Író, költő, fotográfus, zenehallgató és korábban zenét művelő alkotó, aki különféle műfajokban feldolgozta már graffitis élményeit éppúgy, mint egy, a mindennapokat korlátozó betegségtörténetet vagy kovásznai, sóvidéki és baskíriai találkozásait olyan emberekkel, akiket a nagyvárosban sosem láthatnánk. Befelé forduló alkatával folyamatosan kifelé, mások felé fordul – többek közt arról beszélgetünk, miként lehetséges ez, és hogy hol tart jelenleg pályáján a sok műfajú, fiatal szerző. – Szöllősi Mátyással Laik Eszter beszélgetett.

 

– Úgy tíz éve tűnt fel nekem az irodalmi rendezvényeken (ahol magam legtöbbször tudósítóként ültem) egy srác, aki tekintélyes apparátussal a kezében fotózza az esteket, de a többi fotóssal ellentétben nem húzza el a csíkot, amikor megvan a kellő számú kép, hanem ott marad valahol hátul, és figyel. Akkor még nem állt össze a fejemben, hogy ez a fiú Szöllősi Mátyás, és nem csupán fotós, hanem költő és író. Ezeket a fotózásokat valamilyen lap számára végezted, vagy egyszerűen saját érdeklődéstől hajtva?

– Is-is. Fotóztam folyóiratoknak, intézményeknek, volt, hogy csak azért mentem el, mert a fellépők-felolvasók megkértek rá, vagy egyszerűen engem érdekelt nagyon az, ami ott zajlik. A fotózáshoz másfajta figyelem kell, mint az íráshoz, ugyanakkor persze termékenyen hatnak egymásra, sokszor észreveszem, hogy például az előbbi gyakorlása közben szerzett tapasztalatok beszüremlenek a szövegeimbe, mintha általuk máshogy használnám a nyelvet is, máshogy láttatnék egy-egy szituációt vagy helyszínt. Nagyon szeretem, hogy mindkét tevékenység közben tudatosan ki kell zárni bizonyos tényezőket, hogy a világnak csak egy vékony, de igencsak meghatározó szelete létezik olyankor, és hogy erősen kell koncentrálni, jelen kell lenni, de egy kicsit mássá is kell válni. Szeretem, hogy az említett folyamatok közben jó esetben elfelejtem magamat.

– Vissza tudsz emlékezni, melyik területtel kezdtél előbb foglalkozni, mondjuk így: tudatos alkotóként, a fotózással vagy az írással?

– Az írással jóval előbb, 17-18 éves koromban. Egyszerűen csak jött valamiféle késztetés, és amellett, hogy nyilván bőven hagytak kívánnivalót maguk után az első években írt szövegeim, nagyon hasznossá, tanulságossá váltak később. Az ember rájön egy idő után, mit érdemes elkerülni, vagy legalább meghúzni, kiiktatni. Aztán idővel szerettem volna kipróbálni magam nemcsak a versírásban, hanem prózában, drámában is. Szerencsére ért bőven inspiráció, és a drámaíráshoz támogatást is kaptam ösztöndíj formájában. Fotózni csak a 2010-es évek elején kezdtem el úgy igazán, azzal az indíttatással, hogy ezzel a tevékenységgel is el szeretnék érni valamit. Sosem gondoltam hobbiként rá, és egyre többet foglalkoztam a képalkotással, célokat tűztem ki magam elé, beruháztam, témákat kerestem – megvan ennek a módja... Egyre inkább azt éreztem, ahogy telt az idő, hogy a két különféle alapállás, ami az íráshoz és a fotózáshoz kell, jól kiegészíti egymást, és aztán több projektben igyekeztem ötvözni a kettőt, például a Budapest Katalógusban, vagy az oroszországi útjaim során, amikor szöveget is írtam a képekhez magáról az utazásról, például a 2015-ös túránkról, amikor autóval mentünk el az Urálig és vissza. Szerencsés vagyok, hogy ezt a két dolgot van lehetőségem egyszerre csinálni, még ha az elmúlt egy évben az írás irányába tolódtam is inkább. Sajnos nem volt lehetőségem folytatni bizonyos fotós projekteket, mondjuk visszamenni az Urálba, hogy a baskírokat fényképezzem, pedig akkor működöm igazán jól, ha váltogathatom a kettőt, ha megvan ez a fajta egyensúly, a két tevékenység megfelelő eloszlása a rendelkezésre álló időben.

– A Budapest Katalógusra és az útjaidra később még mindenképp visszatérnék, de előbb a fotósszemmel néző íróról, illetve az írószemmel néző fotósról faggatnálak kicsit. Íróként hasonló figyelemmel keresed a témáid, mint fotográfusként? Előfordul, hogy nekivágsz a városnak vagy a vidéknek, hogy valamely születő műhöz térképezz fel helyszínt, ismerj meg embereket? Mondjuk úgy: felkutatod a prózatémát?

– Igen, van ilyen is, hogy konkrétan elmegyek egy helyszínre, felkeresek valakit, ha utána kell járni, utána kell nézni egy adott dolognak, nehogy badarságot írjak le aztán, de az elmúlt években amúgy is annyifelé jártam főleg a fotózás kapcsán, hogy nagyon összetett élmények értek. Van jó néhány tervem, amit szeretnék megvalósítani prózában az elkövetkezendő években. Előfordult, hogy ajánlottak valakit, hogy készítsek róla képet, és amikor aztán beszélgetni kezdtünk, megérintett a történet, amit mesélt, vagy egyszerűen csak a karaktere, a jelleme inspirált erősen. Elég sokat jegyzetelek, fölírok szituációkat, párbeszédrészleteket akár. Nincs annál rosszabb érzés egy író számára, amikor rádöbben, hogy nem vette a fáradságot, hogy rögzítsen valamit, azután hiába próbálja fölidézni, csak valami keserű hiányérzet marad. Ez a mostani járványhelyzet a bezártsággal pedig jó lehetőség volt arra, hogy az élmények letisztuljanak, hogy átnézzek bizonyos jegyzeteket, naplót írjak, vagy, mondjuk, megszerkesszem azokat a képeket akár, amiket az oroszországi vagy az indonéziai utam során készítettem, és korábban még nem nyúltam hozzájuk.

 

Nemesít-e a szenvedés?

– A több mint tíz évvel ezelőtti, Aktív kórterem című első versesköteted újra kézbe véve szíven üti az embert az aktualitása, hiszen jó néhány – áttételesen pedig valamennyi – verse a test kiszolgáltatottságát állítja a középpontba. Már a cikluscímek is egyfajta medikalizált közegbe vezetik az olvasót. Hagyományosan pályazáró, nem pályakezdő költőkhöz szokás társítani a szenvedés mély kútjába való lemerülést, erre jöttél te, és alaposan felborítottad ezt a sztereotípiát. Hogyan lett témád az indulásnál ez a súlyos téma?

– Azt hiszem, ez sok mindenből tevődött össze. Például abból, hogy sportoltam, ahol a testnek kitüntetett szerepe van, abból, hogy volt/van egy betegségem, ami egyrészt akadályozott magában a sportban, sőt egyéb, annál jóval egyszerűbb tevékenységekben is. Nyilván az olvasmányélményeim is fontosak, azok a hatások, amik értek, például Borbély Szilárd vagy épp Gottfried Benn szövegei, és az persze, hogy dolgozott bennem az érdeklődés, hogyan is működik a test, mitől és miként is vagyunk olyanok, amilyenek. Hogy is van az, hogy elromlik ez a szerkezet, és miért van, hogy az időnk nagy részét azzal kell töltenünk, hogy pihentessük, vagy csak rendbe, szintre hozzuk, olyan állapotba, hogy képes legyen hatékonyan vagy épp csak kielégítően működni. Érdekelt a betegség mint téma, mint tabu, itt említést érdemel természetesen Susan Sontag, akinek az a bizonyos klasszikus könyve, A betegség mint metafora, még ha azóta kissé másként is látom-olvasom, ráirányította a figyelmemet számos súlyos és egyébként alap-, meg- vagy kikerülhetetlen kérdésre, amelyeket azonban a legtöbben mégis megpróbálnak figyelmen kívül hagyni. Érdekelt a szeparáció, a szorongás, a test kiszolgáltatottsága és nyilvánvaló gyengesége, hogy milyen sérülékenyek, törékenyek vagyunk, és hogy miért van az, hogy amikor ezt fölismerjük, legtöbbször képtelenek vagyunk hallgatni a józan eszünkre, vagyis foglalkoztatott, hogy miért romboljuk magunkat tudatosan. Foglalkoztatott a test és a lélek kölcsönhatása, az, hogy a kettő, amíg lélegzünk, elválaszthatatlan, s hogy milyen erős hatással vannak a lelki történések a fizikai állapotunkra, és persze fordítva. Érdekelt az is, hogy az emberek miért félnek a saját testüktől, és miért néznek le, vetnek meg bizonyos testi dolgokat, és ezzel összefüggésben persze az is, hogy miért vagyunk képmutatóak, telhetetlenek, s időnként gyávák, ha a testről van szó. Hamar olyan helyzetbe kerültem, már a húszas éveim elején, amikor bizonyos dolgokat nem tudtam véghezvinni, „normálisan” működtetni, szóval át kellett értékelni a fizikai helyzetemet és képességeimet a világban, sőt bizonyos értelemben újra kellett tanulnom dolgokat, vagy meg kellett tanulnom másként működtetni. Azzal is szembesültem, hogy a látvány, ahogy egy ember kinéz, mennyire meghatározza azt, ahogyan más emberek vélekednek róla, bizonyos reakciókat, kifejezéseket viselni kellett, amelyek beindították a gondolataimat, és talán így elkezdtem egy kissé máshogy látni én is magamat, a testemet, azt „ahogy a világ megpillant engem” (ami persze nem feltétlenül egyenlő azzal, amilyennek láthatna, amilyen valójában vagyok) – szóval egyszerre belülről, de kicsit kívülről is szemlélni azt a helyzetet, amiben aktuálisan voltam.

