Az Irodalmi Jelen „A humor: mosoly könnyek között” című humoreszkpályázatának dicséretben részesített pályaművei közül Gőz József Miklós írását közöljük.

 

A kis vidéki nyomda dolgozói izgatottan tárgyalták a múlt század nyolcvanas éveinek a közepén a cégegyesítés híreit. A városban – nem ám húsz, mint manapság! – mindössze két nyomdavállalat munkája nyomán keletkeztek a Gutenberg-galaxis helyi csillagai, bolygói. A kisebbik egy helyi tanácsi cég volt, amely a városi napilap kiadójának is dolgozott. A nagyobbik – hatalmas könyvgyár – óriási példányszámban nyomta a köteteket. Kettejük között több síkon is jelentkezett az ellentét. Például kölcsönösen egymástól szipkázták el a szakembereket.

Ebben a helyzetben határozták el a két nyomdát felügyelő szervek, a városi tanács és a könnyűipari minisztérium, hogy egyesítik a két vállalatot. A nagyobbik cég igazgatója – ötvenes éveiben járó, gargantuai kedéllyel és testalkattal bíró férfiú – nem volt haragtartó ember, de élénken emlékezett mindenkire, akit tőle csábítottak el a városi nyomdába:

– Na, pajtikáim, most megint visszakerültök – dörzsölte kezét. – Kár volt olyan nagyra lenni a magasabb fizukkal! Kár volt belepiszkítani abba a fészekbe, amelyből kikeltetek!

– Mi lesz velük, főnök? – kérdezte a direktort a cégről s a pletykákról mindent tudó gépkocsivezetője, amikor az utolsó tárgyalásról igyekeztek hazafelé Budapestről.

– Hát, az biztos, hogy aki a küszöbre köpött, amikor elment, az most kívül marad a küszöbön!

Ez a kijelentés aztán bejárta a két nyomda minden zegét-zugát, s egyik fő témája lett az egyesítést tárgyaló folyosói, öltözői, munkapad melletti beszélgetéseknek. Feri, az egyik legjobb kezű nyomdász, vitte a szót:

– Azt hallottam, hogy aki a másik nyomdából jött át hozzánk, az egyesülés után azonnal kirúgják.

– Anti bácsit is?

A köztiszteletben álló idős nyomdászt először a nagy nyomda szipkázta el a kicsitől, de a szíve visszahúzta.

– Őt az elsők között – mondta egy jól értesült.

A megdöbbenéstől még azt sem vették észre, hogy a kis nyomda vezetője lépett be a szedőterembe.

– Mi van, elvtársak, mi van, miért nem dolgoznak? – kérdezte, majd hozzátette: – A lógósokra majd nem lesz szükség az egyesített vállalatnál…

Már alig emlékeztek az átszervezés előtti vitákra, amikor beütött a krach. A városi napilap külpolitikai rovatának egyik fotója a következő képaláírással jelent meg:

„A szovjet állat képviselői aláírják a megállapodást”

Az éles szemű vezérigazgató vette észre leghamarabb a sajtóhibát. Kikiáltott a titkárnőjének:

– Azonnal hozassa be újság imprimaturáját!

Kisvártatva jött egy nyomdásztanuló, kezében az aláírt újságoldalakkal. Az igazgató azonnal a képaláírásra nézett. Azon még a szovjet állam képviselőiről volt szó.

Hamarosan együtt ült a párttitkár, az igazgatóhelyettes, a főmérnök, a főművezető és a gépmester. A vezérigazgató vitte a szót:

– Pajtikáim, ugye tudjátok, milyen súlyos helyzetbe került a nyomda ezzel a hülye képaláírással? Éppen most, az egyesülés után, amikor árgus szemmel figyelik a munkánkat azok, akik ellenezték a fúziót.

– Ezt nem egyvalaki tette – mondta a főművezető. – Először is ki kellett szedni a rossz szót a szedőgépen. Aztán le kellett világítani, majd előhívni a cellofánfólián. Majd ki kellett vágni a cellofánon lévő újságoldalból a jót, s helyére ragasztani a rosszat. És mindezt éjfél után, amikor minden perc számít, hogy hajnalra ki legyen nyomva a lap.

