Fóbia

(regényrészlet)

Fölmentem az elsőre. Ott aztán vártam egy kicsit, mert enyhén még kába volt a fejem, de az eszembe sem jutott már, hogy kint az utcán keressek magamnak menedéket. Csak mentem, fokozatosan tovább, még egy emeletet. Pár perc telhetett el, rohamosan gyengült a fény, és akkor már tényleg csak a legfölső emelet sávja látszott élesen a lépcsőház udvarra nyíló nagy ablakain át. Szemben egy furcsa formájú, hosszúkás háromszöget alakított ki az árnyék lefelé, és jóval mélyebb színe lett a ház falának abban az alkonyati fényben. Készítettem is egy képet a telefonommal. Vonzanak a geometrikus formák. Néhány pillanatra az az ideiglenes összhang, azt hiszem, elterelte a figyelmemet. Támadt is egy olyan érzésem, hogy most nemcsak azért fontos lefényképeznem ezt, merthogy nem tér vissza egyetlenegy pillanat sem, hanem mert a hely, ahol mindezt mégis újra láthatnám, a mai estétől kezdve, akármi történik is, számomra megközelíthetetlen lesz. Hányszor fantáziáltam arról, mikor együtt voltunk odabent Csabával, hogy milyen lenne együtt élni abban a lakásban, de ahogy a lépcsőházban állva újra eszembe jutott ez, már nem a korábbi öröm, csak a hányinger kerülgetett.

Egy zöldre festett kétszárnyú ajtó vezet a harmadikon a gangra. Nagyot nyikordult a jobb szárny, mikor megtoltam, hogy már csak azt a néhány métert kelljen megtenni az ajtóig. Ott is álltam egy kicsit, talán arra várva, hogy észrevegyenek. Hogy szinte magától értelmetlenné váljon a kis akcióm, ami egyre inkább a szánalommal vegyes viszolygás érzését kezdte ölteni bennem. Megfordulni persze már nem lehetett, mert akkor a gyávasággal nem tudtam volna mit kezdeni. A kettes számú lakás ajtaja váratlanul kinyílt, és a várakozásom hirtelen elillant. Meg is ijedtem kicsit. Közvetlenül az első ajtó előtti kis beugróba húzódtam, onnan figyelve, vajon ki lesz az, aki kilép a gangra. Általában gyors léptekkel haladok, hogy minél előbb eltűnjek az ismeretlen tekintetek elől, s nyilván egy-egy gyors köszönésen kívül akkor sem történt volna más, ha észrevesz bárki is, de már annyira feszült voltam, hogy pusztán a mozgás látványa megrémített.

Középkorú, félmeztelen férfi lépett a gangra, sárga vödörrel a kezében. Az arca sem volt túlságosan bizalomgerjesztő, a szőrős mellkasa viszont, amit a lengőajtó üvege tükrözött vissza, egyenesen undorított. Mindent nagyon komótosan csinált. Óvatosan lépett, látszott, hogy ráér lassúnak lenni, s hogy a gangon kívül már nem nagyon megy sehová. A korláthoz tett cserepes virágokat kezdte öntözni. Közben valami dallamot dúdolt, egyre hangosabban, ami ismerős is volt nekem. Még onnan a beugróból is látszott, hogy a víz nagy része melléfolyik, s amikor a férfi abbahagyta a dúdolást, csönd lett a ház belső terében. Hallottam, ahogy a súlyos vízcseppek az udvar kövezetén koppannak. A férfi több mint három percig állt odakint. Számoltam a másodperceket. Két gyors pillantás után már nem mertem kinézni újra. Féltem, hogy a faszi meglát, és olyasmit kérdez, amire nem tudnék őszintén válaszolni.

A fönti zár kulcsát ráfűztem a saját kulcscsomómra, ami hiba volt. Babráltam vele vagy egy percen át. Összevissza csörögtek a kulcsok. Remegett a kezem. Nem is tudtam hirtelen, hogy melyik lehet az, amelyik annyira kell. Azt hiszem, kicsit reménykedtem is benne, hogy Csaba kivételesen bezárta mindkét zárat, s még hogy ha rá is találok a szükséges kulcsra, akkor se jutok be a lakásába. De aztán hamar kiderült, hogy a kíváncsiságomnak és a belőle fakadó bizarr tervemnek sokkal komolyabb hatása van az eseményekre, mint a félelmeimnek. Tudtam, hogy ha tényleg csak a fönti zárral kell elbánnom, akkor az ajtót úgy is ki lehet majd nyitni, ha belülről benne van a kulcs. Hogy nem fog belőle kiesni, ami miatt már jóval idő előtt lelepleződhetnék. És aztán a hosszúkás kulcs hang nélkül el is fordult a zárban. Résnyire magától kinyílt az ajtó, úgyhogy vékony sávban beláttam a homályos előszobába. Üres volt. Beljebb toltam az ajtót, beléptem, majd egy óvatos, de határozott mozdulattal becsuktam magam mögött, hogy a huzat nehogy megmozdítson odabent valamit. Minden lakásnak van egy jellegzetes szaga, és azt a hirtelen rám törő szagot tökéletesen ismertem már.