– Korpa Tamás értelmezési lehetőségként fogalmazta meg a kötetről szóló kritikájában, hogy az Aktív kórterem az önkép és méltóság, a test vonzerejének fenntartásáért vívott küzdelem. Számomra az egyik legizgalmasabb kérdés e küzdelem kapcsán, hogy a szenvedés végül is „nemesít”-e. Érvényes lehet-e szerinted ez a dogma, vagy legalábbis találhat-e értelmet a szenvedésben az ember?

– Egészen biztos vagyok ebben. Az alkotói folyamatokra például elég speciális hatása van, és nem hiszem, hogy nagyot tévednék azzal a megállapítással, hogy bizonyos szempontból ösztönzőleg tud hatni ez az állapot, ami persze nagyon sokféle lehet. Maga a folyamat, amikor föleszmélünk belőle, amikor elkezdjük összeszedegetni, érteni, hogy mi zajlik bennünk-körülöttünk, és kicsit utánajárunk, hogy miért is történik, történhetett ez velünk. Az is biztos, hogy nem lehet megspórolni a szenvedéssel való munkát. Végig kell járni az állomásokat. A szenvedés gyakran kilátástalanságba taszítja az embert, és mondjuk egy betegség aktív fázisában nyilván nem azon töpreng az ember, hogy jaj, de jó, ennek aztán később igen termékeny hatása lesz. Egyébként, csak hogy saját példánál maradjak, az ilyen jellegű problémáim már megtanítottak arra, hogy ha valami miatt rosszabb periódus van, akkor milyen irányba érdemes lépnem, hogyan lehetséges kitörni belőle. Esetemben a legjobb az, ha nem lesüppedek, hanem ha aktív vagyok, ha megyek, és csinálom, de hogy közben nagyon figyelni kell rá, mivel szabad, és mivel nem foglalkozni, merthogy valami miatt mégiscsak újra belekerültem. A fájdalom képessé tesz például arra, főleg, ha folyamatosan küzdeni kell vele, hogy az ember koncentráltabb legyen. És az pedig biztos, hogy ad valamiféle tartást, ha az, aki beteg – és mondjuk nem egy fertőzésről, vírusról van szó, hanem inkább egy lelki eredetű dologról – képessé válik arra, hogy szembenézzen bizonyos problémákkal, kezelje saját magát, ha idejében fölismeri, hogy adott esetben radikális, alapvető változtatásra van szükség.

– Miközben számomra épp a változás, változtatás, a menekülés reménytelensége szüremlik át a verssorokon, például ezeken: „kimért nyomorúság”; „Az köt legjobban, hogy megyek”; „omlasz, s a felnagyítás nem segít”; „képek kiégetett megkonduló harangja”. Szóval van valami nyomasztó determináltság a versbéli egzisztenciák ábrázolásában. Mégis úgy tűnik, hogy aki mindezt a versekben megéli, inkább békés szemlélődő, míg az olvasó kerül „hideglelős” állapotba, hogy ilyen profánul fogalmazzak. Törekszel is erre a hatásra?

– Az Aktív kórterem verseinél, azon belül is azoknál, amelyek elsősorban a betegséggel foglalkoznak, arra törekedtem, hogy a legszikárabb módon, a legpontosabb formában mutassanak rá valami addig elkendőzöttre, fájdalmasra, reménytelennek, szégyenletesnek tűnőre. Ha összevissza dagasztottam volna ezeket a szövegeket, amit nem lett volna nehéz megtenni, háttérben maradt volna a lényeg. Koncentrált tartalomra, pontosságra, néhol kegyetlennek, kíméletlennek tűnő kifejezésekre volt szükség, másként nem működne az egész. A kérdésedre válaszolva szerintem csak így érdemes a betegségről írni, vagy azokról az állapotokról, amik a betegséggel együtt járnak. Az elmúlt hónapokban, a járványhelyzet kapcsán elkezdtem egy cikluson dolgozni, és már nem kellett annyit gondolkodnom, keresgélnem, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt, hogy rátaláljak arra a formára, arra a készletre, amit használnom kell. Hogy működjenek, szerintem hitelesen és húsba vágóan, a versek. Hogy arról beszéljenek, amiről adott esetben kell, nem mismásolva el semmit. Azt is könnyen el tudom képzelni, hogy van olyan, akinek ez sok, túl brutális, és fölfordul tőle a gyomra, de ennél sokkal fontosabbnak tartom azt, hogy még véletlenül se beszéljek mellé, ha ilyen fajsúlyos témáról/témákról van szó. Szerintem ez a „hatás” csak akkor működik igazán, ha az, aki olvassa, átélt már valami hasonlót, csak így érthetünk meg igazán dolgokat. Persze megérintheti azt is, aki nem volt soha súlyos beteg, de ha volt az illető, az azért, azt gondolom, egészen más. Szerintem a beszélőn sokszor érződik, hogy ugyan „már csak” egy szemlélődő hatását kelti, mégis ott van mögötte, hogy ez mennyire nem egy elfeledhető dolog, hiszen azért, mert valami alapvetően rossz nekünk, nem is hiszem, hogy el kellene felejteni, inkább csak meg kell tanulni beszélni róla. Erre például kiváló a vers, egy egész ciklus, ahol egymásból fejlődnek ki az egyes részek, egészen addig, amíg körbe nem ér az ember, és megtalál valamiféle nyugvópontot, amikor azt érzi, hogy igen, ezt már nemcsak érzem, de ismerem is, tudom kezelni, vagy most már akár békén is tudom hagyni.

 

Művek mátrixa

– Az Aktív kórteremben már felbukkantak azok a latin nyelvű címekkel jelölt és számozott „töredékek”, lelki és fizikai állapotok versei, amelyekből aztán önálló verseskötetet is összeállítottál Állapotok címmel. Miért tartottad fontosnak jelölni az alcímben, hogy ezek töredékek, és számozni is őket?

– Alapvetően úgy érzem, hogy egy szöveg sosincs teljesen kész. Vannak azok a típusú alkotók, akik, ha egyszer kiadták a kezükből az adott szöveget, többet nem foglalkoznak vele, és vannak azok, akik folyamatosan, újra és újra előveszik, dolgoznak rajta, átalakítják, én inkább az utóbbiba tartozom. Olyan fajsúlyos témák kerültek elő az Aktív kórteremben és az Állapotokban is, hogy tulajdonképpen kötelességemnek is éreztem, hogy jelezzem ezt a töredékes jelleget, hogy még véletlenül se kezelje senki úgy a verseket, mintha azok valami megváltoztathatatlan egészet alkotnának, mert ez a (két) ciklus számomra inkább egy kísérlet, egy olyan folyam, ahol ezek a témák, a versek egymásból nőnek ki, és részei valami egyszer talán létrejövő egységnek, egésznek. Flow-élmény volt írni ezeket a verseket egymás után. Az új könyvemben, ami, ha minden rendben megy, jövőre fog megjelenni, szintén továbbviszek jó néhány verset. Egy válogatott kötet lesz, az elmúlt tíz év számomra legfontosabb és remélhetőleg legerősebb verseivel.

– Azt írja Csehy Zoltán az Állapotokról, hogy egyfajta gondolat- és tudatfolyam, csak versben elbeszélve. Ha az ember figyelmesen elmerül a részletekben, akkor felfedezhet olyan elmosódó mozzanatokat versekben, amelyek aztán a prózaköteteidben köszönnek vissza, vagy úgy is mondhatnám, ott gomolyognak elő újra, sőt, ott nyernek az olvasó számára értelmezést. Tekinthetjük ezeket az állapot-verseket valamiféle előtanulmánynak a későbbi prózákhoz?

