Rakovszky Zsuzsa, Muszka Sándor, Szőcs Petra, Drávucz Zsolt, Kántás Balázs

Kívül az időn

2021. október. 15. - 17:34

Részletek az Irodalmi Jelen 20. születésnapi antológiájából

Rakovszky Zsuzsa

Az idők jelei

(regényrészlet)

Néhány nappal később valaki megint megzörgette a kapunkat. Rothman volt az: csodálkozva néztem rá, mert a gazdám a palotában volt, asszonyom meg már jó ideje nem fogadott senkit, de azért intettem neki, hogy jöjjön beljebb. De Rothman a fejét rázta:

– Hozzád jöttem! – mondta, azzal karon ragadott, és elkezdett vezetni kifele a térről, végig a néptelen sikátorokon, mígnem megérkeztünk a házhoz, ahol lakott. Kezem-lábam reszketett, amikor belökte az ajtót, és magával vont a szobába, amely most is olyan kopár és egyszerű volt, mint amikor Ännchennel jártam nála. Rothman hellyel kínált, aztán leült velem szemközt az íróasztalához.

– Nem akartam, hogy valaki meghallja, mit beszélünk – mondta. Ahogy ott ültünk, reszketésem lassan csillapodni kezdett, kérdőn néztem rá, vajon mit akarhat tőlem.

Rothman szúrósan a szemembe nézett:

– Tudsz beszélni, igaz? Mindig is tudtál? – kérdezte nyersen.

Összerezzentem: tehát jól sejtettem, észrevette, hogy felkiáltottam, amikor Jan lesújtott a karddal Elizabethre. Hevesen ráztam a fejemet: nem, nem mindig.

– De már egy ideje?

Bólintottam. A torkom száraz volt, nem jött ki rajta hang.

– Mióta?

Erőlködtem, de csak némán tátogtam, mint a partra vetett hal. Megint a fejemet ráztam, és a torkomra mutattam: most nem.

Rothman töprengve méregetett. Fölvette az asztalon heverő pennát, és szórakozottan egyik tenyeréből a másikba ejtegette.

– Nem kérdezem, miért tettetted némának magadat... Viszont ez a te dolgod most kapóra jöhet nekünk. Úgy értem, az új Jeruzsálem ügyének! – javította ki magát gyorsan. – A városban mindenki úgy tudja, néma vagy?

Bólintottam.

– A Knipperdolling-házban is?

Megpróbáltam villámgyorsan átgondolni, mi lenne erre a jó válasz. Végül újra csak bólintottam. Ha azt gondolják rólam, hogy mindvégig Knipperdolling kémje voltam, akkor neki bizonyosan elvágják a torkát, de az enyémet is.

– No, jó! – szólalt meg némi töprengés után Rothman újra. – Úgy gondolom, az lehet a baj, hogy elszoktál a beszédtől... De ha nagyon akarnád, bármikor meg tudnál szólalni, igaz? Mondjuk például akkor, amikor Bockelson... a király lóháton átvonul a téren, te a lova lába elé vethetnéd magadat... vagy ha úgy jobban tetszik, odajárulhatnál a trónja elé, amikor a Főtéren bíráskodik... ez már mindegy, a részleteket ráérünk később megbeszélni... Ő pedig megérintene, a fejedre tenné a kezét, és azt mondaná: akarom, szólalj meg! Te pedig megszólalnál, és fennszóval dicsérnéd az Urat és az ő prófétáját! Mit szólsz hozzá? Most persze azt gondolod, hogy ez csalás lenne és méltatlan színjáték – mondta a homlokát ráncolva, és elnézett valahová mellettem. – De rosszul gondolod: az embereknek soha ekkora szükségük nem volt arra, hogy bízzanak a királyban... a jó ügy győzelmében! És ezt a győzelmet csak úgy tudják kivívni, ha erős a hitük! Te ehhez segítheted hozzá őket! De talán attól félsz – folytatta, és közben összehúzott szemmel, figyelmesen fürkészte az arcomat –, hogy sokan sok mindent beszéltek előtted, amíg némának hittek... Knipperdolling, de talán még maga a király is... és hogy nem leszel biztonságban, ha megtudják, hogy megoldódott a nyelved. Igen, ez nekem is eszembe jutott... ne gondold, hogy nem törődöm a te biztonságoddal... de bízzál bennem, én meg foglak védelmezni! – Kis ideig töprengve nézett maga elé. – Nincsen férjed, igaz? – kérdezte aztán. – Emlékszem, Knipperdolling kijárta a királynál, hogy téged hagyjanak békén... vagy talán nem is mert senki próbálkozni nálad, mert azt beszélték, hogy Bockelsen... – Undorodva legyintett. – Mindegy: ha megteszed, amire kérlek, akkor én utána feleségül veszlek... és magammal hozlak ide a házba, ahol nem bánthat senki. Legalább Bockelsen sem zaklathat többet, hogy miért nem veszek már új feleséget a megholt régi helyett. Gondolkodj a dolgon, és ha döntöttél, keress meg! – tette hozzá, és felállt.