Hallottam, hogy zene szól a nappaliban. Föltűnt az is, hogy nem égnek a lámpák odabent, az előszobán át látni lehet a nagyszoba középső részét. Sötét volt, bent a redőnyök akkor is le voltak engedve. Bal oldalon, a radiátor alatt ott hevertek Csaba cipői, az a három, amit váltogatva használt akkoriban, meg egy csontszínű női félcipő. Nem volt egy különösebben csinos darab, de színében kétségkívül illett ahhoz a fogason lógó, akkor már ismerős kabáthoz. Elővettem megint a telefonomat és készítettem egy képet a cipőkről, majd a fogason lógó kabátokról is. Hirtelen ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy azonnal Csaba tudtára adjam – úgy, hogy a csaj közben még véletlenül se sejthesse –, hogy a lakásban vagyok. Nem tudtam, mi történik odabent, de akármi volt is az, föl akartam függeszteni, egyértelműen irányt akartam szabni a benti mozdulatoknak. Hirtelen az tűnt a legfontosabbnak.

Megnyitottam a messengert. Már a képet is csatoltam az üzenethez, de végül nem nyomtam rá a küldésre. Rájöttem, hogy egyrészt úgysem látnám Csaba arcát, ahogy rájön, mit is lát a képen, másrészt egyre inkább az hajtott előre, hogy váratlan, és legfőképp élethű legyek. De azért csak nem bírtam megállni, hogy írjak, még ha nem is olyasmit, amiből megsejtheti, mennyire közel vagyok. Kíváncsi lettem, mit ír arra – egyáltalán ír-e bármit is –, ha megkérdezem, merre van és mit csinál, s ez a dolog annyira nem is tűnt kockázatosnak. Ezt a kérdést amúgy is szinte naponta föltettem. Közben bezártam az alkalmazást, és egy rövid időre lezártam a képernyőt is, hogy vegyek egy nagy levegőt, mielőtt írni kezdenék. Addig se lett volna jó olvasgatni a korábban váltott üzeneteinket, vagy látni a háttérképet, amiről megint csak ő jutott volna eszembe. Minden mondat, minden közösen átélt élmény fájdalmasan hazugnak tűnt már, mégis szerettem volna, amennyire csak lehet, spontán módon, nem pedig indulatból leírni azt a néhány nagyon is egyszerű mondatot.

A háttérben már egy másik szám szólt, jóval lassabb és mélyebb, érzékibb dallamú. Egy idősebb nő énekelt, olyan nyelven, talán oroszul, amit egyáltalán nem értek. Megnyitottam megint a messengert, és leírtam az üzenetet úgy, hogy közben csak a zenére figyeltem. Tetszett az a szám. Hagytam, hadd járjon át, keresztbe-kasul, vezesse csak a kezemet. Jóval hosszabb, és valamivel érzelgősebb is lett a mondandóm annál, mint amit elterveztem, de az a két kérdés azért mégiscsak benne volt. Miután befejeztem a pötyögést, elolvastam a sorokat, és az volt az első gondolatom, hogy ezt Csabának nem kéne elolvasnia, de az alkalmazás már nem engedte visszavonni. Dühös lettem, mert úgy tűnt, megint csapdába kerültem a saját hevességem és a türelmetlenségem miatt, de amikor aztán újraolvatam az egészet, rájöttem, hogy amit leírtam, úgy jó, ahogy van. Olyan volt, mint én, és már nem is bántam, hogy nem tudom törölni onnan.

Persze a neheze csak ezután jött. Nem bírtam levenni a szememet a képernyőről. Sejthettem volna már előtte is, hogy így lesz. Türelmetlenül vártam, hogy megjöjjön a válasz, és azt hiszem, nem is arra voltam igazán kíváncsi, mit ír vissza Csaba, egyszerűen csak azt akartam, hogy írjon, mert az annak a jele, jutott eszembe közben, hogy nem a lánnyal, hanem velem foglalkozik, még ha csak ilyen áttételes, szerencsétlen módon is.