– Igen, egyértelműen. Az a narratív jelleg, ami például az Állapotok verseiben megfigyelhető, bizonyára már előlegezte a prózát, és amikor az említett kötet versanyagát létrehoztam, voltak is próbálkozásaim. A Váltóáram című elbeszéléskötetem egy-két szövege például már azokban az időkben bontakozni kezdett. Azokkal kapcsolatban is megfigyelhető ez az átírás, átszerkesztés, van olyan novella, ami négyféle változatban létezik. És igen, talán azért is töredékesek, mert ugyan egy-egy történetet beszélnek el, sokszor nem jutunk el a végéig a dolognak, úgy, mint a későbbi prózák esetében, bár a töredékesség az elbeszéléseimre is igaz néhol: nincs igazi lezárásuk, nyitva vagy épp csukva maradnak bizonyos kapuk. Azt hiszem, egyébként is úgy gondolok az írásra, hogy az, amin épp, az adott pillanatban dolgozom, csak egy szelete valaminek. Szeretem illesztgetni, áthelyezni a dolgokat, utalásrendszereket létrehozni. Szeretem, ha a líra-, a próza- és az eddig nem említett drámaszövegek összekapcsolódnak, közük van egymáshoz; ha összeköti őket néhány, nem mindig az előtérben mozgó, de kifejezetten meghatározó elem.

– Ennek a mátrixszerű, mozaikos szövegvilágnak az alapköve a Váltóáram című köteted, amely Margó-díjat is kapott a megjelenésekor. Egy egészen különös hangulati elemet hozol be ezekbe a novellákba: megjelenik a földön túli dimenzió, mégpedig egy felrobbanó csillag formájában, minek köszönhetően egy „második hold” kerül az égre. Arra az égre, ami alatt a hétköznapinak tűnő történetek játszódnak. Az ember és a metafizika kapcsolatán túl mintha az utópiák, sőt a sci-fi világa is foglalkoztatna...

– Igen, bár a Váltóáramot nem sorolnám egyik műfajba sem az általad említettek közül, inkább valami olyasmi, ami előhívja ezeknek az érzetét, kapcsolatban áll velük, de mégis más. A jövő, hogy milyen irányba tartunk akár egyéni, akár társadalmi szinten, nyilván erősen foglalkoztat, de az elbeszélésekben nem az volt a cél, hogy egy hatalmas, jövőbeli esemény köré szervezzek látomást arról, hogy szerintem milyen állapotok uralkodnak majd bizonyos idő elteltével. Az elbeszéléskötet szó szerint csak fölvillant egy olyan eseményt, ami nehezen megfogható, talán nehezen is kezelhető, és mindenképp idegenszerű. Bár – akármilyen furcsa is – a szupernóva-robbanás az egyik leghétköznapibb esemény az univerzumban, csak ugye a távolságok, a léptékek olyan hatalmasak mind térben, mind pedig időben, hogy a rövid kis életünk alatt a viszonylag gyakori dolgokról is lemaradunk. Egyébként ezek nagyon is mai történetek, a bennük szereplő helyszínek és események is jelzik ezt a jelenbeliséget, annak eldöntését pedig, hogy vajon milyen, vagy egyáltalán van-e szerepe az égen látható, kissé valószínűtlen fénynek, jelenségnek, mondjuk, a történetek alakulására, vagy bármi másra, leginkább az olvasókra bíznám. Az említett műfajok (a sci-fi, az utópia és a többi) érzésem szerint időnként didaktikussá válnak, vagy olyan panelekből épülnek föl, amelyeket már láttunk, éreztünk, letapogattunk, csak adott esetben más az elrendezési sorrend. Nehéz már elkerülni bizonyos csapdákat, főleg, hogy egyre több mű születik, egyre több az olyan terület, amivel már sokan foglalkoztak. Persze ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne újat mondani akár olyan témában is, ami első pillantásra elcsépeltnek tűnik. Most olvastam például egy forgatókönyvet, amely Jézus, József és Mária kapcsolatáról, életéről szól, és nagyon más volt, mint bármi, ami korábban a kezembe került róluk, pedig ez aztán olyan téma, amiről szinte bárki azt mondaná, lerágott csont.

– Ha valaki elkezd „játszani” azzal, hogy párosítgatni kezdi a műveid egymásra felelő, ismétlődő vagy egymást folytató szólamait, elég gyorsan valamiféle tükörteremben találja magát. Nemcsak azokra a kézenfekvő mozzanatokra gondolok, hogy a Váltóáram egyik novellája, a Lefekvés előtt, ébredés után később a Simon Péter című regényed magva lesz, vagy hogy a Vendégjáték önálló kisregénnyé bővülve került be a legutóbbi kötetedbe – az is ugyanilyen érdekes például, hogy a Hajsza című novella öngyilkossággal ér véget, a következő pedig, ami egy egész más történet, a gangon kezdődik, ahol egy öngyilkosság nyomait takarítják el. Szóval, azt az érzést kelted az olvasóban, hogy mindenütt titokzatos összefüggések rejlenek, csak meg kell valahogy fejteni. Valóban ott vannak ezek az összefüggések, és megfejthetők? Vagy játszol, megforgatod az olvasót bekötött szemmel?

– Szerintem egyértelműen ott vannak. Az, hogy átdolgoztam, kibővítettem bizonyos történeteket, teljesen normális, már csak azért is, mert néhányan még így is töredékesnek, befejezetlennek tartják őket, például a Vendégjátékot ebben az újabb változatában. Szeretek kísérletezni, átformálni dolgokat. Akik a Váltóáram című kötetből hiányoltak bármit is, leginkább azt rótták föl, hogy nincs igazi csattanó az elbeszélések végén. Van, aki úgy érezte, nincs is végük, és ez, mint kiderült, frusztrálólag hatott egyesekre. Voltak, akik imádták. Tudjuk jól, így megy ez. Aki úgy látta, hogy nincs végük, igaza lehetett, de talán az is közrejátszott a dologban, hogy nem vette észre például azt, amit te kiemeltél, és egymástól talán eleve függetlenül olvasta-kezelte a szövegeket. Hajlamosak elfelejteni az emberek, hogy azért, mert nekik nem tetszik valami, vagy ők másként képzelnék, szeretnék, hogy legyen, attól még az általuk nem annyira preferált változat is lehet jó, sőt, mintha a tolerancia ezen a területen még kevésbé lenne érvényben, mint az élet más területein. Az is benne van a pakliban, hogy egyetlen olvasás alatt nem mindent vesz észre az ember – ki tudja... De hogy válaszoljak konkrétan a kérdésre is, a Váltóáram esetében van ugye egy összekapcsoló motívum, ami nyilván azt is jelenti, hogy más pontokon is összefüggnek a történetek. Nem lett volna elég az, ha van egy fényjelenség az égen, és kész. Hasonló terekben játszódnak a történetek, egy városon belül, sőt, még az is elképzelhető, hogy egyetlen házban érnek össze a szálak, ezt például nem akartam, és nem is akarnám egyértelművé tenni, de akadt olyan is, akinek ez jött le a szövegek olvasása közben, ami nekem szimpatikus gondolat egyébként. Szerintem csak annyiban misztikusak a történetek (nem igazán szeretem amúgy ezt a kifejezést), amennyire egy nagyváros élete az. Semmi lehetetlenség nincs a Váltóáram novelláiban, legfeljebb olyan események sorozata áll össze a kilenc történetben, amire viszonylag kicsi az esély. Nyilván meg is kell „forgatni” az olvasót, ahogy te fogalmazol – a Hajsza jó példa erre –, amit ebben az esetben megint csak úgy értelmezek, hogy nem minden derül ki egyértelműen, és vannak részletek, amelyek kiegészítésre, továbbgondolásra szorulnak, vagy egyszerűen olyan pillanatok, ahol többféle „megoldás” is lehetséges. Számomra az olvasás mindig akkor élvezetes, ha kihívással jár, és ha nem egyértelmű azonnal minden. Jó néha azt érezni, hogy vissza kell lapozzak, merthogy nem igazán enged a szöveg addig tovább, és persze én sem engedem magamat, amíg egymásra nem hangolódunk. Van, akinek ez szintén frusztráló, van, akit nagyobb összpontosításra késztet; azt hiszem, ez legfőképp hozzáállás kérdése.

 

Zene a sorok mögött

– Remélem, nem hat erőltetett képzettársításnak, de mivel zenével is foglalkozol, nekem a prózáid olvastán gyakran eszembe jut, hogy a kompozíció sokban emlékeztet a zeneművek szerkezetére. Ha hozzáértő lennék, itt most biztos megneveznék zenei műfajokat, ahol vissza-visszatérő, más hangfekvésben megszólaló vagy versengő szólamokból áll össze a mű. Íróként hatnak rád a zenei formák?