Felálltam én is: Rothman odalépett hozzám, erősen az arcomba nézett, mintha akkor látott volna életében először. A szemébe néztem: ekkor mintha elcsodálkozott volna. Aztán elmosolyodott: volt elég alkalma rá élete során, hogy megtanuljon olvasni az asszonyi pillantásokból.

– Na, jól van, jól van! – mondta, és két ujjal gyöngéden megveregette az arcomat, mint valami kedves kutyáét vagy egy kisgyermekét. – Hát csak gondolkodjál! – És kitárta előttem az ajtót.

Nem tudom, hogyan kerültem haza. Mielőtt befordultam a Főtérre, felnéztem az égre: a nap már lemenőben volt, nagy, veres fellegeket hajtott a szél nyugat felől, mintha a szemhatáron valami óriási, izzó hegylánc nőtt volna ki a földből hirtelen. Dél felől pedig sötét fellegek érkeztek, és lassan belepték az egész eget. Emlékszem, amikor átvágtam a Főtéren, erős hársfaillatot éreztem, és nagy, vakító fényességeket láttam táncolni a tetők felett. Még egy darabig a kamrámban is láttam ezeket a káprázó fényfoltokat, ahogy ott ültem az ágyam szélén, és hallgattam a tulajdon szívem dobogását (olyan erősen vert, hogy egy ideig harangzúgásnak véltem). Hirtelen, mint a vízáradat, mint az esőtől megduzzadt patak, amely elsodorja az útját elzáró ágakat és száraz faleveleket, elöntött az a sok mindenféle érzés, amelyeket a démon megfagyasztott bennem. Mintha csak álmodtam volna: és ebben az éber álomban mindenféle jeleneteket képzeltem magam elé: hogy egy takaró alatt hálunk, a keze álmában a csípőmön pihen, és valahányszor fölébredek, hallom a lélegzetét; hogy ebédet viszek neki, ő a könyvéből föl sem nézve bekanalazza, amit hoztam, és a végén hálásan fölmosolyog rám; hogy ülök az ablaknál, és a szakadt ingén öltögetek, ő meg, ahogy elmegy mellettem, futólag átkarol. És még sok más effélét. Izzott a testem, az ágyékom sajgott, és úgy lüktetett, mintha ott egy második szívem volna.

Így ültem vagy egy óra hosszat az ágyam szélén, boldog képzelgésekbe merülve. Azután fölálltam, batyuba kötöttem a kevéske holmimat, az ékköves láncot a nyakamba akasztottam, és elindultam.

Talán két-három hete is megvolt már, hogy kicsi Hansot utoljára láttam, de tudtam, hol keressem: a Szent Kereszt kapunál ő volt az őrség parancsnoka. Azt rebesgették, hogy néhány hete több őr is megszökött, és éppen az ehhez a kapuhoz beosztottak közül. Márpedig, ha nekik sikerült, nekem miért ne sikerülne? Arra gondoltam, Hansnak adom az aranyláncomat, ha segít kijutni.

