Jelige: Gyémántlakodalom – A Mikornyírszki házaspár
– Gyere be az ablakból, apjok! Senki se kíváncsi arra a szottyadt-borsó fejedre!
Mondja énnekem pont ő, akinek a feje olyan, akár a WC pumpa, ami szétterpeszkedik a tokájánál. Habár szakszerű használat esetén, igencsak lötyögősen el tudná dugítani vele
a saját lepcses száját.
– Kapcsold át azt a tévét, apjok! Mitől való a lamantinok párzási szokásait lesni, tetejében az ismétlést? Betokosodott már az izéd vénségedre, agyonütni se érdemes!
Piszkál engemet pont ő, akinek a lógós tejeszacskói úgy repkedtek már negyven éve is körbe-körbe, akár a molylepkék a villanykörte körül.
– Gyerünk, öltözzél fel, apjok! Összevissza reszket a kocsonya-hasad, kutyaszar-fehér bőröd meg visszaveri előlem az új nap reményét.
Kiabál énvelem pont ő, akinek a ronda, sárga, kampós lábujjkörmeit metszőollóval kell levágni, és a büdös életben nem láttam még az ujjainál hitelesebb szafaládé-utánzatot.
– No, gyere ide, anyjok! – szólok neki nyüszítő, el-elzsibbadó hangon, mert az évek során a nyakam húsába nőtt a házasság lánca. Az asszonyom vigyorog, és már hozza is az A4-es méretű kártyapaklit egy üveg savanyúuborkával. Felém hajol, rányomja zsíros csókját a homlokomra.
– Később pépesítek finomfőzeléket vacsorára – mondja.
– Jól van, bogaram – mondom.
Amíg kártyázunk, egyfolytában az jár az eszemben, hogy vajon melyikünk döglik meg először?