– Ezen mostanában én is gondolkodtam egy esszé kapcsán, hogy vajon hogyan hatnak – merthogy hatnak, az biztosnak tűnik számomra is. Nagyon sok időt töltök zenehallgatással, és nemcsak klasszikus zenét hallgatok, viszont, azt hiszem, minőségi, például a kompozíció szempontjából összetett zenét. Biztosan nem úgy hatnak rám, hogy, tegyük fel, a klasszikus szonátaforma kompozíciós elvét megpróbálnám átültetni az adott szövegbe, annak struktúrájába, de például az, hogy bizonyos témák időnként visszatérnek, hangsúlyosabban vannak jelen, illetve az, hogy variációk születnek egyes szövegekből, valószínűleg összefügg a zenei érdeklődésemmel, azokkal a szerzőkkel és művekkel, akik/amelyek igazán közel állnak hozzám. Nem szeretném, ha ez valami túlságosan tudatos dologgá válna, hogy zenei szerkesztési elvekkel próbálnék a prózában operálni, mert nyilván ez két teljesen különböző terület, de az nem baj, ha természetes módon, a hallgatás, az odafigyelés által mégis beépül egy-egy elem. A prózám is egyértelműen abból az alapból táplálkozik, amit a költészet teremtett meg a számomra, ami pedig nyilván szorosan kapcsolódik a zenéhez. A kisregényeim talán a zongoraversenyekhez állnak közel, ahol egy adott egyén és egy közösség kapcsolatának, együttműködésének különösen fontos a szerepe; és az, hogy több szálon futnak az események, hogy igyekszem minél többféle megszólalási módot alkalmazni, illetve, hogy a párbeszéd(ek)nek is jelentős a szerepe, talán szintén zenei kapcsolatra utal. Egy biztos, nem szabad ezt túlmisztifikálni.

– Azt azért mondhatjuk, hogy több vagy egyszerű zenehallgatónál, mert egy időben a Fidelio.hu-n lehetett olvasni a zenekritikáidat. Engem orientáltak is ezek az írások a klasszikus zene világában. Hogyan kerültél ilyen bensőséges kapcsolatba a zenével? Esetleg játszol valamilyen hangszeren?

– Valóban írtam a Fidelióra rendszeresen, sőt korábban máshová is zenei témában, de ezeket nem nevezném kritikáknak, inkább csak egy olyan író szövegeinek, aki az átlagosnál talán fogékonyabb a zenére. Kifejezetten a koncertélmények inspiráltak arra, hogy írjak, az a sokféle „találkozás”, amelyekben számomra a legfontosabbat az élő előadás, a pillanatszerűség, az egyszeriség jelenti. Szüleim zenészek, édesanyám karmester, édesapám fuvolista, és én magam is csellóztam hat-hét éven keresztül, szóval bőven volt honnan merítenem. Aztán kiskamasz koromtól kezdve tíz-tizenöt évre meglehetősen távol kerültem a klasszikus zenétől, versenyszerűen kezdtem sportolni, ami ugyan nem jelentené egyértelműen a távolodást, de nálam így alakult. Más jellegű zenét kezdtem hallgatni, más volt a közeg, amelyben a mindennapjaim nagy részét töltöttem. Amikor már fotóztam, és úgy alakult, hogy koncertekre is jártam dolgozni, viszonylag hamar rájöttem, hogy engem ez rendkívüli módon érdekel. Észrevettem, hogy igényem van rá, hogy bizonyos dolgokat, amelyeket korábban tanultam, fölelevenítsek, s hogy bizonyos gondolatokat leírjak, amelyeket egyértelműen a meghallgatott zenék, illetve a koncerteken hallottak-látottak indítottak el bennem. Emlékszem konkrétan arra az esetre 2009-ből, ami nagyon meghatározó volt: bementem a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Zenei Gyűjteményébe, mert kerestem egy CD-t, és a kezembe került egy lemez, amin Fischer Annie Beethovent és Lisztet játszik. Ott bent meghallgattam néhány szonátát, és totálisan a hatásuk alá kerültem. Nemcsak a szenvedélyesség, a profizmus, a rendkívüli hangzás miatt, hanem mert egyben ismerősek is voltak ezek a komplex alkotások, és kicsit úgy is éreztem akkor, hogy visszatértem valahová, hazaértem, újra rátaláltam valamire, ami nagyon sokáig fontos volt nekem, csak egy időre kikerült a látó-, illetve hallóteremből, sajnos. Közben meg fontos is volt ez a „hallásvesztés”, ez a másfajta élet, mert egyrészt sok minden egyéb közel került hozzám, ami – ha szigorúan a klasszikus zenével való foglalkozás mellett maradok – valószínűleg nem érint meg, el sem jut hozzám, másrészt akkor kezdtem el a komolyzenével ismét foglalkozni, amikor már kellő érettségre, tudatosságra tettem szert. Már nem volt az odafigyelésben, a törődésben semmiféle kényszer, akkor működhetett, amikor én akartam, amikor szükségem volt rá, teljes szabadságban.

Sokat gondolkodtam azon – mert írtam is olyan szövegeket az elmúlt tíz évben, amik zenészekről szólnak –, hogy mi lett volna, ha zenész leszek. Volt tehetségem a csellózáshoz, de az a fajta kitartás, elköteleződés, a képesség, mentális erő, amely a szisztematikus, rendszeres, mindennapi gyakorláshoz kell, nem alakult ki bennem. Már akkor is túl izgága, nyughatatlan voltam, ezért is választhattam inkább a versenysportot. A csellózást egyébként nem kezdtem el újra, bár az egyik legcsodálatosabb dolognak tartom, és Várdai István néhány koncertje ezt csak még inkább megerősítette bennem az elmúlt években. Ha mégis választani „kell”, akkor egyértelműen a zongora áll hozzám a legközelebb, és elsősorban azok a darabok, amelyek zongorára íródtak. Néhány évvel ezelőtt – főleg ha már írok is zongorakoncertekről – elkezdtem barátkozni közelebbről is a hangszerrel. Édesanyám segít ebben, ő ad nekem órákat időnként, sokat tanultam tőle, ezen a területen is, és voltak/vannak sikerélményeim. Önmagában az, ha zenél az ember, zenével foglalkozik, nagyon fölszabadító, hiszen egy teljesen más dimenzió nyílik meg benne, előtte, és én kifejezetten élvezem, hogy játék közben a nyelv kissé háttérbe szorul, úgy értve, hogy egy egészen másfajta élmény hatására elkezd a háttérben gyűlni, érlelődni.

– Legújabb prózaköteted, az Illegál két kisregénye közül az egyik hőse egy fiatal zongoraművész, akit gyilkossággal gyanúsítanak. A konfliktus egy partin robban ki, ahová elhívják ezt a művészt zenét szolgáltatni. Elképesztő feszültséget teremtesz két világ szembenállásából, hogy ne mondjam, összecsapásából. Az volt az érzésem, amikor olvastam, hogy már-már fausti történet, de legalábbis ördögi... És hogy itt a zene (ami jóformán fel sem hangzik) önmagán túlmutató szimbólum.

– A zene az a dolog, ami kimenekít a világból. Azokban a történetekben, azokban az írásaimban, ahol megjelenik valamilyen formában, ez az egyik legfontosabb szerepe. Amikor zene szól, jó esetben megszűnik a beszéd, de még a gondolkodás is átalakul, egészen máshová helyeződnek a hangsúlyok, megváltozik a közeg, a világ maga. Számomra olyan állapot a zenehallgatás, mintha a körülöttem lévő dolgok általa megszűnnének anyagszerűek lenni. Ha élvez egyébként valamit abból az egészből a zongorista azon a bulin, akkor az az, hogy „elkapja a ritmust”, hogy van olyan időszaka az estének, még ha az nagyon rövid is, amikor függetlenedni tud mindattól, amit maga körül lát, tapasztal, ami annyira frusztrálja, és ez a zenének köszönhető elsősorban, annak a flow-élménynek, amit a zene megalkotása jelent. A zene ugye kiválóan alkalmas hangulatok ábrázolására, és azt a szembenállást, amire te is utaltál, jól érzékeltetik azok a zenék, amelyek a partin elhangzanak, amelyekről aztán az ügyvéddel való párbeszéd során beszél a fiú. Az, hogy nem figyelnek rá, ami az egyik komoly feszültségforrás számára, nemcsak hiúsági kérdés, hanem a zenéhez (alapvetően a dolgokhoz) való hozzáállás lényege. Azt hiszem, a fiú számára önmagában visszás az, hogy a zene, amit játszik, sőt, amit ugye játszania kell, csupán aláfestés, valami olyan dolog, amit nem önmagáért szeretnek, hanem valamiféle szolgai szerepbe kényszerül arra a pár órára. Amit csak használnak, és nem érteni szeretnének. Ez egyébként is meghatározó és elgondolkodtató tapasztalat számomra, hogy mennyire nem adjuk meg magunknak az időt már a dolgokra, és ha nem hat valami azonnal elemi erővel, akkor elfordítjuk róla a tekintetünket, kikapcsoljuk, vagy átváltunk a következő trackre. Ha már a fausti dolgot említetted, az igaz, hogy van olyan szereplő a történetben, aki kapcsot, összeköttetést jelent a két világ között, aki közvetít és egyben befolyásol is, tényleg valamiféle ördögi szereplő, aki csábít, hízeleg, erősen hat a hiúságra, keveri az igazságot a hazugsággal, fölborzolja a vágyakat, és komoly ígéreteket is tesz, amiknek igen nehéz nem hinni, ellenállni, s talán – ott, akkor – nem is lehetséges.