Alig tettem néhány lépést a sötét, kihalt utcán, leszakadt az eső. És mintha odafentről nagy, fehér puskagolyókkal lőnék a várost, tyúktojás nagyságú jégdarabok kezdtek zuhogni a tetőkre, az útra, és engem is jó néhány ilyen golyóbis eltalált, ahogy szaladtam. A batyumat odaszorítottam a fejem búbjára, hogy legalább a fejemet ne érje a jég, és szaladtam tovább. Látni nem láttam semmit, az utca néptelen volt, némelyik házból halk sírást vagy nyöszörgést lehetett hallani, azonfelül csak a jég kopogását. Futottam, de mint amikor álmában menekül az ember, és hiába adja bele minden erejét a futásba, úgy éreztem, csak csigalassúsággal haladok, mert minden tagom nehéz, mint az ólom. Olybá tűnt nekem, hogy már órák óta rohanok a Szent Kereszt kapu felé, de még mindig végtelen messze vagyok tőle. Átszaladtam a belső várárok kőhídján, hallottam, ahogy a lábam alatt sustorog a víz. Valahol a távolban a Szent Lambert órája elütötte az éjfelet.

Ahogy kifordultam a vaksötét sikátorból, valami tömör és mozdulatlan sötétséget pillantottam meg a jégeső zuhogása mögött: a Szent Kereszt kaputornyát. Elindultam feléje, de hirtelen megtorpantam, és visszahúzódtam a sikátorba: hangokat hallottam, lépteket, zörrenést és suhogást, úgy tűnt, emberek lépnek ki a torony kapuján, először csak ketten-hárman, aztán egyre többen. Megálltak a kaputorony tövében, és várakoztak; a falhoz lapultam, nehogy észrevegyenek, és vártam, hogy odébb menjenek. Már nem is tudom, mit hittem, kik lehetnek, talán arra gondoltam, hogy, úgy látszik, csakugyan megsokszorozták a Szent Kereszt kapunál az őrséget, ahogy Jan fővezére javasolta. De azt hiszem, igazából nem is gondoltam semmit, csak vacogtam az átázott ruhámban, sajgott a testem, ahol a jégdarabok eltaláltak, és hevesen borzongtam: kezdett már erőt venni rajtam az a hagymázas állapot, amelyből aztán hosszú hetekig sem bírtam kilábalni. Rémlik, hogy egy idő után özönleni kezdtek az emberek a torony kapuján át, hallottam a lépteiket, meg ahogy a fémkard a bőrzekéjükhöz súrlódik, vagy megcsikordul a páncél fémjén. És láttam, ahogy mély csöndben megindulnak a belsőváros felé. Amikor az utolsó is eltűnt egy utca fordulójában, előóvakodtam a sikátorból, és a toronyhoz siettem.

A kapu tárva-nyitva állt. Benyitottam az őrházba: senki. Beléptem a nyitott kapun, és futva elindultam a torony túloldalára vezető alagútban. A batyumat megint a fejemre szorítottam, mert féltem nagyon, hogy egy denevér a hajamba talál ragadni. Az alagút túloldalán is állt egy őrház, az ajtaja annak is nyitva, és tűzfény szűrődött ki rajta. Benéztem, és láttam, hogy a tűz körül emberi alakok hevernek, ki arcra fordulva, ki a hátán. Akár alhattak is volna: csakhogy az, aki a hátán feküdt, fönnakadt szemmel, mereven bámulta a mennyezetet, és mindegyiknek a mellén vagy a hátán nagy veres folt terjedezett. Kicsi Hans nem volt közöttük.

Később, lázas állapotomból magamhoz térve, eleinte hiába próbáltam elmémben összerakni, mi is történt ezután, mintha egy kéz kitörölte volna azoknak az óráknak az emlékét. Fokonként azután vissza-visszatért egynéhány emlékkép, de máig sem tudom, melyik kép mutatta a valóságot, és melyik volt csupán lázas képzeletem gyümölcse.

