Könyvheti újdonságok – Mandics György: A remény peremén. Covid-kórház

Az Ünnepi Könyvhéten az Irodalmi Jelen (K 11-es) standjánál a szerző szeptember 3-án, pénteken 15 órakor dedikál.

Mandics György (Temesvár, 1943) József Attila-díjas magyar tanár, költő, író, újságíró, esszéíró.

Mostani kisregénye Covid betegsége kapcsán íródott. „Betegségem története, azaz majdnem kerek harminc napig tartó kálváriám a Covid-kórházakban – először a kistarcsai nagy Covid-kórházban, majd a Szent László járványkórházban – 2020. november 20-ától december 20-áig tartott. E könyvet 2020. december 21-étől 2021. február 20-áig írtam Budapesten, Mátyásföldön. A szöveg nem helyszíni riport, hiszen nem volt nálam sem magnó, sem jegyzetfüzet, nem jegyeztem fel dátumokat, neveket is alig, mivel az idő egy részét – majdnem a felét – egyfajta félálomban éltem meg. Így rögzült minden emlékem, valóság és álom határán. Agyam lyukas emlékezete a Covid eredménye.” (M. Gy.)

Részlet a regény első fejezetéből

Fenn voltam, a magasban, biztosan tudom, mert körben a látóhatár olyan kerek volt, mintha körzővel rajzolták volna meg. Ha megerőltettem a nyakam, akkor oldalt fordulva azt is láttam, hogy két párhuzamos, eltérő színű csík fut egymás mellett, jelezve az eltérő anyagi valóságot. A párhuzamosok úgy suhantak, mint egy völgyhíd jelzései, vagy mint annak a temesvári hídnak a képe a magasból, amely a régi bérház, Neumann Mária, a matematikai axiomatika tanárnőjének lakása ablakából látszott, valahogy úgy, ahogy első nagy dolgozatunk idején láttam. Bár sok funkciótlan bódé és raktár takarta el foltokban, de én akkor tanultam meg új szemmel nézni a világra, meglátni a felszín alatti lényeget: a tartószerkezet szememben mindig fémes geometriáját. S e híd valóban különleges volt, mert fizikailag kivezette Bolyai János császári és királyi hadnagyot nem csupán a tiszti kaszinó, a hölgyek kegyeiért vívott párbajok s az olcsó alkoholizálás útvesztőjéből, de a Vár, az euklideszi mértan szabályai szerint általa is megtervezett, megalkotott Vár mértanából is kivezette nemsokára. Ahányszor valami újba belekezdtem, amíg Temesváron éltem, mindig e hídhoz zarándokoltam, hogy érintsem, mint a bizonyosságot, hiszen e híd nem folytatódott a való világban, csakis az absztrakcióban, a nem euklideszi térben. Olyan volt ez, mint valami építészetileg lehetetlen műtárgy. Egy lába itt a valóságban, a másik a lehetetlenben, ahol Salvador Dalí fiókos zsiráfjai annyira kevéssé hatottak bizarrnak, hogy fel sem tűntek. De ahogy lefelé lestem, nem sikerült meglátnom azt az egyetlen hídlábat sem, semmit nem láttam, sem a temesvári várat, sem Neumann Mária szecessziós, mással összetéveszthetetlen bérházát, nem volt semmi. Nem volt a XVIII. századi várépítésben egyberagasztott téglák vörös halmaza, mint annál a temesvári hídlábnál, de nem volt szürke habarcs sem, mint ama szecessziós házfalnál, s nem volt beton se, s még kevésbé rácsos acélszerkezet. Csak két párhuzamos, folytonos vonal, amely jelezte: nem szabad átlépni. S bármily fura, nem is léptem át, nem is repültem át. A szememmel követtem, és azt érzékeltem, hogy a magasban vagyok, de hogy miként vagyok ott, nem tudtam megállapítani. Még kevésbé azt, hogy mi tart a levegőben. A testemet sem láttam. Egyetlen porcikámat sem. Természetesen a szememet sem, de azt érzékeltem, hogy e párhuzamos vonalak környékének képét akaratlagosan meg tudom változtatni, mintha vízszintes fekvésben siklanék, és kitárt karom két hatalmas szárny volna. Most egy nagy felirat röpült felém. El tudtam olvasni latin betűit, s az alatta levő rovásváltozatot is: GÖDÖLLŐ. Aztán klasszikus rovásírásos táblák jelentek meg, úgy, ahogy azokat először Gödöllőn láttam a Forrai Sándor által szervezett kiállításon. Aztán azok a nagy rajzlapnyi rovásírásemlék-másolatok egy fekete, vízhatlan vászontáskába gyűltek mágikus erővel, s már a vállamon voltak, vittem Szakács Gáborral egy aluljáróban, miközben a lengyel nyelvű bemondó a budapesti gyorsvonat indulását jelezte. Már úgy nézett ki, lekéssük, de a vonat mégsem indult el, mert feleségem, Gizi feltalálta magát, és vagy ötven méterrel megelőzve minket a szerelvényhez ért az aluljáróból, és a kalauznak odakiáltotta: várjon az expressz vagy két-három percet, különben a magyarok elvesztik a katowicei csatlakozást, mert a Wrocławi Egyetemen bemutatott rovástáblák miatt nehezen jönnek fel a lépcsőn. Az expressz indulását a helyi elektronika rossz pályán jelezte. Ezt már akkor sejtettük, amikor feleségem felkereste a forgalmi irodát, s megtudta, hogy az egész forgalmi rendszer befuccsolt, így ma nem írnak ki szinte semmi helyeset, esetleg a hangosbeszélő bemondja, hogy hányas vonat melyik pályára érkezik. „És mi lesz azokkal, akik nem tudnak lengyelül?” – érdeklődött a feleségem. „Hát, itt pusztulnak el Lengyelország szent földjén” – mondta a hölgy dühösen, és bevágta az iroda ablakát.

