Titkos járatok

Különös műfaji „átúsztatásnak” lehettek tanúi, akik annak idején a költő Szöllősi Mátyás versgyűjteményei után első prózakötetét vették a kezükbe. Mert a szerző valóban olyan lágyan és simán mozdította el líráját a próza irányába Váltóáram című, 2015-ben megjelent novelláskötetével, mintha egy folyó sodrásában haladtak volna tovább a művek a maguk útján.

Ha nem is szükségszerűen, de már a költő-író első két verseskötete is szorosan összekapcsolható. A 2011-es Állapotok című lírakötet felfogható az egy évvel korábban megjelent Aktív kórterem folytatásának, hiszen mindkét versgyűjtemény egyfajta állapotrajz test és lélek aktuális státusáról – hogy a kötetekben oly gyakran felbukkanó orvosi szóhasználattal éljünk.  Az Aktív kórterem versei egy betegségtörténetet dolgoznak fel annak tág vonatkozásaival együtt (beleértve ebbe a szerelmet, a testiséget, a mindennapi tevékenységeket) – a sorokból az elmúlás kórházi környezetébe vetett, oda nem illő fiatal szervezet élni vágyása, a kiszolgáltatottságban is működő életerő köszön vissza:

„Sóvárognak utánad, ha a folyosón lebzselsz.
Cél vagy és egyben eszköz.
Érdeklődésük fiatalságod felé
legalább őszinte:
te még nem a halállal játszol,
és ez gyűlöletük alapja.
Mert te vagy az egyetlen, aki még
testileg fel tudod venni a versenyt
az élőkkel.”
(Aktív kórterem című kötet, címadó vers)

A kötet jelentős költői teljesítménye, ahogyan Szöllősi épp a bezártságból, a korlátozott térből és megnyirbált cselekvési lehetőségekből bontja ki a tágasságot: a lényeg, ami belül történik. Ez persze nem a belgyógyászati értelemben vett mélység, amelybe kínzóan, ridegen, kérlelhetetlenül hatolnak be az orvosi eszközök, hanem a fizikai rétegeken túlmutató dimenzió.

A következő verseskötet, az Állapotok latin cikluscímei is afféle medikalizált önvizsgálódás hangulatát teremtik meg, miközben a latinság a szemlélődő, a világot aprólékos műgonddal tanulmányozó humanista lírikus alakját éppúgy elénk vetítik:

„A magyarázkodástól mentes élet,
amit a tisztánlátás képessége küld.
Csak visszamenni oda, ahol egyszer
megaláztak, és félretenni érvet.
A másikat, csak őt, magát figyelni.
Pusztán a helyzet tisztasága éltet.
Azonban egyértelmű, mi következik.
Csak az fáj, hogy most már nem szólhatok.
Ebben az összehasonlító módban
látni látok. Nem változtathatok.”
(Ignominia)

A verscím jelentése: ’szégyen’, ahogyan a kötet többi darabja is kivétel nélkül valamilyen belső feszültségről, meghasonlottságról árulkodó tudatállapotot ábrázol, legyen az az Inanitas (hiábavalóság); Solitudo (magány) vagy épp Existentia (létezés).

A verseskötetekben már előrevetülnek Szöllősi prózaírói eszköztárának legfontosabb kellékei és jellemzői: a magas fokú intellektualitás, az önboncolgatásra és szüntelen szorongásra hajló hipochonder alkat, a külvilág lágyabb-durvább érintéseire mint áramütésre reagáló psziché. Nem csoda, hogy Szöllősi Mátyás költőként melankolikus hangulatokkal, őszies-télies utcaképekkel, elmosódó képzetekkel és gondos lassúsággal kibontott mondatokkal dolgozik, s e gondolati lírában erősen apellál a befogadó egyéni észleléseire, értelmezéseire.