Olykor úgy rémlett, a városkapun kilépve négykézláb kúszom lefelé a földsánc meredek oldalán, a tüskebokrok megtépik a ruhámat, a batyum elmarad valahol, aztán megindulok valami ingatag hídon a víz felett, holott vaksötét van, a hídnak nincs korlátja, amely megóvna a vízbe eséstől, és csak egy-egy villám fényénél látom, hogy hova lépek. A híd minden lépésemre meginog, mintha ketté akarna válni. A túloldalán üres mező, távolabb, a Judenfeld kapunál emberi alakok nyüzsögnek, semmit nem látok belőlük a sötétben, de bizonyára katonák azok is. A mező túloldalán, egymástól egyenlő távolságra fekete négyszögek: az őrházak. Négykézláb, olykor hason csúszva, hogy észre ne vegyenek, elkúszom a legközelebbi őrházig, behúzódom a hátsó fala mellé, és elveszítem az eszméletemet.

Néhány perc vagy néhány óra múltán arra eszmélek, hogy valaki áll a várfalon, zászlót lenget, és azt kiáltja: Katonák, jertek! Gyorsan! Miénk a város! Nagy nehezen, meg-megtámaszkodva az őrház falában, föltápászkodom és elindulok. Minden tagom fáj, a ruhám nedves az éjszakai esőtől és a hajnali harmattól.

Aztán mintha a kora hajnali szürkületben lépkednék visszafelé azon az úton, amelyen annak idején Münsterbe jöttem, és ahogy hátranézek, mintha megint ugyanazt az álmot látnám, mint odafelé: lángoló háztetőket a veresen izzó égalj előtt.

Rakovszky Zsuzsa

Rakovszky Zsuzsa (1950. december 4., Sopron) Kossuth-díjas író, költő, műfordító, Irodalmi Jelen-nagydíjas alkotó.

Muszka Sándor

Kívül az időn

Azt hiszed, meglágyul szíve,

megnyitja kőlapját az ég.

Kihez rohannál gyávaságodban.

Milyen mesékkel mentenéd magad.

Úgy élhetsz mindig, ahogy kívántad.

Szorítsd hát arcod a fekete földhöz.

Sebezhetetlen, akár az árnyak,

kívül az időn.

Muszka Sándor

Muszka Sándor (1980. március 2., Kézdivásárhely) József Attila-díjas költő, író, forgatókönyvíró, az erdélyi Előretolt Helyőrség szerkesztője, az Előretolt Helyőrség Íróakadémia oktatója, Irodalmi Jelen-versdíjas alkotó.

Szőcs Petra

Régészeti homokozó

Lábam alatt levélmintás szarkofágok,

perselykutak, díszpáncélok és három sír,

véletlenül vágta át őket a vízvezeték.

Hátrébb, a hegynél rövid életű

gödörház vörös maradványai,

mögötte egy vesztes hadsereg

zsugorpózban eltemetett zsoldosai.

Az ásatás vezetője, egy feketehimlős férfi

még órákig rajzolgat műszak végén,

fel-alá sétál a homokban.

Aztán egész éjszaka suttog a locsolócső,

a csontok nem száradhatnak ki,

mert megeszik őket a lila darazsak.

Másnap az unalmasabb sírköveket

visszadobálják a gödörbe, és leszórják sóval.

Ásatás vége, mondják a feketehimlős férfinak,

de nem bánja, hogy elviszik a csontokat,

meg tudja idézni az élők szellemét.

Árokban olyan kopasz és védtelen az ember.

A szavatosság lejárta előtt

Egy reggel aztán láttam, hogy hatott a sok

ránctalanító, hajnövesztő,

cellulitiszkrém,

fogzománcjavító,

mell-emelő,

és ott álltam gyönyörűen,

tényleg, hihetetlenül szép voltam,

nem olyan, mint fiatalon, hanem

sokkal szebb,

mert más az öregből lett fiatal,

mint a fiatal fiatal:

estéből hajnal,

almából almavirág.

A térdeim is formásabbak lettek, és

a lábamra nőtt egy újfajta nemi szerv, azon

a helyen, ami a gödörben felszakadt.

Mennyivel másabb így minden.

Mennyivel másabb így egy vonatút.

Szőcs Petra

Szőcs Petra (1981. szeptember 7., Kolozsvár)költő, filmrendező, forgatókönyvíró, műfordító. Filmjei nemzetközi fesztiválokon több rangos elismerést értek el.