Mi hazaértünk, mert a megértő lengyeleknek köszönhetően elcsíptük Katowicében a Varsó–Budapest expressz csatlakozását, de minden nyugati ismerősünk szerint ez a történet csak magyar–lengyel viszonylatban elképzelhető: túl a Lajtán vagy az Odera–Neissén nincs az az ember, akinek a kedvéért megállítanának egy nemzetközi expresszvonatot. Ott előbb vannak a szolgálati szabályzatok, s csak utána a keresztény karitatív értékek.

A Gödöllő tábla tovatűnt. A rovásírásos rajzlapok is megnőttek hatalmasra, egyre nőttek, míg a jelek szétfoszlottak a fehérségben. Megborzongtam, s hirtelen tollakat éreztem a bőrömön. Csak a karomon, a nyakamon nem. Csupasz nyakú, hatalmas madár lehettem. Valamilyen keselyűféle. A levegő surrogott a tollaim között.

Most döbbentem rá, hogy ezt hallom is. Az első auditív tapasztalat ebben a transzmigrációs álomban. A következő érzet a nyomás volt a mellkasomon, majd a finom rezgés, remegés, amely mindent átfogott, aztán megjelent egy fehér keret, mely körbezárt, mint egy doboz, s én egy szűk ablakon néztem ki egy lépcsőfeljáróra. Az ajtó felpattant, s egy vörös-narancssárga ruhás mentős mászott be rajta.

– Bocsika, de most mondták rádión, hogy meg kell ismételni a Covid-tesztet, máskülönben nem fogadhatják be puszta bejelentésre, egy napokkal ezelőtt készült teszt alapján.

– A jobb oldali orrjárat az egyenesebb – sikerült még kinyögnöm, de akkor már bent is volt, a kellemetlen érzés jelezte, hogy elérte célját, megforgatta és kihúzta a vattás tesztpálcát, valamit csöppentett rá, s nézte a színváltozást.

– Megvan! Menjünk!

Rám húzta síkabátkámat, hogy valamennyire elfedje csupaszságom, majd valamit matatott a gombokkal.