Ehhez képest akár éles váltásnak is tűnhet a Váltóáram című prózakötet – rácáfolva a szövegek műfaji „átúsztatásának” képére –, hiszen a kilenc elbeszélés a hétköznapok látszólagos nyüzsgésébe, az autózúgás, a zajos gangok világába rántja be az olvasót. Szöllősi védjegye azonban épp a hétköznapiságtól való elemelkedés, és ez nemcsak a szövegek mélyén, de a történeteket tekintve szó szerint is megtörténik. A novellák közös mozzanata ugyanis, hogy az égbolton, amely alatt a szereplők átlagosan avagy álságosan élik életüket, valami különleges dolog történik: felrobban a Betelgeuse nevű csillag, ami különös fényjelenséget varázsol az égre. Ez a „földiekkel játszó égi tünemény” más-más módon ér el (vagy nem ér el) a maguk szűkös világában vergődő, problémáikkal, komplexusaikkal küzdő szereplőkhöz, akiknek beleshetünk életébe, belehallgathatunk dialógusaiba. Szöllősi egy pillanatig sem ítélkezik, csak a végsőkig feszíti a húrt két végpont: a városi bérházak világa és az Orion-csillagkép között. A transzcendencia és a lehangoló realitás össze-összeér egy-egy pillanatra a történetekben, s ez okozza az olvasót kellemesen bizsergető poétikai „kisülést”. Például, amikor a nyitótörténetben az idősödő és teljes befordultságban élő főhős, Endre véletlenül kizárja magát a lakásából, így csöppen bele egy házibuliszerű összejövetelbe a házban, ahol szintén megint köré záródik a tér. Itt a maguk nyelvén megszólaló fiatalok között jön szóba a Betelgeuse mindenkit lázban tartó esete:

„– Oké. Mekkora ez a szar?
– Krisz, akkora tahó vagy!
(...)
– Baromi nagy. Kábé ezerszer akkora, mint a mi Napunk.
– Komolyan?
– Nem, csak szórakozom.”

A Váltóáram hősei – készüljenek akár egy megterhelő orvosi vizsgálatra (Reggeltől reggelig); lépjenek fel zeneművészként egy gazdag partin (Vendégjáték); várják a feloldozás lehetőségét papnak készülő fiuktól (Lefekvés előtt, ébredés után); vagy távolodjanak el vészesen egy autóút során volt feleségtől és gyerektől (Betelgeuse) – mind gúzsba kötve küzdenek a mindenható körülmények ellen, de egyik szereplőben sincs meg az erő a kitörésre és arra, hogy saját akarata szerint formálja az eseményeket. Az író többek között ezzel teremti meg azt a szorongató, kellemetlen, frusztráló tehetetlenségérzetet, amelyet a befogadó átél az elbeszélések olvastán: mint amikor álmunkban iszapban próbálunk futni, Szöllősi nem hagy menekülőutat sem hőseinek, sem olvasóinak. Ez a belső feszültség kulminálódik abban a bizonyos felrobbanó csillagban: amit itt a Földön megszenvedünk, az égben veti szét a formát, a rendezettséget.

A verseskötetekből való „átúsztatás” gesztusai tisztán és világosan tetten érhetők az elbeszélésekben – a Reggeltől reggelig című novellába nyugodtan odaképzelhetjük például a Kontraszt című vers beszélőjét, aki betegként egy fájdalmas, megterhelő vizsgálatra várakozik; a Lefekvés előtt, ébredés után apafigurája, aki korántsem makulátlan múltja megvallására készül, akár kimondhatná az Akkord című vers felütését: „Megnyugszol, hogyha minden bűnt bevallasz.” A prózába transzformált verssorok is a folytonosságot erősítik: „Magányunk nem hat rád, így elhagyom. / Kicsit rám is várnak talán” – szól a Mindegy is című vers az Aktív kórterem kötetben; „És valójában valahol egészen máshol van, valaki egészen mással” – fogalmazza meg a Betelgeuse című novella férfialakja a Váltóáram kötetben. Az Állapotok verseskötet latin cikluscímeit pedig, amelyeket a kötet végén felsorolva magyarul is megtalálunk, tekinthetjük akár a prózai hősök belső stációi lajstromának.