Elég sokáig vártam. Pár perc alatt el is ment a kedvem attól, hogy a képernyőt bámuljam, amikor egyszer csak megláttam, hogy ott a válasz a mondataim alatt. A stúdióban vagyok. Későn érek haza, beszéljünk holnap – mindössze ennyit írt, ezt a nyilvánvaló hazugságot.

Az jutott eszembe, hogy csöndben leülök a konyhában, oda úgyis hangtalanul el lehet jutni az előszobából, és addig várok, amíg egyikőjük, valószínűleg Csaba, ki nem jön valami miatt. De aztán, amikor már bent voltam a helyiségben, rájöttem, hogy ha végig ott kint, a konyhában maradok, az szintén gyávaság. Hogy egyrészt nem sok értelme van, mert pisloghatok ott tanácstalanul akár órákon át, másrészt nincs is benne semmi izgalmas, tehát azért, hogy üldögéljek, várjak és hallgatózzak, ki tudja, meddig, teljesen fölösleges volt följönnöm a harmadikra.

Szokás szerint nagy halomban álltak a mosatlanok még a mosogató mellett, és persze a tűzhelyen is. A hűtő résnyire akkor is nyitva volt, úgyhogy bezártam, pedig abban a helyzetben pláne nem lett volna dolgom. Úgy éreztem magam abban a seszínű térben állva, egyedül, hívatlanul, mint valami szellem. Egy olyan lény, aki talán nem is észlelhető, szóval aki egyszerre megmagyarázhatatlan, mégis teljesen tisztán érthető okokból van ott. Még el is mosolyodtam azon a néhány perverz gondolaton, hogy ha átrendeznék pár dolgot a helyiségben, netán elmosogatnék, fölgyújtanám a konyhát vagy mondjuk csak elvinném a lány fél pár cipőjét, az milyen hatást váltana ki néhány perccel vagy órával később. Vagy ha semmi mást nem tennék, csak valami rémisztő zajjal alaposan rájuk ijesztenék, és úgy rontanám el a nyomorult kis együttlétüket. Persze csak álltam ott mozdulatlanul. Annyi önuralmam azért maradt, hogy egyetlen szó se hagyja el a számat. Még a fel-feltörő nevetést is sikerült elfojtani, pedig gyerekes és kissé ostoba, bosszúálló gondolatok is kavarogtak a fejemben. Azt hiszem, csak folyamatosan odáztam az akkor már tényleg elkerülhetetlent, és az a pár perc, ami a konyhában telt, jóval hosszabbnak tűnt annál, mint amennyi valójában volt. Mintha annak a beteges, szerencsétlen játéknak a hevében megnyúlt volna az idő.

Bentről aztán hangokat hallottam. Előbb Csaba beszélt – azt nem értettem, miről –, majd a lány visszataszító hangja, bugyuta nevetése hangzott föl meglehetősen élesen, többször is. Akkor már rohadtul ingerült voltam. Főleg amiatt, hogy egyre nyilvánvalóbbá vált, muszáj még egy darabig csöndben maradnom, miközben, jutott hirtelen eszembe, annak a kis kurvának bezzeg egyáltalán nem kell türtőztetnie magát. Elképzeltem, hogy mi történhet odabent. El-elfogott a rosszullét, de képes voltam állva maradni. Körbe-körbejártam a konyhában. Szükségem volt rá, hogy megragadjak valamit, ami azonnal megerősít abban, hogy tényleg Csaba lakásában vagyok, és nem csak képzelődöm. Hogy valóban ott vagyok, ahol vagyok. Türelmetlenül keresni kezdtem, hogy mi lehet az, ami segít változtatni a tehetetlenség és a bizonytalanság érzésén. Valamit, ami plusz erőt ad, és végre irányt is mutat a cselekvéshez.