– Nekem az Amadeus című filmnek az a jelenete ugrott be, amikor Salieri elküldi a tőle kölcsönkérni szándékozó Mozartot egy gazdag emberhez, akinek a lányát kellene tanítani. A fényűző palotában egy rakás kutya ugrik Mozart nyakába, és a bunkó, botfülű házaspár a fülsiketítő csaholás közepette játszatja őt, aztán ujjongani kezdenek, amikor a kedvenc kutyájuk elhallgat a zongora hangjára. Ha a művészet fogalmát kitágítjuk, akkor a másik kisregényben a graffitiző srácok között is a mindenáron megnyilvánuló tehetség küzd a világ ellen. Tekinthetjük művészetnek a graffitit?

– Igen, az a jelenet a filmben tényleg összefügg azzal, amit én is érzékeltetni szerettem volna – a kiszolgáltatottságot, a tehetetlenség érzését, a megalázottságot –, még ha egy egészen más szinten, más formában is. Egyébként Mozart filmbéli izgága karaktere biztos, hogy valahol tudat alatt hatott arra, ahogyan elgondoltam a kisregényben szereplő Ádámot. Rendkívül erős, szuggesztív film az Amadeus, különleges alkotás, az biztos. És hogy válaszoljak a graffitire vonatkozó kérdésre is: természetesen igen. Sajnos a graffiti sokak számára leginkább azokat a tageket jelenti, amelyek itt-ott valóban belerondítanak a városképbe, vagy azokat a krómrajzokat, amelyeket gyorsan föl lehet tolni valami rizikós és egyben nagyon látványos felületre, pedig ez csak egy kis szegmense ennek az összetett tevékenységnek. Azt talán mondanom sem kéne, hogy számos, nagyon komoly művész indult graffitisként, Amerikából, Angliából, Németországból, akár Magyarországról is sok-sok példát lehetne hozni. Andy Warhol és Jean-Michel Basquiat neve nagyjából mindenkinek ismerős, utóbbi graffitisként indult New Yorkban, mert a falon és a különböző, az utcán talált tárgyakon kívül nem volt mire festenie. És ebből talán az is látszik, hogy a lényeg a tehetség, az önkifejezés, az emberek: a nagyvárosban élő fiatalok megtalálták/megtalálják a módját, hogy a gondolataikat, az érzéseiket kifejezzék, erre a graffiti kiválóan alkalmas – mindez a városi életből, annak sajátosságaiból fakad, tulajdonképpen természetes képződménye ennek a fajta létezésnek –, s ami egyszerre egyéni és közösségi tevékenység, van legális és illegális része, sokféle lehetőség nyílik az előtt, aki az „utcán” akar dolgozni, megnyilvánulni, és ez nemcsak nagy kihívás, de rendkívül izgalmas is.

Rengetegféle készséget fejleszt, mert minden mindig más, a körülmények, a helyszín, a napszak, a hőmérséklet, az ott lévők vagy épp az egyedüllét nehézsége. Elképesztő tehetségekkel és alkotásokkal találkozhat az, aki egy kicsit jobban beleássa magát a témába, aki nyitott szemmel jár, vagy tudatosan ellátogat olyan helyekre, ahol mondjuk volt lehetősége-ideje igazán kibontakozni a writernek. Azt hiszem, a graffiti – főleg azok számára, akik komolyan veszik az alkotást, önmagukat – kiváló alapot jelent, mert megtanít koncentrálni, tudatosnak, gyorsnak, célratörőnek lenni, hiszen valóban van egy olyan része – amit a kisregény is bemutat –, ahol illegalitásban zajlanak a dolgok. Ha most eltekintünk a társadalmi konvencióktól vagy az előítéletektől – érdemes is, hiszen más századokban azért, amit ma művészetnek tartunk, lehet, hogy máglya járt –, akkor leginkább az a része marad meg a dolognak, ami nem a rombolásról, a károkozásról szól. A graffitis fiatalok nagy része elsősorban létre szeretne hozni valami különlegeset, egyedit, és igen, látványosat is, ez egy ilyen műfaj. Nem hiszem, hogy a mai világban van abban bármi meglepő, hogy valaki fel szeretné hívni az általa létrehozott dologra a figyelmet. Érdemes megnézni a Style Wars című filmet, ami a '70-es évek végi New York graffitis világát mutatja be igen koncentráltan. Ehhez a dologhoz amúgy sok minden hozzátartozik még, akár a sport is, mondjuk a kosárlabda, vagy a hip-hop és egyéb zenei műfajok, sokan összművészeti tevékenységet folytatnak, egyszerre több dologban is jók, nemcsak a festésben-rajzolásban.

 

Színek a falon, képek a papíron

– Egy-két nyilatkozatodból kiderült, hogy valamikor te is graffitisekkel tartottál. Magad is űzted ezt a műfajt, vagy csak élményt gyűjtöttél? Esetleg fotótéma volt?

– Velük tartottam, igen, és készítettem is rajzokat kamaszkoromban, de később fotóztam is őket, a tevékenységüket. Sok mindent belesűrítettem a kisregénybe azokból a tapasztalatokból, amelyeket abban a pörgős időszakban szereztem, olyannyira, hogy a történet nagy része szinte teljesen megegyezik azzal, ami egy nyári estén történt velünk még az ezredforduló környékén. Mint sok minden mást, ezt is át kell élni ahhoz, hogy az ember hitelesen tudja leírni, láttatni, és itt az utóbbinak különösen fontos a szerepe. A történetet egy olyan srácnak ajánlottam, akinek, amíg élt, nagyon fontos volt ez a tevékenység, és persze ő is átélte azokat az eseményeket, amelyekből ez a kisregény táplálkozik. Fiatal voltam, sok mindent kipróbáltam, ahogyan azt kell, és örülök, hogy megtörtént, ami megtörtént, mert többek közt ez a pár éves tevékenység egyértelműen ráirányította a figyelmemet arra, hogy az alkotásnak, a vizualitásnak egy más formája az, amivel foglalkoznom érdemes, amiben sokkal inkább kibontakozhatom. Korábban rengeteget rajzoltam, nagyon érdekelt például a rajfilmkészítés, sokáig fázisrajzoló szerettem volna lenni, olyan valaki, aki részt vesz egy ilyen nagyszabású dolog létrehozásában. Már abban az időszakban is érdekeltek a részletek, hogy a kisebb egységekből hogyan épül fel valami komolyabb egész.

– Megdöbbentő, hogy ne mondjam hajmeresztő epizódja a kisregénynek, amire utalsz, hogy mit műveltek ezek a srácok (azaz ti), hogy megmeneküljenek a „büntetés” elől. Ugyanakkor, mint mondod, vonzott a fázisrajzolói munkafolyamat, amiről meg azt gondolná az ember, hogy iszonyatos nagy türelem kell hozzá, ülni, ülni, és magányosan bíbelődni. Mindkét alkat – az adrenalinhajszoló és a szöszmötölős – te vagy?

– Igen, azt hiszem, mindkettő én vagyok. Sok mindenben kipróbáltam magam, adrenelinhajszolós és meglehetősen sok ülést igénylő dolgokban is. A sport nagyon meghatározó számomra. Arról hosszan írtam egy esszében tavaly, hogy mennyi mindenre megtanított. Segített a koncentrációban, abban, hogy „ne vesszek el”, hogy legyen kitartásom, figyelmem, akaraterőm olyan pillanatokban is, amelyek megoldhatatlannak, lehetetlennek tűnnek. Még most is kosárlabdázom NB2-es szinten, és az, hogy hetente többször ki tudom pörgetni magam, hogy a pályán, abban az egészen másfajta közegben egyáltalán nem kell foglalkoznom az írással, azokkal a témákkal, amik azt érintik, hogy teljesen fel tudok szabadulni, át tudok kapcsolni egy másfajta üzemmódba, rettentően fontos dolog. Érdekes, mert ha megpróbálom kívülről nézni, akkor azt látom, hogy számomra a klasszikus értelemben vett pörgés a pihenés, és a szöszmötölés, az ülés, az egy helyben maradás, az ezekkel járó koncentráció az igazán fárasztó dolog. És mivel a „hajszolásra” és a csöndben levésre, az egy helyben maradásra is nagy szükségem van, a legfőbb feladat az volt, és ez hosszú ideig tartott, hogy megtaláljam a kettő közti egyensúlyt. Ez egy bizonyos életkor elérése előtt nem is lett volna talán lehetséges igazán, de mostanában már egészen jól megy. Ahogy telik az idő, mintha a fotózás és az azzal járó utazások, megpróbáltatások vennék át a sport helyét, és van egy olyan érzésem, hogy az elkövetkezendő 15-20 évben egyre több különös és különleges helyre fogok ellátogatni. Nagyon bízom abban, hogy mindez sikerül. Ugyanakkor pedig szeretek az ösztöneimre, a megérzéseimre hallgatni, és ha valami zavar, akkor már nem töprengek annyit, mint régen, nem érdekelnek annyira a szabályok, vagy hogy mások hogyan csinálják.