A Váltóáramban felvonuló történetek, történetszilánkok sokrétű teljességükben szerveződnek újjá a 2018-ban megjelent, Simon Péter című regényben. Érdekes, hogy ez utóbbi kritikai fogadtatása sokban felülmúlta a Váltóáramot, amely pedig megjelenésekor megkapta az év legkiemelkedőbb első kötetének járó Margó-díjat. Tény, hogy a Simon Pétert olvasva és visszatekintve az első novelláskötet a regény afféle előtanulmányának érezhető (egyébként az azt követő Illegálénak is). Innentől kezdve még egyértelműbbnek látszik, hogy Szöllősi Mátyás művek szőttesét hozza létre, amelyben az olvasó tetszése, ízlése, érdeklődése szerint követheti nyomon az egymásba érő, kirajzolódó mintázatokat, a korábbi kötetekből áthozott motívumokat.

A Simon Péter még a versek, illetve a Váltóáram világánál is balladisztikusabb, rejtélyesebb, szimbolikusabb, s bár a regény megadja a keretet ahhoz, hogy az olvasó fejében megképződhessen egy „kerek” történet, középpontjában a diakónus főhőssel, aki előbb végighallgatja apa vallomását múltjáról, majd feljebbvalója hívására elindul, hogy valamiféle beavatásában részesüljön, végül a budapesti „menekültválsággal” azonosítható időszakban egy tömegtüntetésen önfeltáró beszédet tart – nos, ehhez a történethez, akárcsak a versekhez, számos értelmezési lehetőség kínálja magát. Pontosabban az író messze elkerüli, hogy bármiféle konkrét „megfejtést” sugalljon – sokkal inkább benyomásokat és hangulatokat villant fel, a Simon olykor valóságos útjaként ábrázolt belső utazás spiritualitásán és titokzatosságán van a hangsúly.

Szőllősi páratlan atmoszférateremtő, s erről könnyen eszébe juthat az embernek az atmoszféra mint fizikai nyomás mértékegysége – ha profánul akarnánk fogalmazni, az írót nevezhetnénk a nyomasztás mesterének is. Ennek legfontosabb ismérve az álomszerűség, amely tetőfokára hág a Simon Péterben: hol ködös, beláthatatlan, senkiföldje-tájon járunk, és a hősnek egy befagyott tavon kell átkelnie, hol egy sötét lépcsőházban tapogatózik egy szó szerint értendő vakvilágban.  

Felsorolni is nehéz volna a regényben – vagy regénnyé összeálló történetfragmentumokban – felvonuló szimbólumok, utalások, áthallások, allúziók, ellentétek sokaságát. A történet minden pillére biblikus, a bűn, a bűntudat, büntetés és megbocsátás négyessége felidézi a magyar- és a világirodalom legjavát: Aranyt, Kertész Imrét, Mészöly Miklóst, Dosztojevszkijt, Kafkát. Minden bizonnyal csúcsjelenetnek nevezhetjük, amikor a Keleti-pályaudvar aluljárójában az idegenek gyűrűjében Simon kihoz görcsrohamából egy epilepsziás lányt. A fenyegetettség, a bezáruló terek, a kitörés képtelensége itt a fizikai térben ábrázolódik: „Simon már az aluljáró belső részénél járt, amikor többen köréje gyűltek, s bár nem értek hozzá, csak nézték, látható volt, hogy nem engedik tovább. A belső traktusokból szivárgott némi zaj, talán egy rádióé, és a fönt vonuló autók zaja motoszkált a háttérben. Pufók, szakállas ember lépett elő, s kezdett el magyarázni.”