– Száz szónak is egy a vége – szakította félbe a kupaktanácsot a vezér.  – Utasítalak benneteket, hogy derítsétek fel, ki követte el ezt a marhaságot! Ha ebből a nyomdára bármilyen hátrány származik, úgy kirúgom az illetőt, hogy a lába sem éri a földet!

A vezetők szétszéledtek, az vezérigazgató pedig várta az ilyenkor törvényszerűen bekövetkező telefonhívást. Több helyről is. Például a pártbizottságról, amely a lapot felügyelte. Vagy a szerkesztőségből. Ahol biztosan tudják, hogy a nyomdai ügyeletes még úgy adta le az imprimatúrát, hogy helyesen volt írva az a kurva szó. Vagy egyenesen a szovjet konzulátusról, amely nemrég nyílt meg a városban. Netán az állambiztonsági szervek helyi kirendeltségéről. De egyelőre néma maradt az igazgató telefonja.

A tegnap éjfélkor bent lévő munkatársak csak délután jelentek meg a nyomdában. Ők is olvasták a szerencsétlen képaláírást, de nem tudtak válaszolni a főművezető kérdésére: ki írhatta be ezt a mondatot a kép alá?

– Senkit sem láttam, aki megmásíthatta volna az imprimált oldalt.

– De neked, mint gépmesternek, észre kellett volna venned a hibát! – fordult hozzá a főművezető.

– Már miért kellett volna? – vágott vissza felháborodva a gépsor felügyelője. – Előírás szerint meggyőződtem arról, hogy az újság imprimálva van, tehát a felelős szerkesztő látta az oldalt. Nekem azt kell figyelni, hogy nincs-e valami nyomási rendellenesség az oldalakon.

Az első napon a vizsgálat teljesen eredménytelenül zárult. Igaz, a direktor által várt – dehogyis várta! – telefon is elmaradt. A másnapi reggeli értekezletig sem jött semmilyen új információ.

A nyomdában két tucat dolgozó munkálkodott azon az éjszakán. Azoknak a száma, akiknek lehetőségük volt, hogy elkövessék a tettet, mintegy fél tucat. De senki ellen sem találtak bizonyítékot. Ipari kamera akkor még csak mutatóban volt a cégeknél, a nyomdában még nem szereltek fel ilyet.

A közvetlenül nem érintett dolgozók elméleteket gyártottak, amelyek közül a legkülönösebb egy jehovista segédmunkástól származott, akinek többször is meggyűlt a baja a hatóságokkal, csak az igazgató jóindulata – meg az a tény, hogy minden feladatát lelkiismeretesen hajtotta végre – tartotta meg munkahelyén:

– Isten jelet adott, hogy hamarosan vége lesz ennek az ateista vircsaftnak. Nem veszitek észre, hogy csoda történt? Az Úr néha közvetlenül is beavatkozik a történésekbe. Isten ujja ez a sajtóhiba!

– Az Istent viszont nem lehet megbüntetni! – vélekedett valaki.

– Az Úr nevét hiába föl ne vedd! – feddte meg az öreg a Biblia szavaival a profán közbeszólót.  – Nem véletlenül került az aláírásba, hogy a szovjet állat. A Szentírás az emberiséget fenyegető gonoszokat sokszor említi állatok formájában. Például a Jelenések Könyvében.

A bibliaórának az éppen arra korábbi főnök – jelenleg szociális igazgató – vetett véget, aki még a kis nyomdából ismerte az öreg jehovistát.

– Mi van, Jehova? Maga itt is hirdeti az igét? Azt hittem, leszokott róla, amikor vezérigazgató elvtárs a rossz híre ellenére is átvette az új nyomdába.

– Jobb lenne, ha ön is elmélyedne ezekben a dolgokban! – válaszolt a jehovista. – Nem olvasta még a Szentírásban, hogy az Úr akarata nélkül egy hajszálunk sem görbülhet meg?