Lejtőssé vált a rámpa a kerekes hordágy alatt, azon két mozdulattal lehúztak a mentőautóról, s a zötyögős úton feltoltak a bejárati ajtóhoz. De be nem jutottunk, mert a vezető mentős suttogva hosszú vitába kezdett, amelyben ismételten hivatkoztak Szentendrére meg Mátyásföldre. Ez több mint tíz percig tartott, s eközben kétségbeesve állapítottam meg, hogy lábamon nincs sem nadrág, sem cipő, sem papucs, csupasz lábujjaim úgy görbülnek meg, mint egy keselyűnek – furcsa volt ez a hasonlat, de mégis természetesnek hatott. Sokkal érthetetlenebb volt, hogy november végén hogyan kerültem a mentőkocsiba ilyen csupaszon. Így nem járhattam az utcán, s az is világos, hogy a mentős nagyon sokára hozott el a háziorvosi rendelőből, mivel Szentendréről jött a speciális Covid-mentő. De mi történt a rendelőben? Teljes sötétség. Ha megpróbáltam erre emlékezni, rögtön fájni kezdett a fejem, bár azzal szoktam dicsekedni, hogy nem ismerem a fejfájást. Ott történhetett valami. Talán a mentősök vetkőztettek le. Márpedig csupaszságom igazolta: nincs normális ruhám. Bőröm a hidegtől ráncos lett és rücskös, mint egy nagy magasságba emelkedő keselyű nyakának bőre.

A vita befejeződött az interfonon. A vezető mentős kiköpött.

– Rohadt adminisztráció! Most mehetünk a másik szárnyba…

Visszagurultunk a hordággyal, fel a kocsiba, és a mentősök némi kérdezősködés után rá is találtak a számomra kijelölt bejáratra. Bár nem dolgoztam az adminisztrációban, rájöttem a feltehető megoldásra. A szentendrei mentő miatt úgy vélték, a beteg is Szentendréről jön; nem sejtették, hogy innen a szomszédból, Mátyásföldről. A két betegcsoport pedig eltérő osztályokra kerül a kórházban. Mert az adminisztráció szempontjából így az egyszerűbb.

A lifttel feljutottunk a második emeletre. Egy kis gurulás, iratok átadása, azonosítás, és kiderült, hogy a háziorvos telefonhívása alapján már besoroltak, el is helyeztek.

A lifttől egyenesen haladtunk végig egy folyosón. Terem terem után. A hosszú-hosszú út végén található kórteremben kaptam helyet. A második ágyban a nyolc közül.

– A terem végében levő szekrények közül a második a magáé – mondta egy nővér –, de sajnos most nem tud hozzáférni, mert az 1-esen rajta van a roham. Hiába kötözzük le, néha letépi a kötelékét, így jobb, ha egyelőre az ágyára rakja a holmiját.

Az 1-esnek nevezett beteg szájában valami zablaszerűség volt, s furcsa, kurrogó hangokat hallatott.

Kérdő tekintetemre a nővér hozzá tette:

– Ő is covidos, de melléktünetekkel, mint… – A többit elharapta, de nekem rögtön beugrott, hogy én sem tudok számot adni róla, mik voltak az előzmények, s ezt a mentősöknek és a fogadó nővérnek is elmondtam. Eszerint én itt a bolondok, a tudatvesztők közé kerültem?

Ennek ellentmondott az összkép. A túloldalon egy férfi könyvet olvasott, egy másik keresztrejtvényt fejtett, egy barna bőrű, cigányképű egy hasonló férfival sugdosódott, míg a negyedik a fején egy fülhallgatóval zenét hallgatott. Még ketten voltak az én ágyamtól az ablak felé. A mellettem levő éppen kint volt valahol, s a közvetlenül az ablak melletti úgy nézett ki, ahogy az egyiptomi templomok domborművein ábrázolják a kőműves rabszolgákat. Ágyékkötőben, minden végtagja más irányban. Emberpók egy falon.