– Fotósként is az ösztöneidre hallgatsz, mindig ott van veled a gép, és spontán kattintasz, amikor úgy érzed, vagy nagy témákban gondolkodsz, felkészülsz, eltervezed, felméred a terepet? 

– Általában viszem magammal a gépet, sokszor fotózom az utcán, meglehetősen spontán helyzetekben, de az is igaz, és ez talán meghatározóbb az esetemben, hogy összetettebb, hosszabb távú projektekben gondolkodom. E kettőnek valamiféle keveréke a Budapest Katalógus, a budapesti arcokat bemutató sorozat. Azt hiszem, alkatomból fakadóan szükségem van rá, hogy hosszabb időt töltsek el bizonyos dolgokkal, szeretek elmélyedni egy-egy témában, többek közt Oroszországba is ezért tértem vissza négyszer egy olyan projekt kapcsán, ahová a legtöbben egyszer vagy talán kétszer látogattak volna csak el. Szerencsére sok helyen volt lehetőségem fotózni itthon és külföldön is. Az akadémiai ösztöndíjammal az elmúlt két évben a baskírokat fotóztam (volna) a Dél-Urálban, a vírushelyzet persze ebbe is alaposan belekavart, messze nem tudtam olyan összetett anyagot készíteni, mint amilyet szerettem volna, de maradt még egy évem, hogy behozzam a lemaradást. Pótlásként kezdtem bele egy erdélyi portrésorozat készítésébe idén tavasszal, amit közben nemcsak az Oroszországba való utazás ellehetetlenülése miatt, hanem azért is szeretnék megvalósítani, mert a táj, az ott élő emberek igazán közel állnak hozzám, és úgy döntöttem, hogy kifejezetten az idős generációról: a hetven, nyolcvan vagy akár kilencven fölöttiekről készítek egy 250 portréból álló anyagot. Azokról, akik még egy teljesen másfajta szellemiséget testesítenek meg, és a környezet is, amelyben élnek, még egy régebbi korhoz tartozik, ami velük együtt fokozatosan el fog tűnni, sajnos. Igyekszem minél több tájegységet érinteni, jártam idén a Sóvidéken, a Nyárád mentén, Nyikó mentén, a Gyimesekben, Kovásznában, és még igyekszem sok helyre, minél több faluba eljutni, és felkeresni azokat, akik nyitottak lehetnek arra, hogy lefényképezzem őket. Ez azért bőven igényel tervezést, szervezést, de egyrészt az ilyen munkát nagyon élvezem – mert ráadásul helyi lelkészektől, ismerősöktől segítséget is kapok –, másrészt az a része kifejezetten izgalmas, amikor úgy látogatok el egy kis faluba, hogy egy lelket sem ismerek, és magam igyekszem felkutatni a portréalanyokat. Fontos az is, hogy beszélgetek azokkal, akiket fényképezek. Azt hiszem, közvetlenül a vírushelyzet után az időseknek sokat adhat az, ha valaki nemcsak fotózni akarja őket, hanem érdeklődik az iránt, mi van velük, hogyan telnek a napjaik. Ezek a találkozások számomra különleges élmények.

– Volt olyan ezek között az élmények között, ami valami életre szólót adott, esetleg téged is átformált, átgyúrt, megváltoztatott?

– Sok ilyen van, szerencsére. Nemrég írtam egy esszét a portréfotózás kapcsán, és abban is igyekeztem föleleveníteni konkrétan azt a pillanatot, amikor az oroszországi Perm városától nem messze egy ásatáson előkerült egy, a 10. századból származó halotti maszk. Maga a szembesülés, az, hogy meg is foghattam azt a tárgyat, ami egy ember arcát fedte a halála után, és nyilván a kulturális, vallási szerepe is igen fontos volt az egyén és a közösség számára, illetve, hogy fényképet kellett készítenem róla, nagyon meghatározó élmény azóta is. Nehéz körülmények között voltunk ott már napok óta, és senki sem gyanította, hogy találunk egy ehhez hasonló tárgyat, pláne nem olyat, ami mosolyog – igen, merthogy a bronzmaszk szájrésze egészen speciálisan, meglehetősen kedvesre, bizalomról árulkodóra volt kialakítva. De ugyanígy említhetném a korábban példaként hozott Budapest Katalógus találkozásait, valamint azt, amikor 2019-ben a Transzszibériai Expresszel utaztam egészen Ulan-Udéig. A vonaton készített képek, azok a pillanatok is erősen belém égtek. 2017-ben Kárpátalján fotóztam, és jártam egy házban két alkalommal, ahol ötvenhárom család élt akkor döbbenetes körülmények között. Végigjártam minden szintet, minden emeletet, majdnem az összes családnál voltam, és azok a találkozások is különleges helyet foglalnak el az emlékezetemben. Jó néhányszor észrevettem már korábban is, hogy mennyire jót tesz a portrékészítésnek, ha nincs körülötte, előtte-utána sok beszéd, és Baskíriában pláne volt lehetőségem ezt megtapasztalni. Olyan kísérőkkel jártam – szintén 2019-ben – a dél-uráli és sztyeppei falvakat, akik nem igazán tudtak angolul, a baskír nénik és bácsik közül jó néhányan meg még oroszul sem nagyon beszélnek, szóval velük végképp nem értettük egymást, de mivel alapvetően nagyon nyitott, befogadó emberek, könnyen egymásra tudtunk hangolódni, és számomra fontos fényképek készültek akkor és ott.

– Ejtettél már szót a Budapest Katalógusról, ami egyfajta felhívás nyomán született: számos szereplője elmondhatta a maga történetét, mit szeret a fővárosban, és te ezekhez a történetekhez fotóztál, ugye? Gondolom, homlokegyenest ellentétes élmény Pestet, Budát, Óbudát megfigyelni, mint a székelyföldieket vagy a baskírokat...

– Igen, nagyon más, de azt azért rögtön szeretném hozzátenni, hogy a budapestiek, pestbudaiak nyitottabbak annál, mint ahogyan arra az ember először gondolna. Mint ahogyan mi gondoltunk erre akkor, amikor belevágtunk a projektbe. Tulajdonképpen kísérlet is volt ez, hogy vajon mennyire lehet „feltörni” az emberek zárkózottságát, mennyire lehet megemelni a tekintetüket, hogy ne az aszfaltot nézzék folyamatosan, és megszólítani, beszéltetni őket. Azt kell mondjam, sokkal pozitívabb az eredmény, mint ahogyan azt vártuk, vártam. Ahogy az is meglepetés volt az utazásaimnál, hogy minél keletebbre mentem, annál érdeklődőbbek voltak az emberek, pedig az elmúlt száz év történelme, hatásai, az emberek életének minősége, a politika által való meghatározottsága nem erre enged következtetni. Mi, városiak már nagyon hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy bármikor, bármilyen körülmények között készülhet rólunk kép, és ez sokszor eltántorítja az embereket akár a portrékészítéstől, sokan nem szívesen szerepelnek felvételeken, de például Erdélyben, vagy mondjuk a még jóval távolibb Baskíriában ennek a tartózkodásnak, „félelemnek” még nem olyan meghatározó a hatása. Azt vettem észre, hogy mi itt „nyugaton” már nagyon magunkkal vagyunk elfoglalva, és annak ellenére, vagy talán pont amiatt, hogy állandóan képeken szerepelünk, sokszor nem is hisszük már el, nem bízunk abban, hogy valaki más, aki ráadásul ezzel foglalkozik, ez a szakmája, érvényesen láttathat minket, illetve hogy, ha nem úgy festünk egy képen, ahogyan azt mi előzőleg elgondoltuk, attól az még lehet működőképes, jó vagy akár szép. Szerintem saját magunkat zárjuk, skatulyázzuk be folyamatosan.