– Na, jól van, emberek, fejezzék be a társalgást, menjen mindenki a dolgára – zárta le hatalmi szóval a vitát a szociális igazgató.

 

A fegyelmi bizottság dolgavégezetlenül oszlott fel. Ugyanakkor a vezérigazgatónak sem kellett beváltania korábbi fenyegetését. A csodás körülmények között megtörtént betűcserének az utóélete is csodának bizonyult. Az égvilágon senki sem vette észre. A máskor oly buzgó hibavadászok  telefonjai sem szólaltak meg, sem a szerkesztőségben, sem a nyomdában.

Az esetet kezdte ellepni a feledés jótékony homálya.

Így maga a vezérigazgató is meghökkent, amikor november 7-én a városban működő szovjet főkonzulátus ünnepi fogadásán a sokadik vodka után maga Ivanov elvtárs, a főkonzul kérdezte meg a nyomdaigazgatót:

– Mondjál már B. elvtárs, hogyan is tortént az az eset a nyomdábá? Tudjá, ámikor ázt írta áz újság, hogy szovjet állat.

Az igazgató gyorsan körülnézett, ki hallotta meg a kérdést. De elég távol álltak a többiek. Csitítani persze nem merte a főkonzult, csak saját lehalkított hangjával éreztette: kényes a téma, nem kell nagydobra verni:

– Óh, taváris főkonzul, az csak egy kis sajtóhiba volt. Tudja, a nyomdász mellé ütött a szedőgépen…

– Jól mellé ütött! Hisz a máguk kláviáturáján a jobb kéz mutatóujja üti le az em betűt, a bál keze mutatója meg a te betűt.

A vezérigazgatóból kiszaladt az indokolt kérdés:

– Ilyen jól ismeri főkonzul elvtárs a latin betűs írógépeket?

– Pérsze. Kárpátalján szulettem, gyakran használtam ilyen írógepet.

A még kézenfekvőbb kérdést fel sem tette a nyomdaigazgató, mégis megválaszolt rá a főkonzul:

– Hogy mért nem tiltákoztam? Mi ván, ha tiltákozom? Helyreigazítják: nem állat, állam. Így aztán azok is elolvassák, akik addig nem vették észre. Meg mondok én Onnek válámit. Ez itt szovjet főkonzulátus, de én ukrán vágyok, munkátársáim tobbsege is ukrán. Ázt hiszi, vedjük á szovjetet? Ámely ánnyi szenvedest hozott áz ukrán nepre.

Az igazgató elhűlve nézett körbe, de jó messze volt még a legközelebbi, pezsgős poharát szorongató ember is. Nem tudott mit mondani az ukrán szavaira, meg az is felötlött benne, hogy provokáció az egész. Odakoccintotta poharát a főkonzuléhoz:

– Hát akkor éljen a megbonthatatlan ukrán-magyar barátság! – mondta még mindig kis hangerővel.

– Az eljen – mondta a konzul –, es eljon az ido, amikor hangosabban is mondhatjuk. Itt van ez az új fotitkár, ez a Gorbácsov. Akit maguknál most nem szeretnek anjira a pártvezetok. Ázt mondják, kárcsusítáni akarja a Szovjetuniót. Hát lehet meg olyan ido, amikor Mágyárország szomszedja nem á szovjet állat…. ize… állam lesz, hánem Ukrajna. De áddig… ázért vigyázzanak a szedogépekkel…!

Másnap a nyomdába visszatérve a vezér leállította a fegyelmi vizsgálatot, amelynek továbbra sem sikerült megneveznie a felelőst. A kollektív büntetés sértette volna az igazgató jogérzékét, különben is, senki sem tiltakozott a kifejezés ellen, házon belül maradt a dolog. Mindenesetre intézkedett, hogy a rendészet szerezzen be és szereljen fel néhány ipari kamerát.

A konzulátusi fogadáson hallottakról senkinek sem beszélt. Csak amikor vezető munkatársai tudakolták, mi lesz már a megkezdett fegyelmi vizsgálattal, így válaszolt:

– Tudjátok, úgy vettem észre, hogy a szovjet állat már nem harap. Akkor meg minek harapjunk mi?