Nem kevésbé hangsúlyosan jelennek meg a fizikai terek, a külvilág és a maga börtönébe zárt egyén konfliktusa a Szöllősi-prózaszőttes legújabb darabjában, az Illegálban, amely két kisregényt tartalmaz. Ezek már-már egészen realistának ható történetek a korábbi prózákhoz képest. A kötetcím egyben a második darab címe, az első kisregény, a Vendégjáték pedig annak a bizonyos elbeszélésnek átdolgozása, amely annak idején a Váltóáram kötetben látott napvilágot. Azáltal, hogy Szöllősi közös kötetbe, közös cím alá rendezte ezt a két történetet, új kontextust is teremtett nekik – utaljon az „illegál” akár a törvényes határok átlépésére, akár valamiféle belső illegalitásra, lázadó magatartásra. Mindkét történet kriminalisztikai fordulatokkal tartja izgalomban az olvasót – az első egy ügyvéd és védence, egy zongoraművész párbeszédére épül a művész letartóztatását követően; a második egy graffitis társaság őrültségbe hajló kalandját beszéli el. Valójában mindkét kisregény a Szöllősi-prózavilág már említett bűn–bűntudat–büntetés problematikájában mélyül el; s a szerzőtől megszokott nyomasztó hangulat ezekben a művekben kevésbé a homály, a kiszolgáltatottság, a magány képeiből merít, sokkal inkább az események totálisan kiszámíthatatlan alakulásából, a veszélyérzet állandó növekedéséből. A „bűnt” elkövető szereplőket – az első kisregényben a magát gyilkosságig ragadtató művészt, a másodikban a büntetendő vonatfestést kitaláló fiúk között az elbeszélőt – addig feszíti a környezet külső nyomására előálló indulat, amíg valami (majdnem) végzetes dolgot tesznek: mondhatni, robbannak, mint a Váltóáram Orion-csillaga.

Az író a baljóslatú hatást a lélektani rezdülések mikrorészletekig történő kidolgozásával, a környezet, a tereptárgyak, az egymást követő események már-már idegesítően precíz számbavételével éri el – azzal a fajta hipergondos elbeszélésmóddal, aminél az ember úgy érzi: egyetlen részlet sem mulasztható el a teljesség megértéséhez. Például ahogyan az elbeszélők folyamatosan reflektálnak magukra és a külvilágra: „Vonzanak ezek a kihallgatáshoz használt helyiségek. Persze nem a szűkösségük, a halovány neonfény, a falak egykedvű fehér tónusa vagy ez a suta linóleumszag, hanem valami más, ami az érzékszerveimmel nem megragadható” (Vendégjáték). „Volt nálam vagy nyolc-tíz szín, hogy minden biztos legyen. Festettem már vonatot, de nem voltam képben úgy igazán. Hogy mit hogyan lehet majd, és milyen rajzot tudok összehozni a rendelkezésre álló idő alatt. Pincehelyről jókat hallottam B.-től. Hogy odalent nyugalom van, semmi para vagy másfél órán át az éjszakában” (Illegál).

Mindkét esetben alapkérdés az ártatlanság: képtelenség fekete-fehéren ítélkezni Ádám, a zenész, és a graffitis múltú elbeszélő fölött. Továbbgondolásra serkentő írói fogás, hogy Szöllősi morális súlyukat tekintve messze nem összemérhető cselekményeket helyez el egymás után a két történetben – vagyis sejthetjük, hogy nem a törvény büntetése vagy annak elmaradása határozza majd meg a két szereplő önképét és az olvasóban kialakuló képét.

Bár az Illegál két kisregénye megtartja a korábbi Szöllősi-művek enigmatikusságát, a szimbólumok egymást magyarázó vagy épp kioltó szövevényes rendszerét, az olvasó számára ezúttal jóval kevésbé frusztráló, sokkal inkább termékenyítő a történetek rejtett katakombáinak bejárása. A lélektani és valóságos nyomozás izgalma magával ragad, és egészen új színt kever Szöllősi Mátyás palettájához.