Az asztalon csak egy kenyérkosár, sótartó, meg egy pohár állt. Utóbbinak valami húgyszerű, sárgás maradék lebegett az alján. Gyanítottam, hogy sör lehet, de eszemben sem volt inni belőle. Még a pohárhoz sem akartam hozzáérni, hátha a kis picsa ivott belőle pár perccel korábban. Bentről aztán megint hallottam valamit. Egyértelműen távolabbról jött a hang. Már akkor beljebb mehettek, a belső szobába, ahol mi is aludtunk mindig Csabával, ha nála töltöttem az éjszakát. Egyszerre volt undorító és nevetséges az egész. Az egyik pillanatban teljesen fölöslegesnek, szinte hülyeségnek tűnt, hogy ott vagyok, és olyan gondolataim támadtak, hogy a lány nyilván csak egy távoli rokon, mondjuk Csaba egyik másod-unokatestvére lehet, akit egyszerűen nem ismerek még, vagy egy egyetemista társ, akivel talán csak megbeszél Csaba a közelgő vizsgaidőszak miatt valami fontosat. De rögtön utána már maguk az előbb említett gondolatok váltak teljesen nevetségessé, mert akárhogy is próbáltam, a bentről kiszüremlő nevetést hallva letagadhatatlanná volt, hogy mi zajlik ott, és a fokozatosan növekvő értetlenség, ami az egy perccel korábbi ostoba jóhiszeműségem miatt kezdett kialakulni bennem, idővel totálisan fölbaszta az agyamat.

Fölálltam, majd egy tisztának látszó pohárba engedtem magamnak egy deci vizet. Azonnal kiittam, aztán újra a csap alá tartottam a poharat. Nem igazán érdekelt már, hogy meghallhatnak, sőt, kissé álszent módon még neki is dőltem a konyhapultnak, hátha véletlenül leverek onnan valamit. Megcsörrent néhány tányér, de végül minden tárgy a helyén maradt, közben már az előszoba felé fordulva vártam, kortyolva időnként a vízből, hogy Csaba föltűnjön az ajtóban.

Nem jött ki, hiába szuggeráltam magamban. És az, hogy nem úgy történnek a dolgok, ahogy elvárom, csak még feszültebbé tett. Elképzeltem, amint meglát, és totálisan ledöbben, hogy ott állok a konyhában, nagyjából azon a helyen, ahol amúgy is a pultnak dőlök mindig, és ahol mást is csináltunk még pár héttel azelőtt. Pontosan tudtam, milyen képet vágna, miután fölfogta, hogy tényleg ott vagyok, s hogy a tömérdek idétlen, figyelemelterelő duma csak azt a célt szolgálná, nehogy bejussak a belső szobába.

A konyhapulton egy fa tartóban voltak a kések. Először csak babráltam az egyiknek a nyelén kicsit a mutatóujjammal, aztán kihúztam a helyéről, hogy a kezembe vegyem. Hosszú, vékony pengéjű, halakhoz használatos kés volt. Talán azért is eshetett rá a választásom, mert más színű, egészen másmilyen alakú volt, mint a többi. Önkéntelenül is magára irányította a tekintetemet. Nem emlékeztem rá, hogy láttam volna korábban. Tetszett a formája. És az is, hogy olyan rettentően éles lehet, mint amilyen én valószínűleg sosem leszek.

Kezemben azzal az ijesztő tárggyal akkor aztán sorra megleptek a képek. Láttam magamat, amint elindulok befelé, át a hosszúkás előszobán, majd még beljebb, át a nagyszobán, ahol egyre hangosabbá válik a zene, aztán, ahogy lassan odaérek a csukott ajtóhoz, ami a hálószobát választja el a nappalitól. Kitárom, lassan, nem is ügyelve a zajra, hiszen olyan hangos a zene, hogy teljesen mindegy is. Látom, hogy ott fekszenek előttem, egymáson, összetéveszthetetlen módon, és sehogy sem vesznek észre, hiába állok már ott mellettük, hiába szólok, kiabálok, üvöltök, ők csakis egymással törődnek, pedig azt akarom, hogy észrevegyenek, döbbenjenek le, de hiába – és akkor hirtelen megkörnyékezett az ellenállhatatlan vágya annak, hogy a lány hófehér mellkasába döfjem a pengét.

Letettem a poharat az asztalra. Azt jóval könnyebb volt elengedni, mint a kést, de aztán rögtön azt is az asztallapra raktam, mert rettenetesen megrémültem. Biztos voltam abban, hogy nem áll szándékomban bántani őket, és lehet, hogy már akkor az volt bennem inkább, hogy előbb bántanám saját magamat, mint bárki mást, akármit tesz is ellenem. Csakhogy közben mégsem múlt el az a mindent átmozgató érzés, amit leginkább az éhséghez tudnék hasonlítani. Az a gyomortáji nyomás, meleg üresség, ami kitöltésre várt.