 

Harminchárom év – és ami azóta jött

– Ez is megérne egy esszét, hogyan változott a fotó szociokulturális szerepe a száz évvel ezelőtti, szatócsbolt elé kiállós, ijedt tekintetű csoportképektől a mai önimádó fotóhisztériáig. De ha már város és vidék jött szóba: nem beszéltünk még a Simon Péter című első regényedről, ami csupa talány, szimbólum és ellentét. Például a helyszíneket tekintve is: hol a menekültekkel zsúfolt Keleti pályaudvaron bukkan fel a címszereplőd, hol egy kietlen tájon, a semmi közepén. Az álomszerűségét majd’ minden kritika megemlíti, de talán a fotós látásmódod is közrejátszott ebben a regényben, amikor hol egy lépcsőházi kisablakra „zoomolsz rá”, hol egy végtelen, ködös tájat fogsz be, hol az embertömegben sodródsz...

– Jól ráéreztél, az esszé egy része épp az általad említett átalakulásról szól. A Simon Péter elbeszélői módjának, illetve látásmódjának kialakításában sokat segített a fotózás, ezt így utólag már sokkal jobban látom. A részletezés, a helyszínek aprólékos láttatása-érzékeltetése a fotós munkámból is ered, valószínűleg összefügg azzal a megfigyelői pozícióval, ami akkor működik. Ilyen szempontból is jól elkülöníthetők az egyes fejezetek, mert valóban: hol az egészen apró részletek dominálnak, ezekre fókuszál a szöveg, hol pedig nagytotálok vannak, és a tágasság az, ami előrevisz, ami láthatóvá teszi a lényeget, illetve amiben az olvasónak kell azt megkeresni, s ahol az idő is egészen másként működik. Amit én nagyon élveztem ennek a könyvnek az írása közben, hogy bár igen személyes a történet, és azt hiszem, sokszor nagyon közel érezheti az olvasó magát a főhőshöz, van benne mégis valami erős kívülállás, távolságtartás, talán szigorúság, fegyelem is. Kettősségre törekedtem végig, erre utal a név is, mert egyszerre van egy nagyon erős egyénisége a főszereplőnek, ez jó néhányszor kidomborodik a történet folyamán, viszont elsősorban mégiscsak identitáskeresésről vagy újramegtalálásról van/lenne szó, amit a külvilág legtöbbször nem segít, hanem gátol; leginkább csak terelgetik a főhőst, olyan az egész, mint valami rulett vagy flipper, általában nem az történik, amire számítani lehet – már ha lehet vagy mer az ember egyáltalán számítani bármire is. Simon egy darabig úgy érzi, az a meggyőződése, hogy egyre közelebb kerül valamihez, azaz valakihez, akit keres, de aztán rá kell döbbennie, hogy ez egyáltalán nem így van, és hogy akit keres, az is valaki egészen más, mint akire ő folyamatosan gondol. Az utolsó nagy tömegjelenet szerintem a legerősebb része az egésznek, abból a szempontból meg pláne, mint amire utaltál. Ott egy olyan szituáció alakul ki – és olyan nagy tömegben, szó szerint –, amit már mindannyian átéltünk, mi, akik nagyvárosban élünk, de azt hiszem, az esemény túlhalad, túllép egy bizonyos ponton, aminek a súlyát szerintem nagyon is érezni lehet, a hosszú távú következményeire azonban már nem derül fény. Szerettem volna jól érzékeltetni az egyén és az embertömeg viszonyát a térben, magának a térnek és az időnek a viszonyát is, ami a fizikából lehet ugye ismerős, méghozzá azt, hogy az idő jóval lassabban telik, hogy ha nagy a fizikai tömeg, ha erős a vonzás, a megtartó erő, és ezt, úgy gondolom, jól érzékelteti a szöveg.

Az is fontos volt számomra, hogy miként emelkedik ki az egyén vagy rejtőzik, vész el adott esetben, mennyire nehéz felvállalni magunkat, ha látnak, élőben; meglehetősen sok ember előtt megszólalni, beszélni, főleg őszintén, megfelelési kényszer, torzítás, handabandázás, hazugság nélkül, és milyen (brutális) reakciók érkezhetnek egy olyan beszéd, vallomás kapcsán, ami egyáltalán nem arról szól, mint amit a legtöbben – konkrétan az ott álló kiéhez(tet)ett, csalódott tömegek – hallani akarnak. A fotózás, amellett hogy a munkám, számomra legtöbbször kikapcsolódás, áthangolódás, valamiféle átmenet, és megfigyeltem már, hogy miután visszatértem mondjuk egy külföldi útról, amikor ez a váltás megtörténik, sokkal inkább képes vagyok koncentrálni az aktuális szövegre, nagyobb a lendületem, és persze több az ötletem is, magabiztosabbnak és lazábbnak is érzem magam, mintha mindent újra lehetne kezdeni egy nyugalmi állapotból indulva.

– Személyes a Simon Péter a te szempontodból is? A harminchárom éves diakónus főhős kapcsán, bevallom, utánaszámoltam, és úgy tűnik, körülbelül ennyi lehettél, amikor ez a regény született.

– Igen, talán ez a legszemélyesebb könyvem, de nem azért, mert rólam szólna, bár valóban áthaladtam én is ezen az életkoron a történet írása közben, de például a gyökere már jóval korábbra nyúlik vissza, köze van az első prózakötetemhez, a Váltóáramhoz. Úgy gondolom, semmi meglepő nincs egyébként abban, nem feltétlenül misztikus dolog, hogy az ember egy olyan korú szereplővel dolgozik, mint amennyi ő maga. Ez talán hitelesebbé is teszi az egészet, és ha annak az életkornak a kultúránk szempontjából ráadásul van plusztartalma, pluszjelentése, akkor meg pláne érthető, hogy azt, aki ír, akkor foglalkoztatja, amikor a saját életének idejében a legközelebb kerül a kérdéshez. Az az elbeszélés, a történet(töredék), ami a Simon Péter alapját képezi, igazán fölkínálta a folytatást, és én éltem vele. Ebben a könyvben, azt hiszem, sok minden van belőlem, de inkább az érzések, a felvetések, a problémák szintjén. Mai történet, ahogy említetted is korábban, fölfedezhető jó néhány olyan helyszín benne, ahol nemcsak én jártam az elmúlt években, hanem ami sokak számára, akik olvassák a könyvet, ismerős, sőt meghatározó is lehet. A harminchármas számról nyilván sejthető, hogy mire, illetve kire utal, és ennek fontos is a szerepe a könyvben.

– Az életévek kapcsán eszembe jutott az a 2018-as est, ahol Térey Jánossal együtt léptetek fel a Jókai Klubban. Családias létszámban voltunk jelen – ki menne fel egy nagyon hideg novemberi estén a Svábhegyre, hacsak nem budai (mint jómagam is)... Azt hiszem, Jánost ott láttam utoljára. De amiért felidéztem, hogy emlegettétek akkor azokat a bizonyos „péntek estéket”, ahol megismerted Térey Jánost, akinek már a barátságotok előtt imponált, hogy költőként mennyire „kész vagy”. Manapság van-e az irodalmi életben olyan szerveződés, társaság, kapocs vagy mester, valamilyen kötődés, ami/aki sokat jelent számodra, vagy már elmúlt ez a korszak?

