elhallgatások szabadságával bírnak. A tűpontos, rövid, tényközlő megállapítások, a legapróbb részletekre és árnyalatokra is érzékeny élesítések és az iszonytató, sokszor naturalista tartalom az egyén szenvedéstörténetétől az egyetemesig hatol. Borbély átengedi magán a traumákat, kitakarja a szenvedést, az iszonyt, az undorítót, ám József Attilához hasonlóan nem talál kiutat a szégyen és a bűntudat labirintusából, mert a  szenvedés nem emel fel, nem nemesít, lerombolja a személyiséget és az önbecsülést, és gyakran némává tesz.

A Kalligram- és a Jelenkor-kiadás összehasonlító elemzése végül nem meglepő eredménnyel zárul. Kiderül, hogy a szerző mindössze a központozást változtatta meg egy-két helyen, s néhány helyesírási hibát javított. Igaz, hogy vásárlóként át lettünk verve, de olvasóként hálásak lehetünk, hiszen rájöttünk arra, amit már eddig is tudtunk: ez nem egy fecsegő próza, mondatait nem lehet tovább élesíteni. A Nincstelenek sorai mozdíthatatlanok, habár a Borbély-korpusz darabjainak megismerése során újra meg újra mozgásba lendülnek.

Borbély Szilárd: Nincstelenek. (Hatodik, javított kiadás.) Jelenkor, Budapest, 2021.