Ízelítő a kötet bemutatójáról készült tudósításból

A döntések kútjából

Túl azon, hogy a bemutatón a közönség soraiban a szerzők barátai ültek, és az irodalmi esteken soha nem tapasztalt érdeklődéssel „bombázták” a beszélgetés után kérdéseikkel a szerzőket, valamiképp a kötetek is a barátság szellemében születtek. Mindkét mű az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában látott napvilágot, és mindkettő a karanténidőszak elzártságában született. Míg Mandics György a saját bőrén tapasztalta meg, mit jelent találkozni az életveszélyes vírussal, és megjárni a sötét mélységeket, addig Szergej Pantsirev versei összegyűjtésére és kötetbe rendezésére használta fel a négy fal között töltött időt. A kapcsolat kézenfekvő: az orosz költőt Csisztay Gizella és Mandics György vezette be néhány éve a magyar irodalmi életbe, amikor megismervén Pantsirevet és feleségét estet szerveztek az alkotónak éppen itt, az OIK-ban.

Mandics György, a temesvári születésű József Attila-díjas költő, író, műfordító, nyelvtudós tavaly novemberben kapta el a koronavírust, és ezzel olyasfajta „utazás” vette számára kezdetét, amelyben még sosem volt része – pedig akik ismerik az alkotóházaspárt, tudhatják: rengeteget utaznak, és nem rettennek vissza az egészen távoli úti céloktól sem. Mandics kisregényét a betegség élményei ihlették, ő maga így vall erről a kötet előszavában: „Betegségem története, azaz majdnem kerek harminc napig tartó kálváriám a Covid-kórházakban – először a kistarcsai nagy Covid-kórházban, majd a Szent László járványkórházban – 2020. november 20-ától december 20-áig tartott. E könyvet 2020. december 21-étől 2021. február 20-áig írtam Budapesten, Mátyásföldön. A szöveg nem helyszíni riport, hiszen nem volt nálam sem magnó, sem jegyzetfüzet, nem jegyeztem fel dátumokat, neveket is alig, mivel az idő egy részét – majdnem a felét – egyfajta félálomban éltem meg. Így rögzült minden emlékem, valóság és álom határán. Agyam lyukas emlékezete a Covid eredménye.”

Mandics György és Csisztay Gizella együtt élték át a megpróbáltatásokat, és ez szövetségüket is megerősítette – vallották meg. Sőt, miként az író elárulta az est vége felé – és a könyvben is meghatóan szépen vall erről –, talán túl sem élte volna ezt a kálváriát, ha nincs a felesége, aki minden pillanatban mellette állt, és a reménytelennek látszó kátyúkból is kimozdította a szekeret. A kötet azonban messze több a személyes kórházi tapasztalatoknál. Kényszerű fizikai tétlenségében Mandics sorra veszi fejben életük legfontosabb barátságait, s ezek mind egy-egy – a világ más táján élő – alkotóhoz (költőkhöz, írókhoz, műfordítókhoz) kapcsolódnak. Így aztán a szerzővel bejárjuk szinte egész Kelet- és Közép-Európát – meséljen akár az utolsó sziléziai németről, Peter Gehrischről, akár a szorboknál tett látogatásáról, akár a szerb nemzetiségű, de román állampolgár Liubiţa Raichiciről, akár Tatjána Zsitkováról, aki Rigában él „a döntések kútjában” lettországi oroszként, vagy a Bariban tevékenykedő Anna Santoliquido olasz költőnőről, aki Resicabányán szavalt el Mandics Györgynek egy gyönyörű verset, hogy magyar költőtársa megértse az olasz népi vallásosságot. Mint az esten az író elmondta: valamennyi barátjuk, akit számba vesz ennek a kötetnek a lapjain, határhelyzeteket él meg – olykor szó szerint is, hiszen két állam, két kultúra határain telnek napjai, és egész identitását ez a keveredés határozza meg. Az esten a szerző és a közönség jócskán belemelegedtek a sorscsapásoktól sújtott kis európai népek történelmi küzdelmeinek taglalásába, a mérleg azonban könnyen megvonható volt: Mandics György épp azokat hívta segítségül fejben, akik mind az említett „döntések kútjában” vesztegeltek életük egy-egy szakaszában, és ebből a művészet, a nyelv, a közös kultúra erejével menekültek ki. Épp ahogyan Mandics György a halál torkából a kórházi megpróbáltatások idején: ez a fejben megtett világutazás húzta őt fel a mélyből.

A teljes tudósítás az Irodalmi Jelenen olvasható.