Jelige: Varázsló – A varázsló halála

Meghalt a varázsló. Egy fényes, szeptemberi délutánon, végleg átadta testét az anyaföldnek. Temetésére, halála után egy héttel, még ragyogó őszi napsütésben, a lenyugvó nap utolsó erejében, kerülhetett sor. Színpadi közegben. Háttérben a narancsos égbolt, előtérben a nyitott koporsó, benne a varázsló, testén hatalmas rózsacsokor.

– Bök! – kiáltott fel a varázsló még utoljára és kérte a sírrendezőket, hogy húzzák már arrébb azt a rohadt csokrot, mert igen nagyon szúrja az ágyékát.

– Fiúk, egy kicsit följebb! A mellkasomra! Még! Úgy. Most jó lesz. Ez fontos – mondta, és feje a koporsó fehér selyempárnájára hanyatlott.

A varázsló nem volt különösebben nagy varázsló. Ócska kis varázsló volt, de mégiscsak varázsló. Titka sem volt neki, hacsaknem annyi, hogy nem tudott szeretni.

A temetésére sokan jöttek, többnyire nők. Az érdemeit ismertették. Hatalmas virágkoszorúkat kapott határon túlra szakadt erdélyi hazánkfiaitól. Alapítvány jött létre a nevével fémjelezve, amely minden évben tizenkét fiatal lányt támogat. És csokrot neveztek el róla, meg süteményt, meg hamburgert. De egyszer, mindenkinek lejár az ideje. A varázslóknak is. Ő sem tudta már tovább varázsolni magának az életet. Azért a halálát még utoljára jól megvarázsolta. Elégedett volt vele.

A varázsló míg élt, virágárus lányokat dolgoztatott az éjszakában. A lányok erdélyi népviseletet hordtak, mert a varázsló szívén viselte Erdély sorsát. Különösen a lányokét. Műszak után, rendszerint keblére is ölelte mindet. Miután befejezték a nagy kört: vagyis bejárták az összes diszkót, bárt, kocsmát, cukrászdát, ahol riszáltak a lányok a virággal, megcsinálták a kicsi kört is. Tehát: ha kedvére volt neki a leányzó – és általában kedvére volt – akkor némi hókusz-pókusz, és már hanyatt is döntötte őt az autójában. Nyáron, a Balaton partján, még jobban virágzott az üzlet.

– Igénytelen volt és felületes. Sitty-sutty, aztán annyi. Nála a kapcsolat minősége sosem számított, csak a mennyisége – sóhajtotta a koporsónál egy csinos szőke nő, kezében fehér rózsát szorongatva – csak az evés, közösülés, üzlet szenthármassága lebegett mindig a szeme előtt.

– Igaz, ami azt illeti, egyáltalán nem ismerte a nőket. Többnyire deréktól fölfelé nem is emlékezett rájuk. Az örök nőiség mibenlétéről fogalma sem volt. Neked is...? – kérdezte egy teltkarcsú vörös.

– Nekem is – válaszolt a szőke. És még csak nem is volt kiemelkedő. Épp csak olyan közepes.

A varázsló természetesen meg volt róla győződve, hogy ő kiemelkedő. Mindenben. Ő az emberiség jótevője és a női nem szakértője. Segíti a szegény, nehéz sorsú lányokat, tiszteli az erdélyieket, mert már csak ők az igazán magyarok, mert bennük még lehet bízni. És még istenben is hisz. Az anyja temetésén is jól látható módon, rézsút billentett fejjel imádkozott. Amit előtte a tükörben elpróbált.

– Szeretett istent játszani – mondta egy magas, inas székely leány – de, szegény, soha nem nézett igazán a tükörbe. Ha belenézett volna, talán észreveszi, hogy egy pojáca. Nekem ugyan jólesett vele világot látni, de a médiába s a politikába nem kellett volna belefolynia.

A varázsló persze nem nagyon folyt bele, mert azért ahhoz kicsi varázsló volt, hogy az igazi politikában részt vegyen. Inkább csak élvezte magát fényképezni befolyásos emberekkel, pártszékházak előtt, egy nagy ügy érdekében. Ilyenkor a kedvenc szerepében, az igazságos Mátyás király alakjában tetszelgett. "Lehetőséget adok egy szabadabb életre" hangoztatta mindig. Egy ilyen elérzékenyülésnek köszönhette azt is, hogy egyszer annyira meghatódott önmagától, hogy feleségül vett egy nagydarab erdélyi lányt, olyan asszonynak valót. Ezt, minden bizonnyal, mindketten megbánták már azóta. Vele nemigen lehetett színpadiasan pózolni, de szülni tudott.

A sírjánál ő állt legtovább, némán, talpig feketében. Háziasszonyosan igazított még egy kicsit a virágokon, majd megszólalt:

– Lányok, ha ennyire ócska varázsló volt, miért vagytok most mindannyian itt? Takarodjatok szépen haza mind! – mondta kedvesen és telt ujjaival, finoman lejjebb húzta a rózsacsokrot a varázsló mellkasáról, húsos könyökét pedig, alig észrevehetően a csokorba nyomta, miközben elfúló hangon, amit többen a szerelem jelének véltek, suttogta bele a koporsóba:

– Hadd szúrjon, te utolsó!