– Azért nem voltunk olyan kevesen, igazán jól sikerült este volt, Szepesi Dóra klasszul kérdezett, és öröm volt látni, hogy János is oldott, szerintem jól érezte magát, ami innen nézve külön értelmet nyer. A napokban amúgy egy telefonbeszélgetés kapcsán eszembe jutott, hogy Jánosnak milyen összetartó ereje volt például azzal a társasággal kapcsolatban, de persze amúgy is. Az a valóban látni és érzékelni-érzékeltetni vágyó, alapos és néhol kritikus, de semmiképp sem cinikus személet, ami annyira meghatározta őt, nagyon hiányzik a kortárs irodalomból, kultúrából, s bár szerintem akadnak olyanok, akik a középen állást igyekeznek képviselni, és elsősorban a minőséget s nem a különféle táborokhoz való tartozást tartják szem előtt, nem igazán van olyan alkotó, vagy csak nagyon kevés – mondjuk az irodalom területén –, aki közben annyira egyöntetűen kiemelkedő volna, mint ő. János elképesztő életművet hagyott hátra, szerintem a legtöbben még azok közül sem látják át ezt igazán, akikhez közel áll az, amit írt, akik szeretik. Szinte minden területen, költészetben, drámában, prózában, esszében és a műfordítások terén is elképesztőt alkotott. Mivel kicsit későn kezdtem el irodalommal foglalkozni, és egyáltalán nem az írótáborokban, szervezeti rendezvényeken, irodalmi körökben szocializálódtam, kevés embert ismertem meg az első évek során az irodalmi életből, nem alakult ki egy másik személy és köztem klasszikus mester-tanítvány viszony. Ez talán az introvertáltságomból is fakad, illetve abból, hogy közben mindig, párhuzamosan valami mással is foglalkoztam, és csak fokozatosan közeledtem az irodalomhoz. Nem egyetlen lapra tettem föl mindent. Így utólag viszont látom már, hogy a Jánossal való kapcsolatom valamennyire mégiscsak hasonlított arra, amire utaltál, de szerintem mindenkivel így van, aki járt rendszeresen abba a társaságba, és úgy gondolom, hogy ez számukra is egy igazán fontos dolog, főleg azért, mert nem a tekintélyelvűség dominált. Nem az, hogy leültünk vizsgálni a szövegeket, és valaki ott megmondta a tutit, hanem hogy egyenrangúak voltunk azokon az estéken, még úgy is, hogy tudtuk páran, van közöttünk olyan, aki más szintet képvisel, máshol tart, mint mi. De azt is, hogy ez változhat, hogy ez nem azért van, hogy letörjön minket, hanem hogy inspiráljon. Egészen különféle szemléletű és alapállású emberek ültek össze, és tényleg maguk mögött tudták hagyni hetente-kéthetente azt, ami amúgy ömlött rájuk mindenhonnan napközben. És bár szerintem számtalan kérdésben, például politikai kérdésben nem értettünk (volna) egyet, nem ezek a kérdések domináltak, hanem ennél sokkal bensőségesebb tényezők, jóval emberibb, szeretetteljesebb dolgok. Ami elsőként eszembe jut, hogy rengeteget nevettünk. Utána pedig, hogy jókat ettünk, zenéről, irodalomról, könyvekről beszélgettünk, és persze voltak vitáink, ezek nem léptek túl egy bizonyos határon. Vannak barátaim, akik írnak, és akik tényleg közel állnak hozzám az irodalmi életen belül, és szerencsére azt is érzem, hogy én is fontos vagyok egyeseknek, de amikor tavaly a pályakezdésről írtam egy esszét, kiemeltem, hogy bizonyos értelemben örülök neki, hogy a legközelebbi, legrégebbi barátaim nem az irodalom területéről származnak, mert nyoma sincs a rivalizálásnak, és hozzájuk úgy tudok kapcsolódni, hogy mindez nem, vagy csak alig befolyásolja a kapcsolatunkat. Ilyen szempontból van meglehetősen rossz tapasztalatom – ahol akár ki is alakulhatott volna egy úgynevezett mester-tanítvány viszony –, olyan, már nem élő kapcsolat, amiben nagyon megperzselődtem, és az az eset biztos, hogy óvatosabbá tett. Annak örülök, hogy látom, van mentorálás. Hogy léteznek és működnek körök, műhelyek, az emberek összejárnak, megmutatják egymásnak, hogy mit alkottak, és ez rendkívül fontos és hasznos. Magam is részt vettem egy évig vezetőként a Fiatal Írók Szövetsége prózaműhelyében, és nagyon tanulságos és jó élmény volt, remek embereket ismertem meg az összejöveteleken, és izgalmas szövegeket olvashattam, mindez rám is ösztönzőleg hatott. Vannak olyan fiatal alkotók, aki rendszeresen megmutatják nekem az írásaikat. Ez komoly felelősség, mert azt például mindenképp el szeretném kerülni, hogy a saját stílusomat, szemléletemet erőltessem rájuk. Szóval kihívás, de ugyanakkor nagyon izgalmas munka is egyben.

– Ha visszatekintesz a pályakezdő önmagadra, elégedett vagy azzal, ahol most tartasz?

– Nem hiszem, hogy erre egyértelmű igennel vagy nemmel lehetne válaszolni, és azt gondolom, ez így is van jól. Ha teljesen elégedett lennék, az minden bizonnyal azt jelentené, hogy eltunyultam, ha pedig elégedetlen, az azt, hogy nem veszem észre, milyen jó dolgok történtek velem az elmúlt években, hogy milyen sok lehetőséget kaptam, amivel, azt hiszem, igyekeztem élni is. Sok szempontból elégedett vagyok, és tulajdonképpen szerencsésnek is érezhetem magam, mert azzal foglalkozhatok hivatásszerűen, amit a leginkább szeretek, és amiben látom az előrehaladást; egyre gyakrabban érzékelem, hogy van értelme annak, amit csinálok. Megjelent jó néhány könyvem, neves kiadóknál, jó szerkesztőkkel dolgozhattam együtt, a könyveimről írtak sokat, alapvetően nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam, és ami még ennél is fontosabb számomra: nemcsak azoktól kaptam, akikkel amúgy kapcsolatban állok, hanem vadidegenektől, vagy akár olyanoktól, akik a saját bevallásuk szerint nem igazán olvasnak kortárs irodalmat, mert nincs benne a látókörükben, de mondjuk a graffitis téma miatt, vagy mert ajánlották nekik, mégis a kezükbe vették a legutóbb megjelent könyvemet, és meglepődtek azon, mennyire nekik szól az, amit egy velük egykorú vagy épp nem egykorú, de velük mégis egy időben alkotó személy tevékenysége jelent. Ez alapvető probléma szerintem, már a pályakezdésnél is, hogy az alkotó azzal szembesül, hogy egy olyan területen tevékenykedik, amivel kapcsolatban az embereknek nincs meg az igazi bizalmuk, ami valamilyen furcsa mechanizmus folytán csak egy bizonyos idő elteltével válik komolyan vehetővé sokak számára. Ehhez hozzátartozik az is, hogy irdatlan mennyiségű könyv jelenik meg, és nyilván nem minden kötet válik kellően láthatóvá, nem feltétlenül találja meg azokat az olvasókat, akiknek pedig sokat jelentene, akiket igazán érdekelhet. Ez persze nagyon sokrétű dolog, kulturális, gazdasági, szociológiai kérdés, de a lényeg az, hogy rendkívül nehéz az embernek, főleg egy fiatalnak, definiálnia magát, hogy ki is ő ebben az egészben; hol van, vagy éppenséggel merre tart, és szinte lehetetlen tervezni, mert rendkívül sokféle buktató tűnik föl folyamatosan. Ugyanakkor tényleg szerencsés vagyok, mert, ha csak arra gondolok, hogy milyen helyzetben vannak ma a pályakezdők, hogy hány fiatal vár egy folyóirat-publikációra hónapokat, akár egy évet is, és mennyire reménytelennek tűnik sokak számára az, hogy bejussanak egy nagy kiadóhoz, ahol egyrészt megjelenhetnek, másrészt valamilyen módon mégiscsak láthatóvá válhat az, amit írnak, kissé elborzadok. Igazán fontos volna, hogy a pályakezdők releváns, komoly visszajelzéseket kapjanak, vagy hogy egy kiadó, amely megjelenteti a szövegeiket, megpróbálja föl is építeni őket; hogy időt és energiát fektessen abba, hogy ne csak tengjen-lengjen az a könyv, hanem a benne lévő tartalomhoz igazítva létrejöjjön egy stratégia vele kapcsolatban, de ez csak elvétve történik meg.

Nyilván az ember hajlamos másokkal összehasonlítani magát, ez szinte elkerülhetetlen, hiszen az a környezet, amiben ma élünk, azok a kommunikációs felületek, platformok, amiket – szerzőként is – használunk, amiken/amikben létezünk, ahol közreadunk bizonyos dolgokat, ezt csak egyre erősítik, és olyan képet alakíthatnak ki könnyedén az emberben, hogy nincs a helyén, hogy több „kell”, és nem érte el azt, amiről úgy gondolja, hogy jó volna, mindenképp szükséges volna elérnie a lelke megnyugtatásához. Egyre inkább valamiféle versengéshez hasonlít ez az egész, ahol többek közt arra kényszerülnek az alkotók a rendszer sajátosságai miatt, hogy az alkotásukat olyan köntösbe bujtassák, ami eladható, ami igazán figyelemfelkeltő, és ez a minőséget is könnyen befolyásolhatja, mert a láthatóvá válást is nekik maguknak kell biztosítaniuk, és ez sok időt és energiát igényel.

Annak nagyon örülök, amit említettem korábban is, hogy vannak közösségek, s hogy jó néhány olyan fiatal szerzővel találkoztam, léptem kapcsolatba, akikben megvan az igény arra, hogy akár segítséget is kérjenek, akiknek van bizodalmuk legalább néhány olyan szerzőben, akik bizonyos szempontból előrébb tartanak a pályán, mint ők, és hogy vannak olyan fiatalok, akik fölismerik annak a lehetőségét, fontosságát, hogy tapasztalatot szerezzenek, például azáltal, hogy hagyják darabokra cincálni a szövegeiket, és akik aztán hajlandóak átalakítani, finomítani, elkezdeni újra dolgozni rajtuk azért, hogy még jobbak, még csiszoltabbak legyenek.

 

Laik Eszter

Leadkép: Honfi Anna

Szövegközi portréfotó a szerzőről: Todoroff Lázár