Bentről megint kiszűrődött valami zaj. Erőteljes koppanást hallottam, mintha fölborult volna egy nagyobb tárgy. Kizökkentett az a hang. Nem nyúltam akkor a késhez. Sőt, amikor ránéztem újra némi hallgatózás után, a látványa annyira megrémisztett, hogy elkaptam még a tekintetemet is, nehogy valami olyasmi történhessen, amit fizikailag ugyan én teszek, de teljesen kontrollálatlanul. Nem igazán bíztam senkiben, még magamban sem. Túl is akartam már lenni azon az egészen.

Kiléptem az előszobába. Már ott sokkal jobban hallottam a zenét. Moby szólt, a Lift Me Up. Tisztán emlékszem a szám sodrására, és arra az ismétlődő mondatra. Szinte hívogatott, hogy lépjek előre, menjek csak egyre közelebb. Mikor elhaladtam a fogas előtt, meglegyintett az az édeskés illat. Próbáltam nem törődni vele, tovább is mentem valamicskét, de aztán kényszeresen mégis visszaléptem. Akkor megint elért, és jóval nagyobb intenzitással csapott meg az a szag. Még ha nem is lett volna annyira pocsék, valószínűleg akkor is ugyanazt a kaparó gyűlöletet ébresztette volna bennem. Öklendeztem párat. Éreztem, hogy megduzzad a torkom, s hogy pillanatokon belül a felszínre bukik belőlem valami. Görnyedten benyitottam a szemben lévő fürdőszobába, és azonnal egy hatalmas adag slájmot köptem a mosdókagylóba. Más egyéb szerencsére nem jött föl. Nem ettem egész nap semmit, üres volt a gyomrom. Csak a kesernyés sav marta a nyelőcsövemet.

Vártam, hogy megnyugodjak, és végre megérezzem, hogy mit is kellene tennem. Tudtam jól, hogy még leléphetek észrevétlenül. Hogy semmi olyasmi nem történt, ami miatt igazán megítélhet bárki is, ami miatt vállalhatatlanul kellene érezzem magamat, de abban is biztos voltam, hogy ha elmegyek, nem kell hozzá napoknak, de még óráknak sem eltelniük, az egész sokkal elviselhetetlenebb lesz.

Hideg vízzel megmostam az arcomat. Visszamentem a konyhába. Megittam a maradék vizet, majd újra töltöttem, ittam. Aztán a kezembe vettem a kést, kiléptem a konyhából, és mindenféle gondolkodás nélkül a világos kabátba döftem a pengét, mellkas tájékon, majdnem pont úgy, ahogy elképzeltem pár perccel korábban. És aztán újra meg újra döftem, sokszor, keresztül azon a vékonyka anyagon, amin egyre nagyobb lyukak tátongtak, amiből egyre nagyobb darabok szakadtak le, és olyan erősen, akkora lendülettel döftem, hogy belefájdult a csuklóm, az egész alkarom. Aztán, amikor már képes voltam fölfogni, hogy mit is csinálok, észrevettem, hogy a kabát egyik ujja a földre hullott, és hogy előttem az az egész időközben már nem hasonlít sem kabátra, sem semmire, amit addig valaha is láttam, és hogy többé már nem is fog. Egyszerre éreztem a mellkasomban azt a meleg elégedettséget, közben hűvös reszketést az alkaromban, miközben lassan megértettem, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet kijavítani, és hogy abból, amit csinálok, elég.

Leengedtem a karomat. Hallgatóztam. Vártam, hogy mozdul-e odabent valaki. Pár másodpercig csönd volt. Kirázott tőle a hideg, pedig nem volt az más, csak átmenet két zeneszám között. Láttam, hogy összevissza szabdaltam mindent. Nemcsak azt a világos kabátot, hanem azokat is, amik mögötte lógtak. Anyagdarabok hevertek félkörben mindenütt. Lehetetlenség lenne egyetlen szóval leírni azt, hogy mit éreztem akkor. Egyértelműen benne volt a csalódottság, a düh, valami beteges szenvedély, még talán az is, hogy mindezek ellenére kívánom Csabát. Aztán hirtelen megint rám tört, hogy el sem hiszem, hogy ott vagyok. Hogy az az egész úgy van, ahogy van. Hogy szól a zene, hallom azokat a idegtépő hangokat, és teljesen kétségbe ejtett a gondolat, hogy ha nem csak egy üres kabát lett volna előttem, akkor a fékezhetetlen indulat miatt bizonyára már meg is öltem volna valakit.