Jelige: Hinnyeföld – Kettesben

– Jó napot kívánok, Városy Zoltán vagyok, az újsághirdetés miatt jöttem.

Hosszas csengetésemre egy kedves arcú, idősebb hölgy nyitott ajtót. Csillogó szemeiben érdeklődő kíváncsiságot éreztem, amikor végigmért.

– Jöjjön be, fiatalember – mondta –, ne ácsorogjunk itt az ajtóban, amikor idebenn kényelmes ülőhelyek is vannak. Nem igaz?

Bevezetett a nappaliba, ahol kellemesen hűvös volt ahhoz képest, hogy odakinn tombolt a nyár. A bútorokkal sűrűn, de ízlésesen telepakolt helyiségben két hatalmas fotel állt az ablak előtt, közöttük egy apró asztalkával.

– Hogy szólíthatom? – kérdezte.

– Nem haragszom meg, ha Zolinak szólít – válaszoltam mosolyogva és leültem az egyik fotelbe.

– Engem meg szólítson nyugodtan Ilonka néninek, itt az utcában sokan ismernek és mindenki így hív – mondta mosolyogva, majd elviharzott.

Kisvártatva egy tálcával tért vissza, rajta ugyanabból a készletből való csészékkel, cukor- és tejtartóval valamint egy kávéskancsóval. Egy kistányéron pedig mazsolás keksznek tűnő kerek sütemények halmozódtak.

– Üres hassal nem szerencsés üzletelni – kacsintott rám –, úgyhogy első az uzsonna!

Kávézás és sütizés közben megtudtam, hogy Ilonka néni férje, vagy, ahogy ő mondta, „szegény Andorom”, már tizenkét éve meghalt. Két gyerekük van, de mindkettő messzi idegenben él, ott alapítottak családot is. A lánya Finnországban egy filmstúdióban dolgozik vágóként, a férje rendező és két fiúgyermekük van, akik még iskolások és nagyon szépen beszélnek magyarul. A fia meg Amerikában van és autószerelő egy olyan szervizben, ahová „a gazdagok viszik a Jaguárokat meg a nagy limuzinokat”, így aztán szépen megélnek egy fizetésből is. A menye ugyanis, aki amúgy egy nagyon kedves mexikói lány, jelenleg nincs állásban, a háztartás és persze a gyerekek – három kislány, ikrek – dolgait intézi.

– Ilonka néni drága – szakítottam meg az információ áradatot –, mondana nekem pár szót az autóról? Tudom a hirdetésből, hogy egy megkímélt és garázsban tartott „kispolszki”-ról van szó, de mesélne róla még valamit?

– Hát hogyne, Zolikám – váltott témát Ilonka néni –, ez egy nagyon jó kis autó, éppen elég volt nekem ahhoz, hogy elmenjek vele a heti bevásárlást elintézni, mert amúgy csak ide a kisboltba megyek át, ha kell valami a konyhára. És havonta egyszer meglátogattam a nővéreimet Mázaszászváron egy napra, de ott is aludtam, mert olyankor este tízig römizni szoktunk és éjszaka nem szeretek közlekedni. Csak hát, Zolikám, egyre nehezebb lett a vezetés, a sok száguldozó autós is körülöttem egyre jobban zavart… Rá kellett jönnöm, hogy ez a rohanás már nem nekem való. És még Somos doktornő, a körzeti orvosunk is mondta, hogy…

– És hány éves az autó? – próbáltam visszakanyarodni a számomra lényegesebb témákhoz.

– Óh, ezt majdnem pontosan tudom, hogy nyolc és fél éves. Akkor vette nekem a fiam, újonnan, ami előtt kiment Amerikába. Mert addig ő vitt engem mindenhova, boltba, orvoshoz, Mázaszász…

– És meg lehet nézni? Esetleg ki is próbálhatjuk? – vágtam a szavába. Én alapvetően nagyon türelmes és udvarias vagyok, főleg idősebbekkel, de Ilonka néni már nekem is sok volt egy picit.

– Igen, persze, hozom a kulcsokat – mondta Ilonka néni és pár perc múlva kint voltunk a garázsban.

Az autó tényleg jól nézett ki. Sehol egy horpadás vagy karcolás és a fehér festésen kosznak sem volt nyoma. Az abroncsok újnak tűntek és a kocsi mögött, a sarokban, négy másik abroncsot is láttam, műanyag védőzsákba csomagolva.

– Zolika, vezessen maga! – nyújtotta Ilonka néni a kulcsot.

Beültünk, indítottam és, hogy az autónak kárt még véletlenül se okozzak, nagyon óvatosan kigördültem a garázsból. A kertkapu már nyitva volt, így könnyen kijutottunk az utcára.

– Merre menjünk, Ilonka néni? – kérdeztem.

– Menjünk jobbra, Zolikám. Arra emelkedik ugyan az út, de fönn a dombon lesz egy hosszabb egyenes szakasz, ahol egy picit gyorsabban is tudunk majd haladni – volt a válasz.

Elindultunk. A kaptatón egy kicsit bőgött a motor (na, igen, hát lassan kilenc éves lesz), ahogy kettesben kihúzattam, de a dombtetőn hármasba majd négyesbe kapcsolva viszonylag elfogadható zajszintre állt be a járgány.

– Most mit csinált, Zolika? – nézett rám felhúzott szemöldökkel Ilonka néni.

– Hogyhogy mit csináltam? Mire tetszik gondolni? – kérdeztem vissza értetlenkedve. Fogalmam sem volt, hogy mire vonatkozott a kérdése.

– Hát arra, hogy most hirtelen ilyen csöndes lett az autó, ahogy felértünk az emelkedőn…

– Nem csináltam semmit… Csak sebességet váltottam. Először hármasba, aztán meg négyesbe.

– Nahát, Zolikám… Maga meg miket tud! Hosszú évek óta járok ezzel az autóval, de még senki se mondta nekem eddig, hogy itt ilyen lehetőségek is vannak…